— Szia, Garm! Mikor érezted, hogy számodra a gyermekkor végérvényesen lezárult?

— A micsoda?

— Tudod, amikor kicsi voltál, és a világról sem tudtál még annyit, mint most.

— Én mindig is kicsi voltam, ezért is gúnyolódtak rajtam annyian, aminek okán kialakult bennem ez az erőteljes gátlásosság. Sosem voltam képes igazán elengedni magam, mindig azt kellett figyelnem, mikor állnak körbe és próbálnak megszégyeníteni. Tudod, engem kínoztak, ó istenem, én minden percben komplikációktól tartottam. De ők mindegyre utánam jöttek, üszkösbottal szurkáltak szörnyű módon, fázékony testemet jeges vízbe rántották…

— Garm, értjük. Ekkoriban kezdtél rászokni a pszichedelikus cuccokra?

— A megváltás csak később jött el. Addig végig kellett mennem a beavatódás három szörnyűséges fázisán. Ha nem tudnád ugyanis, három lépés vezet el addig, míg végérvényesen részévé nem válsz a benső lényedből kivetkőztető empíriának: elsőként is szembesülnöd kell vele, hogy tőled idegen akaratukat ők egy immanens, magasabb szintű igazságként kívánják eladni számodra, olyan szintű metafizikai realitásként, amilyen egy matematikai bizonyítás is. A második lépcsőfok ezután az, hogy megkötöznek egy sötét cellában, és legsötétebb rémálmaidat valósítják meg azon célból, hogy kicsiholják belőled lelked még megmaradt morzsalékát. Amikor megláttam az ajtó alatt beáramló patkányhordát, úgy éreztem, sikítani szeretnék, de nem jött ki hang a torkomon. A harmadik aztán…

— Na de Kristoffer, az 1984-et mi is olvastuk. Mégis, mikor jött el az a perc számodra, amikor rádöbbentél, hogy a hagyományos zenei megoldások téged nem érdekelnek, és minden egyes albumoddal egy festményszintű, megismételhetetlen produkciót kívánsz a hallgatók elé tárni?

— Mindig is úgy éreztem, hogy reprodukálni estéről estére művészetemet olyan lenne, mintha a regényírót arra kérnék, hogy újra és újra írja meg Nobel-díjas alkotását. Én nem tömeggyáros vagyok, igenis az alkotás érdekel a nyerészkedés helyett, és ha ez azzal jár, hogy nem kell koncerteken néznem a lerészegedő tizenévesek hordáját, hát annál jobb. Mélységesen megvetek mindent, amitől félek, és félek mindentől, ami mélységesen megvetésre méltó. Tudod, a remény hal meg utoljára, előtte pedig elsorvadnak a végtagok, felforr az ember agyvize, szívszélhűdést kap, és nyomorúságos körülmények között kell bevárnia, míg kiszenvedi utolsó lélegzetét ebből a lehetetlen világból. De a férgek tudják, hogy én, Garm, a művész, én isteni szép lényegükben őrzöm elrothadt bakelitjeimet!

— Jefferson Airplane, The Pretty Things, United States of America? Mesélj kérlek legkorábbi szürreális zenei élményeidről!

— Lubickoltam Sátáni Depresszióban.

— Ennél a szójátéknál azért kicsit többre gondoltam…

— Nézd, minden pózer azt gondolta, hogy a Pink Floyd és a Yes ennek a zenei megvalósulásnak az alfája és ómegája. Mindig is szánakoztam az ilyesmin: hát hol voltak ezek attól, hogy The Electric Prunes-t hallgassanak, és átérezzék a szárnyalás valódi súlytalanságát? Amikor az ember úgy érzi, hogy a lelke túl könnyű a testének, a feje egy nagy léggömbbé fúvódik fel, majd héliummá vált agytekervényei segítségével elemelkedik a földtől, és száll, száll, sólyom szárnyán, a csilagokon is túl vágtázik, ott, ahol a madár se jár.

— Na de hova futnak ezek a fekete gyermekek?

— Ide Garm apóhoz, hahaha! De viccre nem is gondolva, el a kirekesztő világ elől, melyet a mögöttük lépdelő japán turisták testesítenek meg, kiknek minden vágya, hogy az év sajtófotója pályázaton díjnyertesek legyenek azzal, hogy megörökítik az éhezők nyomorát.

— De Garm, ez valóban rettenetes!

