Hét és fél év fennállás után kellett rádöbbennünk: az elitizmus nem vezet sehova, a black metal is csak akkor nyeri el értelmét, ha van kivel megosztani. Írhatunk itt mi bármennyire vicceseket is, ha nem vagy te, Kedves Olvasó, aki örömödet leled az általunk begépelt szavakban. Ezért hát úgy gondoltuk, megköszönendő a figyelmet, végre közzéteszünk hozzánk tömegével érkező leveleitek/apróhirdetéseitek közül párat, ezúttal még ingyen. Reméljük, az Autodafé elősegítheti a nagy egymásra találásokat, és a harminc éves házassági évfordulókon kuncogva meséltek majd unokáitoknak dicstelen honlapunkról. Hail estorm!

….tovább

Mi szórakozása lenne az egyszeri metálosnak most, hogy a Depresszió lassan világhírű lesz Magyarországon, minthogy karinthylizálja a zenekar díjnyertes, Only the music című számát? Reméljük, a srácok ott lesznek Koppenhágában – legyen meg egyszer a HammerWorld stábjának is az öröme. Lássuk hát, valójában miről is szól a kicenzúrázott nóta eredeti változata:

Elkészültünk arra, hogy go-go táncosok legyünk
az éjszakában,
a test ilyenkor nagyon bátor,
csak mi vagyunk buták.
Tompák lettünk az italtól,
szól a Nothing Can Hurt Me Anymore.
Most kiabálnak a zen-buddhisták,
várhat a menstruáció is ránk.

Addig ejakulálunk,
súlytalanok vagyunk úgyis.

Refrén:
Kurvák és kokain nélkül ez a zenénk,
miért ne verjük ki te meg én?
Szeretlek is meg nem is,
így van ez, de vicsor lesz.

Magamtól kérdeznem
már nincs mit.
Eladom az érzéseimet,
ilyen vagy te is.
Az én színterem az én váram,
otthon meg a többiek.
Te tulajdonítasz nekem
folyamatosan erőt.

Addig ejakulálunk,
súlytalanok vagyunk úgyis.

Refrén: 2x
Kurvák és kokain nélkül ez a zenénk,
miért ne verjük ki te meg én?
Szeretlek is meg nem is,
így van ez, de vicsor lesz.

Talán simábban menne,
ha fel is dugnám az agyam magamba.
Végül az idegeimre megy,
de ne olvaszd fel jégszívemet.

A zenekar clipjében elrejtett fél humoros pillanat megtalálói közt egy Depresszió-letöltéslinket sorsolunk ki.

“Gobelin? Az valami varrási technika, nem?” – értelmes ember körülbelül ennyit kérdez, amikor valaki kaján vigyor kíséretében megmutatja neki a Nekrogöbbedékség legújabb, Powercore című videoclippjét. Mi viszont sajnos a The Bunny The Bear videója által nyújtott bűnös élvezetről sem tudtunk letenni: mint a hülyegyerek élete első Gwar-koncertjén, úgy vigyorgunk most hát a Nekrogöebbels kifinomult humorérzékét nyugtázandó.

És mi jöhet ezek után? In This Moment-albumot fogunk dicsérni? Nem csak azért nézünk majd Bleeding Through-klipeket, hogy a billentyűs csajszira kiverjük? Vagy a HammerWorld MetálMagazinba küldözgetünk majd villázós képeket a Caliban énekesével?

Nem tudjuk még, de remélhetőleg odáig azért nem fogunk süllyedni, hogy Leander-koncerten feladjuk az elitista “hátsó sor – karba font kéz” kombinációt, és hajat rázva nyomuljunk az első sorig azt üvöltvén, hogy “fáj ez a szerelem, hát végzek veled“.

A lemezcím (Sunbather) és a rózsaszín borító már sejtette, hogy a Deafheaven a korábbiaknál is populárisabb stílusban nyomja tovább az ipart – a végeredmény viszont tényleg meglephetett kicsiket és még kisebbeket egyaránt.

A kaliforniai banda eddig azok közé az együttesek közé volt sorolható, melyek post-black metalnak nevezett popzenét játszanak metalcore-rajongóknak, mégpedig azért, hogy utóbbiak is metálos arcoknak hihessék magukat. Persze, valódi metálosok számára a nyálas szövegvilág és a buzis imidzs árulkodó lehet, de hát a borotvált mellkasú tizenéves hácések könnyen bedőlnek a basszusgitárok segítségével felállított trükknek.

A Deafheaven jellemző módon 2010-ben alakult, akkor, amikor valamire való black metal csapatoknak leginkább csak visszatérni volt szokásuk, persze, húsz évvel az első és egyetlen demó megjelenése után. De a Deafheaven nyilván nem adhatott volna ki EP-t húsz éve, mivel akkor a tagok még meg sem születtek. Márpedig valódi black metalos arc nem születik 1975 után, az ilyesmi eleve pózerségnek tekinthető.

