Az Alcest utóbbi években befutott karrierje előtt minden épeszű ember csak értetlenül áll: mi végre ez a nagy rajongás? Mivel érdemelte ki ez a black metal szellemiségét bemocskoló fhanszia borzalom, hogy emberek hallgassák, szeressék, hovatovább koncerten is kíváncsiak legyenek rá? Hiszen nyilvánvaló, hogy az Alcest nem jó, mégpedig azért, mert nem black metal, de azt hiszi, hogy az. Nevükhöz fűződik a dicső ’90-es évek eleje óta a black metal műfaján belül végbemenő gyalázatos árulás egy újabb, undorító állomása is: egy “shoegaze” nevű képzelt műfajjal rombolták porig a black metal nemes, harcias szellemiségét, és elhitették mindenkivel, hogy ez a depresszió, a melankólia, a szomorúság, a fájdalom tökéletes kvintesszenciája. Hát hogy lenne, kérem? A kínkeserv már a ’90-es évek eleje óta csak gyötrődik, Dead óta nem született és nem is halt meg igazi magába roskadt ember, és az ébenfekete gondolatvilágot senki nem fogalmazta meg azóta oly pontosan, mint Varg Vikernes 1993 előtt.
Nos, ez az Alcest nevű szennybrigád most egy új lemezzel igyekszik még inkább levizelni a black metal alig pislákoló lángját: kérdés, sikerül-e nekik! Már a lemezborító is sokat elárul a nyomorultak (nem a jó értelemben vett) beteges gondolkodásmódjáról: egy a szürke árnyalataiban virágzó páva horgasztja le fejét a Harry Potter sorozatból ismert bagolyház ablakában, jól mutatva ezzel is, amit ők valójában képviselnek: a műmájer pózerkedést, a tettetett lehangoltságot, a jó pénzért megvalósult művészieskedést. Pedig egyértelmű, hogy a csapat mindenese, Neige minden, csak nem művész, black metalos meg aztán főként nem. Ha valaki ezt nem hinné el, annak csak annyit mondanék: Metalfesten (ahova annak ellenére látogattam ki, hogy ők is jelenlétükkel sértettek minden jóízlésű metálost) odamentem hozzá, hogy tulajdonképpen mit is hallgat ő, mire azt felelte, hogy metálon kívül mindent! És ez nem vicc! Az viszont sokkal inkább az, hogy a színpaduk előtt magukat hosszú hajúnak tartó emberek élvezkedtek, akikről lerítt, hogy előzőleg valami Quimby-bulin kokóztak hasonszőrű kispajtásaikkal, és eredeti black metal kazettát még életükben nem láttak.
Szóval, a borítót szemlélve még a leggyökerebb bölcsészek is megérthetik, hogy ezeknek az a fontos, hogy a színtéren páváskodva játsszák el az új idők helytartóját, a jövő zenéjének megíróját, a progresszivitás pokolból szabadult helytartóinak földi megnyilvánulását. Ugyan már! Neige-nek már a beceneve (magyarul: “hó”) is mutatja, hogy hírből sem ismeri a gonoszságot, a pokol kénköves igazságát, a pusztítás lélektanát. Hát milyen elmeháborodott nevezteti magát Hónak? Csakis olyan, aki le akarja járatni a black metalt. Ezen bomlasztó tevékenységét onnan is láthatjuk, hogy Havat a Peste Noire is páros lábbal rúgta ki, amikor megtudták, hogy női lelke van, és az Amesoeurs is feloszlott nyomban, ráébredvén, hogy ez azért mégis csak sok.
A lemezt hallgatva aztán csak nagy nehezen bírjuk ki, hogy ne vegyen erőt rajtunk egy öngyilkos késztetés, és vagdossuk fel a még megmaradt ereinket, lévén ez a borzalom nem csak a zenének, de magának a black metalnak is egy végletesen gejl értelmezését valósítja meg, és már-már popzenei mélységekbe süllyedve roncsolja hallójáratainkat. A korábbinál is többször veszi elő Hó a nyálas hangját, és próbál belőle érzelmes dúdolgatást faragni, de ez sokkal inkább hasonlít a mainstream szutykok megjátszott nyomorúságához és Réz András milliókért előadott szorongásához, mintsem mondjuk a korai Burzum veszettségéhez, vagy a Xasthur tényleges búbánatához. Az azért örvendetes legalább, hogy Hó kevesebbszer csinál úgy, mintha károgna, és kevésbé próbálja elhitetni a tizenéves szolgalelkekkel, hogy köszönőviszonyban van a black metallal.
