Mert máshogy sajnos nem igen lehet nevezni azt, hogy a Voivod még mindig létezik, még mindig koncertezik, és még az a parányi örömfoszlányunk sem lehet meg, hogy minket békén hagynának. Még kínosabb az egészben az, hogy legújabb visszatérésüket már eleve a Club 202-ben fogják megejteni (május 11-én), mely tény egyszerre kacagtatóan abszurd, és fájdalmasan szomorú is. Bár én már látom magam előtt, ahogy 2013-ban totálisan felszántják majd a Roham Bár színpadát…
Ők Piggy öröksége előtt való tisztelgésként látják, és mi is szívesen mondanánk annak, ha szavunkat nem nyomná el az ásítás, ha e nyugdíjastempóban nyomott rettenetress múltidézés nem lenne épp olyan erőtlen, mint a Burzum új lemezeiben a Magas Művészetet és a Tiszta Szellemiséget meglátó recenziók.
Mert ugyanerről van itt is szó: Vikernes gyilkolt, aztán szuperhősöket megszégyenítő módon érte el, hogy az egész európai sajtó a faszát szopkodja olyan nyilatkozatok okán, melyekben jól megmondja a magáét erről a hazugságokon alapuló látszatdemokrációról, az egész undorító emberiségről, vallásról, alsóbbrendű fajokról, vagy ha csak éppen annyira tellett tőle, hát az orvosságért igyekvő börtöntöltelékekről. Közben meg a fene nagy demokráciának köszönhette ő is, hogy emberölés után lemezeket komponálhatott, luxuslakosztályban élhetett börtön címszó alatt, és szökése ellenére is évekkel rövidítették le büntetését (a norvég igazságszolgáltatásról eleve sokat mond, hogy egy gyilkos néha szabadnapot is kivehet akár, mely kiváló alkalom egy kis autólopásra, esetleg gyereknemzésre). Ezt ugye, mondani sem kell, hétköznapi ember így nem vihetné véghez, nyilvánvaló tehát, hogy Varg amolyan istenség maga is, aki egyesek szerint “Odin jobbján fogja szürcsölgeti a mézsört”, mások szerint pedig ezentúl évente fogja kihozni különféle mesekönyvekhez írott filmzenéit, melyeknek annyi köze lesz a régi lánghoz, mint a Palmettának a magyar folklórhoz.
És akkor itt az új Lifelover is, melynek kapcsán nálam kerül elő az édes nosztalgia: visszaemlékszem életem kedves pillanataira, ifjúkorom szerelemittas bódultságára, arra, hogy tavaly bejött a Dekadens fedőnevű EP-jük, hát még a Pulverként megnevezett debüt! Egyszóval csodás periódusai voltak ezek életemnek, és akkor most itt ez a Sjukdom, ami melankólikus is, egyszerűségében nagyszerű is, szuicid is, és mégsem… A Pulvert sajna semmi nem írhatja felül, úgyhogy vissza is menekülök gyorsan elhamvadt ifjúságom dicsőségéhez, az egykori szép pillanatok emlékéhez, a 2006-os évekhez. Mert akkor még minden szép volt, és tökéletes…