— Mint minden, amit mondok. Gyötrelem, bánat, kínkeserv. Növekvő benzinárak, globalizáció, gyermekeket széttépő keselyűk. Tömegmészárlás, hullahegyek, öngyilkos tinédzserek, holokauszt, kukac az almában, análisan megerőszakolt kislányok, sok ember a metrón, éhezés, Children Of Bodom, háborúk, atombomba, cigánybűnözés, fűtilalom, pedofil papok, kibelezett kiskutyák, kispolgárok, karóba húzott lamantinok, családon belüli mindennapos erőszakot alkalmazó agybeteget elkapó rohamok…

— Ne folytasd, kérlek, soha többé nem leszek vidám, ígérem! Köszönöm az interjút!

— Szívesen, száz euró lesz.

1.	Bracelets Of Fingers (originally recorded by THE PRETTY THINGS)
2.	Everybody’s Been Burned (THE BYRDS)
3.	The Trap (BONNIWELL’S MUSIC MACHINE)
4.	In The Past (CHOCOLATE WATCHBAND)
5.	Today (JEFFERSON AIRPLANE)
6.	Can You Travel In The Dark Alone? (GANDALF)
7.	I Had Too Much To Dream Last Night (ELECTRIC PRUNES)
8.	Street Song (THE 13TH FLOOR ELEVATORS)
9.	66-5-4-3-2-1 (THE TROGGS)
10.	Dark Is The Bark (LEFT BANKE)
11.	Magic Hollow (BEAU BRUMMELS)
12.	Soon There’ll Be Thunder (COMMON PEOPLE)
13.	Velvet Sunsets (MUSIC EMPORIUM)
14.	Lament Of The Astral Cowboy (CURT BOETTCHER)
15.	I Can See The Light (LES FLEUR DE LYS)
16.	Where Is Yesterday (UNITED STATES OF AMERICA)

 

VV Vikernes

“2011 is a Zsidó Éve volt, ahogy az összes többi szintén. Nem lennék meglepve, ha 2012 ugyanúgy róluk szólna. 2011 annyit változtatott az összképen, hogy most már a szélsőjobboldali tömegmészárosok is Zsidók, lásd Jewivik és az ő beteges cselekedete, melyre a tiszaeszlári Solymosi Eszter meggyilkolása óta nem volt példa.
Idén egyébként megjelent a könyvem is, amely beszerezhető a Norske Åleksandra üzleteiben, illetve a jobb újságárusoknál és nálam. Ajándékba választható hozzá kis Varg műanyag katona, fakard, Thor-kalapácsos nyaklánc és zsidóűző amulett is.
Állítólag írt rólam könyvet valami szláv szolganép tagja is, legalábbis ezt vettem ki bizonyos Néger Rum leveléből. Akármit is mondanak benne rólam, hazugság. Aki nem hiszi, annak utánajárok.”

VV Putnam, the Dead

“2011 was gay!”

VV Ozzy

“Nem emlékszem 2011-ből semmire, hahaha! Ellenben a ’80-as évekből néha már bevillan valami, de ha azt elmondanám, idén nem hogy újjáalakult Sabbath-koncertek nem lennének, de a világnak is véget kellene érnie, hahaha! Sharon mindig mondja is, hogy ha csak a fele igaz annak, amit álmomban beszélek, akkor annak elképesztő következményei lesznek a tér-idő kontinuumra, hahaha! Szóval az év zsír volt, Zakk továbbra is a Család része, még ha ez a Gáz G.örög gyerek sokkal több pénzt is fizetett, hogy a cerkámmal játszhasson.
És bár még csak egy napja tart, de már most nem emlékezem semmire 2012-ből, hahaha!”

VV Garm

“2011 csendes év volt, magányos és szomorú. Fájdalom. A gyötrelem örök, azt hiszem. Néhanapján leültem kicsit az elsötétített hálószobámban, halkan pengettem és dúdoltam hozzá, majd készítettünk a srácokkal egy lemezt a garázsban, de amúgy ezt az évet is úgy töltöttem, mint a legtöbb művész. És mindannyian tudjuk, hogy a művészektől nem szokás megkövetelni, hogy naponta reprodukálják termékeiket. Ezért jövőre sem fogunk koncertezni.”

VV Lars Ulrichné

“Idén végre hallgatott Larsy a szép szóra, és elérte, hogy találkozhassak az én örök kedvencemmel, Louieval! Jézusom, egy örök élmény! Louie egy igazi művész, nagyon tisztelem és becsülöm munkásságát! Egy valódi széplélek, aki nagyon érzékenyen figyeli a világ rezdüléseit, és azt híven is képes közvetíteni a hozzánk hasonló földi lények számára.
Örülök, hogy Larsyék végre hagyták, hogy egy igazi művész mutassa meg nekik a zenélés csínját-bínját, és végre nem erőltették a saját hallgathatatlan csörömpölésüket. Lou egy igazi úriember egyébként, nagyon örülök neki, és remélem, 2012-ben is fog készülni közös lemezük!”

