Lévén, hogy a nyár közeledtével az idő tíz fokkal izzóbbra, a prog rockerek meg húsz fokkal könnyedebbre kapcsolnak, mi sem mehetünk el szó nélkül a mostanság egyre csak áradó művészmetálos teljesítmények mellett. Amelyek sajnos többnyire valóban lagymatagnak mondhatóak.
Kezdve azzal, hogy az art rocknak becézett műfajt játszó norvég Gazpacho a két évvel ezelőtti Tick Tock óta valamiért az indie legsötétebb bugyraiban igyekszik elmerülni, és az emlékezetes 2010-es lemez volt a legutolsó albumuk, amely számomra maradandó élményt tudott nyújtani.
Persze szokatlankodnak azóta is, csak éppen a Tick Tock-ra jellemző pimasz burjánzás hiányzik az újabb alkotásaikról – mind a tavalyi Missa Atropos, mind a mostani March of Ghosts csak szellemként susog a sivatag forróságában, ahelyett, hogy maga építene fel a semmi közepén egy nehezen kiismerhető, éltető erejű, bebarangolásra érdemes esőerdőt.
De a magyar post-rock fenegyerekei, a Képzelt Város tagjai is mintha valóban túl sok vattacukrot ettek volna: az idén megjelent Hélium borítójának képi világa is kiemeli a vidámparkban töltött boldog órák emlékét, de a lemez aztán erre is képes rátenni egy lapáttal. Az új számokat már tavaly elkezdték adagolni, de akkor még reménykedtem, hogy ez az Útmutató az újszülöttnek- és Tejbe fúlva-féle mézesmázasság csak amolyan mellékvágány lesz az álmodozás kétes mezején, de nem: az egész lemez arról szól, hogy ők most marcipánnak érzik magukat a gyermekkorukban elfogyasztott habos süteményen, és addig legalábbis semmiképp nem szabad megzavarni őket, míg meg nem kapták a tökéletes komfortérzethez szükséges kakasos békenyalókát - természetesen köldökzsinóron keresztül. Így hát semmi katarzis, semmi kiugró momentum – csordogál a post-rock, ahogy a szelíden nyugvó magzat nyála is szája szegletében, mi pedig azon kapjuk magunkat, hogy inkább a pár évvel ezelőtti demót, a Csend utcát hallgatjuk szívesebben újra. Hiába, ott még valóban volt erő a csapatban – nem mintha ez a mostani album olyan gyenge volna, csak néha túl ábrándosnak érzem ahhoz, hogy hosszú távon meg tudjon ragadni.
Aztán itt az Anathema új lemeze, a Weather Systems is, melyet még nem hallottam, így egy későbbi poszt tárgya lesz, ellenben most megemlékeznék az O.S.I. friss produktumáról, mely Fire Make Thunder címmel jelent meg, és az év eddigi egyik legkiemelkedőbb teljesítményének nevezhető.
Az Office of Strategic Influence néven ismert csapat nem kisebb nevekből tevődik össze, mint a Fates Warning-gitáros Jim Matheos, illete az ex-Dream Theater-billentyűs Kevin Moore, így nem is csoda, hogy varázslatos minden, ami OSI név alatt megjelenik. A 2006-os Free volt az első nagyobb dobásuk, melyen olyan instant szépségek foglaltak helyet, mint a Go és a Sure You Will – az egész lemezt áthatotta a rájuk jellemző mágikus melankólia, valami borzongatóan egyszerű, mégis titokzatos szomorúság.
A 2009-es Blood is finoman pulzált, helyenként bekeményítve vezettek be minket a véráramlás sűrű, lüktető világába. Az új albumra szintén jellemző, hogy elringat, katatoniai bánattal andalít, mégsem lesz üres, sem fájdalmasan giccses. Helyenként filmzenés (Invisible Men), máshol elektronikus aláfestéssel megbolondított dallamaik az új lemezen is a helyükön vannak, és igazán nem vádolhatóak azzal, hogy elaltatnának lassan kibontakozó zenéjükkel. Igazi éjszakai utazás, melynek muzikális leképezéséről az Árnyak csak álmodhatott létezése során – az OSI viszont maradéktalanul képes kielégíteni az ez iránti szükségleteket.