És ennek is eljött a napja: november 18.-án az Anathema bebizonyította, hogy nem egy kultúrházak feltúrásából élő csapatként ajánlatos kezelnünk őket, továbbá leírnunk sem szükséges egyelőre szerény személyüket, hiszen van még itt erő dögivel. Na de nézzük csak szép sorjában, mi minden történt ezen estén a népligeti Diesel Clubban!
A német The Ocean fél éven belül már harmadjára járt nálunk, és ha hazai koncertadási tendenciájuk továbbra is ebben az irányban halad tovább, legközelebb valahogy úgy kell majd elképzelnünk, hogy az aktuális Tim Ripper Owens-show előtt feljönnek a színpadra, kedvesen üdvözölnek mindenkit aztán mennek is a dupla cd-ik karácsonyi kiadását széles mosollyal árusítani. Na de félre minden iróniával, hiszen valahol tényleg becsülendő, mennyire igyekeznek ott lenni mindenhol és mekkora örömmel térnek vissza újra és újra hazánkba, még ha utána csak a szervezők/vendégek lakásának padlóján tudják csak álomra hajtani
nem csak a füstje volt ezúttal nagyobb...
keresztényellenes fejüket, nyugovóra téríteni a bölcsesség és a tények erejével küzdő lelküket. Míg az októberi Dillinger-bulin körülbelül 25-30 percet játszhattak, itt a csöppnyi késés miatt már csak ennek fele maradt számukra, továbbá négy egész szám a Heliocentric-ről, egész pontosan a Firmament, a Swallowed by the Earth és a The origin of species – The origin of God kettős. Ennek ellenére – vagy éppen ezért? – kimondottan élveztem előadásukat, akkora lendület és erő volt bennük (biztos feltüzelte őket, hogy ily rútul elbánt velük pár rendőrnek álcázott (talán) spanyol betyár), hogy az valami elképesztő, főként Anathema előtt lehetett igazán hasznos energialevezető hatással ránk műsoruk. Kíváncsi is voltam, hogy az egészen másfajta közönség hogyan fogadja majd ezeket a megátalkodott post-metalos legényeket, de meglepő módon egész szép sikerük volt, még azt is megkockáztatom, hogy hálásabb publikumhoz is volt ezúttal szerencséjük, mint bő egy hónappal ezelőtt. Dillingeri pajkossággal járták be az egész színpadot, másztak fel minden erősítőre és ugrándoztak ide-oda, számomra mindenképpen igazságot szolgáltattak az előző, szubjektív megítélésem alapján kissé lagymatag kiállás után. Ugyan a legújabb albumukról (Anthropocentric) ismét nem játszottak semmit sem, de felesleges aggódnunk – bármelyik percben kiderülhet, hogy két héten belül ismét itt lesznek, talán már egy friss számmal felvértezve.
Petter Carlsen neve eddig ismeretlenül csenghetett a hazai fülek számára, azonban ez hamar megváltozna, ha csak a Cavanagh-fivéreken múlna, ugyanis jobban ráálltak a norvég érzékeny lelkületű fiatalember zenéjére, mint a Nadja a zenei anyagok kiadására, márpedig úgy hírlik a kanadai dro(ne)idok
érző szívű norvég
hetente jelentetik meg újabb és újabb zenének álcázott traktorzúgásukat. Na de térjünk vissza erre a Péter gyerekre: eddig nagyjából egy albuma kerülhetett kezeink közé, mely a You Go Bird címet kapta a keresztség alatt, és finoman altató jellegű alterockot tartalmaz szigorúan hősszerelmeseknek és fájdalomittasan merengő kenguruknak! Na meg Jamie Cavanagh-nak, aki még Petter előtt színpadra penderülve közölte, hogy hatalmas örömére szolgál bemutatni nékünk ezt a fantasztikus srácot, akit mélységesen gyönyörű orgánummal áldott meg a sors, aki rendkívüli átéléssel képes gitárján egyszerű, ámde nagyszerű dallamokat elővarázsolni, aki borzasztóan mély érzésekről énekel selymes hangján, aki gyönyörűen kidolgozott felsőtestével a férfiasság szimbóluma lehetne akár, aki már kétszer kiütötte Chuck Norris-t, aki simogatóan kifinomult arcvonásokkal büszkélkedhet, aki… Jó, ezek közül a felét csak magukban tették hozzá, de nyilvánvaló volt, hogy odavannak a srácért: szettje vége felé először csak Danny csatlakozott hozzá szintin, de a Pull the Brakes-nél már az egész Anathema-gárda mellészegődött Lee Douglas-estől — mindenestől egy kis közös zajongás erejéig. A You Go Bird alatt pedig egy kis közönségénekeltetés is összejött a fiatal énekesnek – csak sikerült végül is a címbeli, hihetetlenül bonyolult három szót a közönség szájába adni, mi pedig lelkesen és butuskán skandáltuk egyre, hogy “mész madár” (majdnem mint a Hatóságilag Tilos-klasszikus “Menj innen te veréb” című számban, wehehehehe). Persze ő is nagyon szimpatikusnak mutatkozott, mosolygott is folyamatosan, de hát ez az este nem is arról szólt, hogy rugdossuk kicsit hátba a kedves rajongókat.