VV Fenriz

“2011-ben rengeteg jó oldschool metal cuccot hallgattam, melyek a ’80-as években jelentek meg, de csak most értek be igazán, mostanra érződik az a zamat, ami egy magamfajta ínyencnek annyira jólesik. Azt kell hogy mondjam, hogy a ’87 előtt alakult amerikai thrash csapatoknak mostanra sikerült igazán beérniük, míg a ’87 és ’89 közöttieknek 2012 hozza el a lehetőséget, hogy igazi fényükben mutatkozhassanak meg. Volt egy-két ’86-os heavy metal banda, akiknél idén jöttem rá, milyen stílusosan vegyítik muzsikájukban a speed metalos elemeket, és szerintem 2012-ben fel fogok fedezni pár ’88-ban második lemezt kiadott thrash bandát, akik nagyon elementáris erőt tudtak felmutatni úgy, hogy zenéjükbe némi death-es ízt is csempésztek.
Összességében 2011 szerintem 1987-ről szólt. 2012-ben se feledjétek: csak semmi SOAD, sokkal inkább FOAD!”

Mivel sajnos a Velvet már ellőtte cikkötletünket, így kénytelenek vagyunk egy hellyel-közzel földhözragadt beszámolóval szolgálni a fesztivál második napjáról, a mi kis családi mulatságunkról, ahol az emberre nem néznek furcsán a villába gyógyult kezek okán, sőt, talán még dicséretet is kapnak érte.
Mire megérkeztünk, a Paradise Host néven ismeretes Paradise Lost-tribute banda már nagyban dolgozgatta felfelé az angol legenda slágereit, nagyjából vállalható módon birkózva meg a feladattal. A Say Just Words-féle fülbemászó tételek előadása ugyanúgy élvezetesnek volt mondható, mint a korai szerzeményeké, így a zárásként elővezetett As I Die is megállta itt a helyét. Sok mindent nem lehet róluk elmondani, korrektül adták vissza Holmes-ék nótáit, közülük is inkább a középső korszakuk emlékezetesebbjeit. A gitárok kellő mértékben sírtak-ríttak, a vokalista kellő mértékben hozta a rockosabb témákat, én kellő mértékben elevenítettem fel a két évvel ezelőtti Fezen szégyenteljes pillanatait.
Eztán a nagyszínpad felé véve utunkat furcsa dübörgés ütötte meg fülünket, és programfüzetembe pillantva vidáman konstatáltam, hogy ez bizony a Black Nail Cabaret, akiknek fellépésén már egy őszi Depeche Mode-esten is kacaghattam egy jót. A három leányzóból álló formáció egy igazán erotikus, fülledt programmal kívánja szórakoztatni a nagyérdeműt, amiből kissé visszavesz szegény énekesnő cseppet sem nőies jellege, heveny röhögőgörcsre ingerlő gesztusai. Amolyan szintipoposra vett elektronikus gruppenszexről van szó, melynek során Emese (ha jól emlékszem nevére) néha hozzádörgölőzik a jobbára csak háttértáncosként üzemelő Susyhoz, míg a megszólalásig a ’80-as évekbe öltözött Soffy hozza a tüzes billentyűfutamokat, effekteket, dizsidallamokat. Az eredmény így egy határeseten mozgó Drugzone-féleség, mely zeneileg elég sablonosnak mondható, látványként meg hervatagnak. Akkor már inkább egy jóféle sztriptízbár.
A gyenguska new wave-próbálkozással előálló Kollaps után siettünk a fájdalmas színpadhoz, nehogy egyetlen másodpercről is lemaradjunk a bűbájos virrasztásról, melyhez sajnos már nagyon régen volt élőben is szerencsénk.