Nem csoda, hogy a deafheaven-ös George Clark (24 éves, lolz) és Kerry McCoy (ő még csak el sem merte árulni a korát) inkább megpróbálta feltalálni a spanyolviaszt: az emocore-riffekkel ellátott süvöltözést elnevezték post-black metalnak a srácok, és igyekezték elhallgatni, hogy még sosem hallották sem a Brenoritvrezorkre, sem a Vagézaryavtre nevét.

Nem is csoda, hogy legelső magyarországi koncertjükön csak húsz percet játszottak – tudták ugyanis, hogy a New Kids in the Throne Room-témákból összeharácsolt számaikkal tovább nem igazán tudnák lekötni a koncerteket elsősorban élet-halál harcként megélő fültágítós rajongóik figyelmét.

Első albumuk, a a Lady Gagától koppintott című Roads to Judas a műfajnak megfelelően mérsékelt sikert aratott: a srácok azonban tudták, hogy ők ennél sokkal szélesebb rétegeket tudnának elérni. Megszólalt bennük az örök Palika, és azt súgta: fiúk, ne legyetek hülyék, nézzétek meg, mekkora népszerűséget lehet elérni az Alcest-féle álmetálos zenével, és mekkorát az Oroszlánkirály – Sex on Fire-féle slágerekkel. A Deafheaven legénysége pedig tudta, hogy felesleges nemlétező műfajokkal pózerkedni, ha egyszer megtehetik ezt a szívükhöz legközelebb állóval is.

Így a srácok abbahagyták a hülyéskedést, és végre elkezdték nyomni azt, ami leginkább passzolt korábbi világukhoz. Új albumukat eredetileg Roads to Judas Priestre is akarták elkeresztelni, így mutatván, hogy küldetésük újraértelmezésre került, ám végül maradtak az egyszerűbb Sunbathernél. A cél így is nyilvánvaló: fürödni végre a reflektorfényben, megmutatni, hogy attól még, hogy meleg az ember, nem kell rögtön kitalálnia újabb zenei műfajokat. A Sunbather pedig tökéletesen be is bizonyította ezt: a srácok azóta a legnagyobb arénákat tölthetik meg áramvonalasított muzsikájukkal.

Mit kell a Sunbather számairól elmondani? Egyszerű, csípőből nyomott rockzene ez, olyan, amilyet a korábbi számok alapján mindig is játszani szerettek volna. Jellemző, hogy nagyon sok mindenen nem is kellett változtatniuk: a szöveg ugyanúgy nyálas, a hangulati világ pedig ugyanúgy alkalmas arra, hogy egyik nap még Rise Against-rajongók legyünk, másnap Bullet For My Valentine-t hallgassunk, harmadnap pedig megállapodjunk a Deafheaven muzsikájánál.

A csapat így nem hazudtolta meg korábbi önmagát: Viola után ezúttal Mildredről énekelnek, ráadásul továbbra is olyan langyi szerelmes szólamokkal próbálkoznak, mint amilyen itt a “there’s a way to know that it’s mine in the sound of your every step” sor is.

“Has it really been three years since we chose that name?” – kérdezik ironikusan a szám elején, utalva arra, hogy a hozzájuk hasonló divatbandák három, nem pedig huszonhárom évvel ezelőtt jöttek létre. A zenekar rá is kontráz a dologra: Deafheaven helyett most már Deaf Havanának nevezi magát, mutatva, hogy csak egy szóközre, egy betű kicserélésére, egy elhagyására és egy betoldására volt szükség ahhoz, hogy “post-black metalról” rockzenére térjen át.

“It just seems, seems like we lost a friend” – éneklik cinikusan, ezzel is üzenve, hogy hiába veszítik el esetleg egy-két hácés fanjukat, úgyis megnyerik rajongók millióit a váltással. És tényleg. A Deafheaven, oppardon, Deaf Havana végre tudja, hol a helye, így pedig autentikusabb, hitelesebb, mint eddig bármikor!

A normális, igényes zenerajongó messzire elkerüli ezt a műfajt, de nem tehetünk úgy, mintha egy koszlott pincében élnénk mindennapjainkat ezért el kell fogadnunk, hogy mint ahogy kövér vagy fekete emberek is élnek a Földön, ugyanúgy lehetnek thrash metal rajongók is.

Nem tisztünk pálcát törni azon fogyatékkal élő embertársaink felett akik eme jónak nem nevezhető (igényesnek meg pláne nem) zenei vakvágányra tévedtek. A drogosok és tömeggyilkosok is valahol a szívük mélyén érző lelkű pincsikutyák valószínűleg, miért lenne lehetnének a thrasherek is ilyenek?

Kopaszodó, kisgyerekes apukák örömtáncot lejtenek, ha véletlenül beleakadnak egy Nothing Else Matters-be valamelyik közszolgálati rádió hallgatása közben. Lehet ezt a szenvedést még fokozni? Ha elhisszük továbbra is, hogy a pumacipő még jól áll nekünk és a Slayer az Slayer marad amíg világ a világ.
Csonka Pici rajongók is vannak számolatlan, pont a Slayer lenne kivétel? Ennyire naivak mi sem vagyunk. Hagyni kell őket, csendben elmúlnak majd szépen és végre béke honolhat a fjordikus-nordikus tájon.