Valamikor 10 óra táján lépett a színpadra az Anathema, és egész pontosan fél egyig nem is kellett megválnunk tőlük, ami gyenge
Törpengető
matekosok számára is közel két és fél órát jelent. Már ez alapján is elmondhatjuk, hogy a csapat mégiscsak kirobbanó formában van, hiszen ennyire hosszú ideig nem sokan képesek elszórakoztatni közönségüket, a többség esetében egy óra bőven elég a jóból (mondjuk a Shrinebuilder esetében az is rettenetesen sok volt sajna). A három Cavanagh-tesó (Vincent az énekesi poszton, Danny gitáron és Jamie bőgőn + Les Smith billentyűs és John Douglas dobos) mindegyike kiváló formában volt ezen az estén, nem éppen a zenéjükből és szövegeikből áradó szomorkodós-nyavalygós hangulatról tettek tanúbizonyságot, épp ellenkezőleg: a legmókásabb jelenet például a végén zajlott le, amikor Danny Lee-vel karöltve lejtett táncot valami mulatós vidámságra, míg a többiek vidáman asszisztáltak túlcsorduló jókedvükhöz (bár úgy tűnhet hogy tényleg megőrültem, ez akkor tényleg vicces volt). Aztán a közönséggel való kommunikáció terén is kimagaslóak voltak, tényleg igyekeztek végig lekötni figyelmünket, elvarázsolni bennünket. Ugyan ez előző két lemezükön nem teljesen sikerült, élőben mégis csak képesek voltak odatenni magukat és kellő érzékkel prezentálni még kissé erőtlenebb szerzeményeiket is. Summernight Horizon, Everything (az új album, a We’re here because we’re here egyik legkellemesebb meglepetése), Angels walk among us; Dreaming Light, Pitiless, Forgotten hopes, Empty, Fragile dreams, Parisienne Moonlight, Are You there – a teljesség igénye nélkül is mindenki megkaphatta kedvenc számát
Néha alig lehetett leállítani!
(kivéve én a Sleepless-t), külön fénypontokkal tarkítva: ilyen volt például az A Natural Disaster, Lee gyönyörű hangjával vagy a Fragile dreams a vége felé, és még Petter is előkerült ismét, hogy besegítsen kicsit kedvenc támogatóinak, ha már
a lányka
ennyit áradoztak róla. Voltak azért kínos pillanatok is: a Closer torzított éneke élőben sem volt felemelőbb, hiába tette is bele szívét-lelkét Vincent tesó; ezt viszont bőven ellensúlyozta az a sok-sok izgágább, pörgősebb nóta, mely jól mutatta, hogy egyáltalán nem savanyodtak még be brit könnypajtásaink. Jamie még ugrándozásra is vetemedett néhanapján, habár inkább egy beszpídezett Zámbó Árpyra hasonlított szegényke így, míg Dániel “hupikék törpike”-sapkájában eresztett el egy könnyed mosolyt néhanapján, vagy emlékezzünk csak a már említett sramli iránti lelkesedésére a koncert végén. De néha egy-egy “köszönöm”-mel is be tudták lelkesíteni a nagyérdeműt, vagy csak simán jókedélyű vicceskedésükkel, érdekes grimaszaikkal okoztak önfeledt perceket számunkra; így nem is volt csoda, hogy levonulásuk után akkora hangorkánt zúdított rájuk a publikum, hogy azt már ők sem vehették félvállról, úgyhogy két-három szám még járt a lelkes rajongótábornak, de aztán már tényleg nem volt maradásuk Vincentéknek.
Közvetlen, felemelő és rendkívüli este volt, akárhogyis - mindhárom fellépőnek kijár az elismerés, tényleg kitettek magukért!
legmélyrehangoltabb és legdepresszívebb beborult banda a szcénán belül s kívül egyaránt.