És igen, a Virrasztók sikeresen össze is hozták a nap legkínosabb koncertjét, amelyet joggal várhattunk el a hitelesnek nem éppen mondható halottnyomorító barátainktól. Scrofa, Tomusin meg a harmadik szellemlátó produkcióját valahogy mindig izgatottan várja az ember — vajon ezúttal is lesz-e emlékpálinka a halottak tiszteletére? Megint eljátsszák a hagyományainkat sárba tipró zenészek, hogy érzik az eltávozottak hangját a közönség felől susmutolni? (Ez sajnos a kora esti időpont okán most nem volt releváns.) És legfőképpen: vajon rájöttek végre a progressive rockban (Perfect Symmetry) sem színvonalasabb teljesítményt nyújtó Virrasztók, hogy a szemüveg és a fehér arcfestés üti egymást? El kellene legalábbis dönteni, hogy inkább a színpad előtt gyülekező lelkesülteket, vagy a túlvilágról kopácsoló alakokat kívánják élesen látni, mert a kettő együtt sajnos nem megy, legalábbis akkor, ha nem akarnak közröhej tárgyává válni.
Ami megint egy másik kérdés, hogy a jobbára nívós zeneiség iránt vonzódó civilek és szakmabeliek sajnos első perctől fogva úgy szopják be ezt a bazári dajdajozást, mintha valóban mérhető lenne folklórunk csodás hagyományaihoz, az elregélt történetekhez. Utóbbiakhoz pedig sajnos nem hogy nagyfokú tisztelettel nem közelítenek, de még a saját gyermeteg képükre és hasonlatosságukra is formálják őket, így pedig az ember ezek után ha meg is hallja Pipás Pista nevét, nem hogy kíváncsi nem lesz a többi hírös magyar mesére-mesketére, de még heveny undor is elfogja őt az ipari ütemekkel lebutított és rettenetes hozzáállással prezentált folklórszeletkék kapcsán. Az új album, a Memento Mori Az emlékezés órájához hasonló módon tárja elénk a folkosan metálos szerzeményeket, melyekben egy-egy felesleges hörgésnek-morgásnak épp úgy helye van szerintük, mint az indusztriális zajkeltésnek, vagy a teljesen kínos körítésnek. Ezen a szépséges népdalénekesnő jelenléte sem segít sokat, így jön létre egy az ember fülét alapos terrornak alávető, szokásainkat megcsúfoló, viccreléinket rendesen megdolgoztató kakofón butaság, melyet komolyan venni egyáltalán nem lehet.
A Szigetvár ostromának megéneklésével indító bandát persze így is nagy üdvrivalgás fogadta, és valószínűleg sokaknak ez továbbra is egy mélységesen mély(?), hagyománytisztelő produkció marad. Sajnos.
Ezek után a Negură Bunget atmoszférikus koncertje csak még inkább feledhetetlennek tűnt számomra, hozzátéve, hogy elsődlegesen is miattuk tartottam a fesztivált látogatásra érdemesnek. (Zero szavakba nem fogható vendégszeretete mellett persze.) Ageru és öt társa egészen sajátos módon elegyíti a természet harmonikus egységét annak elementáris erejével, így a black metal eszköztárából kiindulva építkeznek, és mutatnak be egy lenyűgözően sokszínű, többféle érzelmi skálát végigjáró produkciót, mely albumaikon főképp a 2006-os Omtól vált jelentőssé, bár már korábban is érezhető volt a direktebb megszólalás mögött.
A csapat komoly hangszerarzenált vonultatott fel a színpadon, a lemezeken hallható dalcsokrok világát hűen megidézve ezáltal is.