Az év művészeti teljesítményével lepett meg minket a sokatmondó The Bunny The Bear névre hallgató amerikai csapat. A formációról annyit érdemes tudni, hogy ugyanannál a kiadónál található, mint a Design the Skyline, tagjai pedig A Medve és A Nyúl művésznevekre hallgatnak. A Wikipédia szerint 2011-ben a nevét adta a medvenyulas produkcióhoz a Drop Dead Gorgeous énekes-vokalistája is, ami alapján el kellett gondolkoznunk azon, utóbbi bandát nem valami furcsa-delíriumos állapot következtében értékeltük-e felül még évekkel ezelőtt.

De most nézzük csak Nyúl és Medve új klipjét, mely igazán ígéretesnek mondható, metaforikájának tekintetében valahova a tavalyi A Forest Of Stars- és az átlagos Fall Out Boy-videók határmezsgyéjére helyeznénk el az In Like Flynn-t. Bevillan egy kis David Lynch-utánérzés is, a lényeg mégis a videó (fa)törzsét adó vonulatban fedezhető fel: ágas-bogas barátunk és a leányzó kapcsolatában, melyből már csak a nőnemű egyed lehugyozása és a fülzsír ráfolyatása hiányzik, izgi akcióknak bizony egyáltalán nem vagyunk híján ezen három és fél perc alatt.

A nyúl- és medvemaszkos sziporkák egyszerre juttathatják eszünkbe a Susogós Mackók finom iróniáját és a medvejelmezes leánybúcsúztató orgiák kegyetlen realizmusát. Közben feltárul előttünk egy hosszú órákig-évekig érzéketlen tuskóként kezelt és abba idővel beleunó lombhullató élőlény kálváriája: bizony, a mesterséges intelligencia folyamatos hajhászása során épp azok érző és dobogó szívéről feledkezünk meg, akik árnyékában életünk során bármikor oltalmat találhatunk.

A rendkívül jó érzékkel és stílussal vegyített zenei elemek pedig csak habként szolgálnak azon a bizonyos hipsztertortán. Megunhatatlan!

 

Merengés egy árja fajról, norvégként, Franciaország eldugott tanyáján, kikönyökölve az orosz Niva-ból.

Van, hogy az ember csendesen elméláz magában kedves ábrándokon. Vajon milyen lenne egy Petőfi rádiós, alteros-hipszter fazon, akin hetekig képes úgy rugózni az ország, mintha legalábbis kilógna a sorból? (Palika röhög a markában.) Esetleg egy Cradle Of Filth-interjú előbbi csókától? És, az istenért, Radics Gigi nő vagy férfi?

De mindezen hóbortos álmok tépte kérdéseket farkasok által széttépetve nézzük inkább, mi jön ki abból, ha bizonyos punkfigurák zsákokat húznak a fejükre, és eljátsszák, hogy valójában őket nevelték fel farkasok!

Az alterzenének talán legelőnyösebb, egyben legidegesítőbb tulajdonsága, hogy rendkívül nehéz róla megállapítani: ez most komolyan ekkora göbbedékség-e, avagy csak önmaguk paródiáját igyekszenek igen nagy hatékonysággal nyújtani.

Az élvezhetőségi faktor ettől függően mozdul el az épp oly gyakori színvonal irányába, mint amilyen sűrűn előfordul a fogkefe jelenléte egy black metal házibuliban – ami persze nem gond, ilyesmire amúgy sincs adott pillanatban senkinek szüksége, hiszen csak egy jót szeretnének őrültködni, mentesen minden olyasféle társadalmi elvárástól, mint amilyen a sátánizmustól való óvakodás, a józannak maradás, illetve a gyakori fogmosás is.

Mindennek ellenére a dalban vázolt tapasztalat nem ritka a szóban forgó loboncos delikvenstől: hányan és hányan kérdeztük már meg romantikusan-ördögien újdonsült gótika mónikánktól, hogy szeret-e temetőpózban dugni, illetve akar-e esetleg a fal mellett kiskifliskedni, miközben mi éppen az ánuszában keresgéljük a gyermekéveinkben elvesztett lelki békénket.

Szóval, bár a nóta igazából egy afféle talán komolyan gondolt alterparódia, avagy alternak tartott zeneparódia, de mégis a jóravaló metálos mindennapi tapasztalataira világít rá, épp úgy, mint a FISH! humorosan életszagúnak tartott baromkodása, vagy mondjuk az Isten Háta Mögött buzisan-bölcsen mélyenszántó filozofálgatása.
Persze, a Konyhatündérek többi zenéje meghallgatásra érdemtelen vicc, de azért az alant is megszemlélhető szösszenet szerencsére kimeríti az élvezhető vicc kategóriáját: ne legyünk állatok, adjunk neki egy esélyt, még ha rendkívül stílustalan is menő arcként ekkora faszságra ugrándozni!