Míg az énekes Ageru hol furulyát ragadott, hol xilofonon csengett-bongott egy kicsit, addig a többiek is előkaptak sípot-dobot-nádihegedűt, és érzékletesen adták vissza Erdély komor erdőségeinek, felkavaró és egyben szépséges világának hangulatát. Az általam leginkább kedvelt Vîrstele Pămîntului albumról is elhangzott több dal, így a Dacia Hiperboreană mellett a Pămînt is a műsor részét képezte, de hallhattuk emellett több régebbi kedvencünket is.
A csapat idén jelentetett meg egy négy számos EP-t Poartă de dincolo címmel, és a tervek szerint hamarosan  egy Erdély világát koncepciózusan megelevenítő trilógia tető alá hozásába fognak bele. Bár a zenekari merch-cuccok tekintetében voltak bőven hiányosságok (a két fajta mintából XL-es, illetve XXL-es volt a legkisebb méret), de az árak legalább olcsónak voltak mondhatóak.
A Kill With Hate hozta az általuk elvárt színvonalat, a jobbára amerikai hatásokból építkező death metaljukat aki szereti, az a színpadon sem csalódhat bennük.
Szemben a fesztivál főzenekaraként érkező Ulverrel, akiknek életműve már korábban sem kiáltott a színpadi megjelenítés után, bár különösebb fennakadás a tavalyi A38-as koncertjükön nem volt érezhető, a nehéz feladatot mondhatni erős négyesre sikerült teljesítenie a norvég legendának.
Már korábban említettem, hogy számomra a Blood Inside volt az utolsó valamirevaló Ulver-anyag, a Shadows of the Sun mézes-mázas egyszerűségével máig nem sikerült megbarátkoznom, ahogy sajnos a most megjelent Wars of the Roses lemezzel sem. Míg korábban minden egyes albumuk valami újat és váratlant hozott, addig a 2007-es lemeznél már csak a könnyedebbé válást érzékeltem, illetve azt, hogy a Blood Inside-on képviselt stílusnál maradva igyekeztek azt közérthetőbbé is tenni, visszavenni a korábbi összetettségből. Így érkezett egy melankolikus, merengős album, mely önmagában nagyon is igényesnek mondható, de személy szerint az Ulvertől többet vártam volna.
A Wars of  the Roses pedig szintén nem hozott sok változást ezen a téren, de a koncertre azért kíváncsi voltam, hiszen a régebbi dallamok előtt az ember még mindig lenyűgözve áll, és tisztelettel adózik a norvég zenekar pályafutásának megannyi fordulója előtt.
Ezúttal is az élőben megszokott vetítések felhasználásával érkeztek Garmék, és sajnos az öncélúság vádja alól főleg ezek mentették fel őket: a képek még mindig zseniálisan illeszkedtek az éppen játszottakhoz, emelve ezáltal is az esetlegesen átélt katarzis élményét, erősítve a hangulati elemeket.
Az imént említett szellemi maszturbáció fogalma ugyanis könnyen eszébe juthatott az embernek, amikor a Stone Angels során 5-10 percig mesélt nekünk (ha jól figyeltem) Tore a kövek mibenlétéről és angyali jellegéről, akárcsak a lemezen tették azt. Persze az is jó kérdés, hogy mi alapján gondolták ezt a dalt élő bemutatásra alkalmasnak, de én mondjuk a February MMX-től és a September IV-tól is szívesen megváltam volna egy-egy régi kedvenc kedvéért. Igaz, volt Little Blue Bird is, illetve egyik záró tételként a Hallways of Always is szikrázott egyet nekünk, de a koncertre magára csak az édeskevés jelzőt tudnám aggatni. Ahogy tavaly is, Garm szöszmötölt néha kicsit a laptopján, énekelt egy megrendítőt, a többiek pedig nagyjából kielégítően asszisztáltak a gyászos teljesítményhez, mely után én továbbra is maradok inkább a korábbi lemezeik otthoni hallgatásánál.
A vetítés során egyszer-kétszer megemlékeztek az Oslóban és Utøya szigetén történtekre is, illetve voltak a szokásos lelassított-fejesugrós, igazi vadon élő állatos és még ki tudja milyen jelenetek. Rossz egyáltalán nem volt a koncert, csak éppen az Ulvertől ennél sokkal többet várna az ember. Ha már korábban annyiszor bizonyítottak.
Utánuk még a Watch My Dying igyekezett feltüzelni a népet és rantottbus kollegát, és bár a Klausztrofóniát és a Fényérzékenyt kiváló albumoknak tartottam a maguk nemében, ezúttal már fáradt voltam a lelkesedéshez. Utóbb említett album óta nem is nagyon követtem úgy a csapat történetét, és bár egyszer-kétszer hallgattam a Moebiust is (a “minden számba egy vendégénekest” dolgot persze feleslegesnek tartottam), de mégsem fordítottam rájuk annyi figyelmet, mint korábban. Legalább ők afféle best of-programmal álltak elő, így a korábbi korszakukért rajongók is kielégítve érezhették magukat. Zárásként meg természetesen elhangzott az abszolút schlager Fényérzékeny.
Bevallom, máig nem tudom eldönteni, hogy a WMD soraival valami nagyon egyedit és költőit képvisel, vagy csak az énekes fejében összefüggéstelenül felbukkanó szavakat vetik egymás mellé, de amíg Angyal Gyula magára tetováltatja Gaobr nevét, mint kedvenc költőjét, addig mindegy is.
Köszönet Zerónak a fesztiválért!

Ugyan soká lesz még augusztus, de nem árt mihamarabb elkezdeni a készülést az idei Fekete Zajos Meleg Büszkeség Menetére, amihez a XXVIII. Bagolyköpet Fesztivál kiváló alkalmat szolgáltathat. A Kvelertak és az Isten Háta Mögött fellépése nagyon gyanús, de valószínűleg olyan csapatok is képviselhetik majd magukat, mint a Két Boba, a Zomblaze, valamint a Kuplung Klán. Atmoszférikus, emlékezetes, de minőségi is lesz remélhetőleg ez a kis összeröffenés — akárcsak a várva várt újabb Ulver-performansz. Most viszont be kell fejeznem a cikket, meghozta a postás a Főszerkesztő úr pereskedési szándékáról tájékoztató képeslapot.

Persze mind tudjuk, hogy a metál nem egy igazságköteles műfaj, mégis kaján vigyorra késztetheti legtöbbünket a hír, hogy a norvég Ulver idén nyáron ismét felénk téved, és Garmy rőt szakállát ezúttal is bárki meghúzogathatja majd, már ha a Fekete Zaj fesztivál csekélyke belépőjét leperkálja a Magyar

Keményzenei Szervezőembernek, Varga Balázsnak.
Bizony, gyászvilágot látott a kezdő tizenegyes, a mi kis dárker focicsapatunk, melynek húzóneve az idén új lemezzel jelentkező skandináv kultikum lehet, akik ugyan szerény személyemet sem a Shadows of the Sun-nal, sem a tavalyi A38-as koncerttel nem nyűgözték le, de a frissen elcseppegtetett dalmorzsák még nekem is azt súgják, hogy a Wars of the Guns’n'Roses egy kellemes kiadvány lesz, főként, hogy remélhetőleg nem a korábban tervezett göbbedék feldolgozásalbumot adják ki. Az elektronikus mestermű Perdition City után ugyan némiképp rátévedtek az érzelgősködés kétes mezejére, amit szubjektíve az előző lemezen éreztem a leglátványosabban megjelenőnek (A Blood Inside zsenialitását persze megkérdőjelezhetetlennek tartom, pusztán utána kissé háttérbe szorulni láttam az innovatív építkezést az öncélú gyönyörködtetni vágyás túlzott előretörésével szemben), de a February MMX címen futó szösszenet nagyon is ígéretesnek bizonyul, egyszóval augusztusban irány Mátra alja, falu széle!
A Fekete Zaj Úttörőtábor másik külföldi szerződtetettje Leafblade névre hallgat, és azon túl, hogy Danny Cavanagh-nak köze van hozzá, sokat nem érdemes tudni róla. Persze csak viccelünk, így ezúton szeretnénk mindenkit emlékeztetni Dániel holnapi A38-as szólóestjére, melyről több pozitívumot is tudunk mondani, mint hogy most nem egy kultúrház lesz a helyszín.
Liverpool második legjobb zenekarának (az első a Királyi Liverpooli Filharmonikus Zenekar, ugyebár) második legbeszívottabb Cavanagh-ja újra fővárosunkba látogat egy kis langyi hippiskedés/betépés/bájolgás kedvéért, melyen saját nótái mellett előkerülnek majd különféle Pink Floyd-, Depeche Mode-, Iron Maiden-, valamint Radiohead-slágerek is. A mi szeretett manósipkás Daniel-ünk ugyan ezúttal nem hozza magával Annekét, de emiatt nem érdemes őt arra érdemtelen oldalakon (ann)ekézni, hiszen egyedül is majdnem olyan jó, mint kettesben valaki mással. A belépőjegy is egész baráti lesz, 3500 Ft leperkálásával ráadásul még Kovács Bencét és Tanka Balázst (Turbo) is megcsodálhatjuk majd, mivel előzetes hírek alapján ők már fenn vannak a vendéglistán.
És akkor nézzük, mit várhatunk még 2011-ben Negatív Balázséktól:
március 20-án, vasárnap új helyszínen, a Pecsában várja majd az arra érdemeseket a sivatagi metált (de a latban már nem sokat) nyomó Kyuss Lives!,  és e beteg lelkeknek való füves zenécskét újra eredeti tagok fogják abszolválni, azaz Brant Björk (ne reménykedjetek, nem az izlandi csajszi), John Garcia, Nick Olivery, és itt lesz még valami Bruno Fevery is. Jegyek 6000-ért válthatóak minden vegyesboltban, bár ennyiből akár egy sivatagi utazást is tudtok finanszírozni, az meg mégis csak sokkal autentikusabb, és persze élvezetesebb is.
Február 25-én a City of Moon lesz látható a Tündérgyárban, de most látom, hogy ez már le is zajlott, úgyhogy kicsit lejjebb gördítek ezen a fílinges Negative-szájton, pillanat…
Szóval mai napon az ürdöngüs indusztriál celeb, Mortiis látogat el hozzánk, aki valahogy megtűri maga mellett ezt a csodálatos Combichrist-et is, hát, már ezért kijár neki az elismerés! Rantottbus kollega szerette volna egymaga képviselni ott az Igényes Metálrajongó Közönséget, de egyéb elfoglaltságai miatt valószínűleg ez nem fog megvalósulni, szóval ezúton küldjön neki mindenki egy hatalmas vigaszpuszit. Mert megérdemli. Ez csak 4500 lesz, de a Combichrist eszmei értéke nyilván megfizethetetlen, egyben persze örök élmény lehet minden Rammstein-fanatikus Sz(n)obametálosnak.
Március 18-án végre pótolhatja Fields of the Nephilim-es elmaradását a Land of Charon, akikről annyit muszáj elmondanunk, hogy egy experimentális-elszállós CSODA, amit játszanak, de aztán a vokál érkezésével már csak fülünket befogva menekülhetünk, és könyöröghetünk kegyelemért, míg ők ördögi kacaj kíséretében vetnek utánunk egy korai Árnyak-demót, vagy magát Molnár Robit. Szóval a Grufti Mufti kimutatja foga dárkosságát egy idő után, és így már nem is olyan meglepő, hogy a további fellépők között tisztelhetjük az Autumn Twilight-ot, a Cure-tribute Pornography-t és a Reason-t is. Március idusán tehát mindenki rángasson ki a Gyárból egy Gótikus Idust, orcáját nedvesítse be műkönnyekkel, szerezzen valamelyik Depeche Mode-emlékestről pár 45 éves fűzős lolitát, és irány a Fairy Factory!
Az augusztusi Fekete Zajon pedig olyan nívós dolgok lesznek még láthatóak-hallhatóak, mint a Képzelt Város, a Watch My Dying, a Pozvakowski, a Nadir, vagy a Choice With No Voice. Meg sokadfokú egyenlethez méltó módon lesz még néhány ismeretlen, de az legyen az Autodafén kívül mást nem olvasóknak meglepi.

Namármost, mit szólnátok, ha valaki egy társalgás kellős közepén a következőket jelentené ki: az Ulver 2010. február 20-án fellép az A38-on, a DHG újra összeáll, igaz, Kvhost-tal a mikrofon mögött, s tavasszal szintén koncertet ad fővárosunkban, továbbá az Arcturus ismét színpadra viszi műveit, ahol ezúttal Gimli beszari képét kell a koncertlátogatóknak elviselniük. A reakció más nyilván nem is lehetne, mint az illető körberöhögése, elküldése Mátészalkára kapálni, valamint annak a megjegyzése, hogy az utolsó hír még viccnek is rossz. Ehhez képest, üdvözlök mindenkit Középföldén!

Update: Állítólag szervezik a hazai Metallica-koncertet is. Tényleg! Mit vihogsz?

Az alábbi kritikát csak egyféleképpen szabad olvasni: ha az olvasó mindvégig szem előtt tartja, hogy az írója egy amatőr, a metal zene és társműfajaiban járatlan, nem különösebben vájtfülű személy, akinek megállapításai leginkább azon impulzusok gyűjteménye, amelyeket a zene hallgatása során szerzett. Kedvence a blues zene, leginkább az a „klasszikus” vonulat, amit John Lee Hooker képvisel, kedvenc hangszere a szájharmonika. Mindezek tetejébe még hölgy is az illető. Ennyit rólam.

Amikor rantottbus megkért, hogy írjak kritikát egy általa választott albumhoz, azt gondoltam, hogy valami kőkemény zúzós metált fog adni. Ehhez képest igencsak meglepett az Ulver: Perdition City lemeze. ….tovább

Sziasztok Kedves Ulver és toplista rajongók!

Hosszas tépelődés után sikerült megszülni az alant terpeszkedő toplistát. Top-top, ki topog? Ulver inda House!

Nézzük hogyan alakult az idei esztendő Ulver ügyileg, melyek voltak a csúcspontok és mélyrepülések, mi adott hozzá és mi az ami inkább elvett az Igényes Zenehallgatás Élvezeti Értékéből. (On 28.02.08, Ulver won the OSLO AWARDS for Album of the Year, kacc-kacc)

5. Ahogy a wikipélda is mutatja: Alkaline Trio Norwegian experimental band. Ulver contributed strings, programming and vocals on “Lost & Rendered” and “In My Stomach.”  Konkrétan a Agony and Irony lemezükről van itt szó. Maga a dal nagyon indie, nagyon divatos és lévén botfülü vagyok, fogalmam sincs mi lehet itt a hozzáadott érték farkasügyileg. Úgyhogy egyértelmű a kissé megalázó utolsó hely. (A másik nótát nem volt módom még lefülelni, mert csak itunes-szal lehet elérni, ennek pedig elvi akadályai vannak részemről sajna-majna)

4. Mindless Self Indulgence – Pay For It (RMX By Ulver)

Beszédes cím, Pay for it, haha, bírom a humorukat. Tény, hogy etetni kell a kölyköket otthon, de egy farkas ne menjen már le kutyába, ha értitek mit akarok mondani. Oké hogy az eredeti zene is egy kritikán aluli Marilyn Manson kópia, a legarcpirítóbb fajtából, de ilyen lim-lom remixet trance válogatásokon is nehéz találni. Szégyen, lépjünk is tovább.

3. A Star Of Ash-es Ihriel (lásd még: Peccatum, Ihsahn ágyasa) szólóprojektjének második lemezével igazán kellemes meglepetést okozott, csak a vasszigornak hála  nem jutott feljebb listánk harmadik helyénél. Az előző albumhoz hasonlóan itt is két dalban szerepel Garmarna, változó színvonallal. A “Blood Bones and a Skull” nem lopta be magát a szívünkbe, a kitekert dallamok mögött valójában a produkció egyik töltelékszáma rejtőzik. A második, “Crossing Over” című darabban viszont megvillan a két főszereplő tehetsége, ráadásul itt pont hogy az egyszerűségben rejlik a nagyszerűség. Közhelyek? Akár maga a teljes lemez.

2. Genghis Tron – I Wont Come Back (Ulver_remix)

Végre itt már nagyjából azt kapjuk amit mindig is szeretnénk norvég bálványainktól: gyomorüreget rezegtető basszust, (sajnos csak) kis eklektiát, (némi) bűvészkedést az elektronikával. Nem értem miért fogták vissza magukat, pedig az eredeti Genghis szám önmagában sem rossz, pláne hogy tiszta Aphex Twin-esek a ‘trónikus részek. Vagy túl magasra tették volna nekik a lécet? Mindenesetre sokkal bátrabban is szétcseszhették volna a számot a la Sworn remix. De így sem rossz! Ezért már végülis megérdemelten vehették fel a fizettséget.

1. A 2008-as év Numero Unoja megkérdőjelezhetetlenül a Shockadelica elnevezésű norvég előadók által feldolgozott Prince nóták (idén volt ötvenéves). Adal címe:  Thieves In The Temple – Ulver Feat. Siri Stranger

Igazából itt nincsenek nagy figcsik, Garm apó hozza azt a bugyilehúzós figuráit kiegészítve a női dalospacsírtával, ami egy szívbemarkoló de még se túl depis kollaborációt és Igényes Feldolgozást eredményez a végén. Méltó az első helyre, ez nem is lehet kérdés.

+1  Hősünk idén egy Manes által újraértelmezett nótában is szerepel, mely a V:28 névre hallgató hajbanda búcsúkiadványán, a Total ReConstruction-on foglal helyet. A temetésen Cold Meat-es és avantgarde blekker muzsikusok húzzák a talpalávalót. OilRygg, jóllehet elektronyos mágiáját nem alkalmazza, hisz csupán az eredeti felvételen található hangsávjaival járul hozzá a farkasordító hidegben mélyen távolba bambuláshoz, mégis uralja a dalt, melyet Manes-ék a View EP-ről ismert Coil-os megoldásokkal és gitárprüntyivel tesznek még éteribbé. Ahogy Szécsi Pál első hangjait meghallva sikítottak a bölcs asszonyok, úgy teszünk itt mi is, amint megszólal a jól ismert szellemhang. Hatásvadász, de kit érdekel, ez talán idén Krisztofóró egyik leglélegzetelállítóbb felbukkanása.

-1 Hobbi, alamizsna, túlszívás, bohócparty. Ezek a szavak jutottak eszembe amikor meghallottam, hogy Rygg mester az Æthenor nevű zaj és drone brigád soraiban élő koncerten fog pantomimezni a laptopok mögött. Nyilván Windowst telepített, mert túl markáns egyediséget nem tudott hozzá varázsolni az igen ijesztő és kimunkált űrbéli félelmeket megidéző ismert muzsikosok  zenéjéhez. Egyszer fent, egyszer lent.

A sok komolytalanság után azt hiszem Rátok és ránk is ráfér egy kis gondolkodás, egy magasabb kultúrszint ujjhegynyi megérintése ebben a csendes időszakban. Visszatérő jelleggel, hétvégenként megosztjuk veletek némely általunk nagyra becsült zenész, művészlélek veretes sorait, ifjúságának bohó kis ötletmorzsácskáit.

Álljon itt hát kezdésnek két kis szösszenet, amit hosszas egyeztetések és háttérmunka segítségével végre publikálhatunk.

I. Kristoffer G. Rygg: 10 évesen a világ

Egyszer írtam egy verset vala
Hmm. Jó rég volt az már vala
Ha elmondanám most vala
Kilógna itt-ott pár vala…

G

II. Mikael Akerfeldt: Ars Poetica

Muppet. Köpet. Opeth.
Halálhörgés. Akkordbontás.
Élet és zene: csak progresszívás.