Sajnos a Beings of Lightban ismételten hallhatunk black metalnak tűnni akaró riffeket, de aztán újból előjön ez a fájdalmas lalala, ez a képmutató szenvelgés, ez a homoszexuális vágyakozás rózaszín pillangók és liliomokkal tarkított rétek után.
Autre Temps, azaz Máskor címmel indít a korong, pedig őszintébb lett volna, ha Nul Temps (Semmikor) névvel látják el a felvezető dalocskát: bizony, ők semmikor sem voltak metalosok, nem is lesznek, és az egész játszótérré silányított színterük olyan gennyes, hogy oda semmikor sem érdemes betévedni.  Ráadásul a szövegeik is olyan szinten semmitmondóak és vacakok, hogy arra már legyinteni sem érdemes: “Mais notre monde érodé restera le même // Et demain toi et moi serons partis”, fejeződik be a prömier sanzon, ami ellenségek között is csak annyit jelent, hogy “Erodálódott világunk ugyanaz marad // és holnap te és én meghalunk.” Ezt most komolyan gondoltátok, srácok? Ez ma az üzenet? Hogy “romlott a világ, ezért mi most szépen meghalunk”? Mondjuk még mindig jobb, mint a Faiseurs du Monde (“világgyártók”, a sokkal relevánsabb Baiseurs du Monde, azaz “világelbaszók” helyett), ahol úgy indul az egész, hogy a lírai senki egy meghatározatlan nemű (gyanítjuk, fiúról van szó) egyed szemeit egy penetráns tükörhöz hasonlítja, melyek a világot a saját nyomorult ízlésére formálják. Milyen önleleplező sorok! Aki itt metafizikát sejt, az egy nagypofájú bölcsész, kérem: itt nyílt színű beismerése történik annak, hogy ezek a pózerek a maguk meghasonlott ízlésvilágához akarják igazítani nem csak hogy a világot, de rögtön a black metalt is, és úgy vélik, ez sikerrel is fog járni. Azt csak hiszitek, férgek!
De a többi szám során is olyan kliséket pufogtatnak, mint a fény, a nyár, a szépség és a (női ) lélek, máskor betépve képzelegnek új színekről, mintha az eddigiek ne lennének elég jók. Szégyen! Mint ahogy az itt felsorakoztatott tarkabarka pengetések, fidres-fodros dobtémák, színes-szagos játszadozások is csak megrontanak mindent, ami eddig szép és jó volt. Az Alcest hallgatása közben egy normális ember nem kezdi el a cipőjét bámulni, sokkal inkább letépi azt lábáról, és odavágja az első szembejövő post-rock dallamhoz, post-metal keménykedéshez. Persze a sok kis Alcest-barát emós valószínűleg csak ráránt egyet a falán elhelyezett repubi Cipő-poszterre.
Az anyag (mármint nem az, amelyiket ők szívták ennek a szemétkupacnak az összegereblyézése közben) amúgy rendkívül fárasztó, sablonos, és ugyanolyan, mint az eddigiek. Egyesek úgy mentegetik őket, hogy ezúttal a korábbi cuccaik legjavát emelték csak ki, meg hogy egységesség lebegett végig a szemük előtt. Badarság! A szemük előtt a méretes műdákó mellett egy csilicsálé fantazmagória röpködött, hogy jó dolog egyszerre keménynek és érző szívűnek lenni, pedig dehogy az! Mint ahogy Alcest-rajongóként élni sem túl menő: sokkal inkább szánalmas, kisszerű, unalmas. Mint amilyen ez a “lemez” is. A rózsaszín különböző árnyalatai ugyanis még mindig nem fednek le egy teljes színskálát, és nem is nevezhető izgalmasnak a köztük való barangolás, újítónak meg aztán végképp nem.
Az év eddigi legrosszabb produkciója egyértelműen az Alcesté!

Megkérdőjelezhető útvonal mentén haladó metálzenét hallgatott szombat délután egy fiú a Barroso utcában, amikor hátulról hirtelen megragadta két nála magasabb hipszter, és megkérdezték tőle, mi az, ami a fülében szól. Miután bevallotta, hogy “valami unortodox black metal zenekar”, kegyetlenül megverték, és egy “itt Dopemant kell hallgatni, bazmeg” felkiáltással hozzá is láncolták a Parlament helyett egy közeli bóvlibolthoz.
“Mit sem sejtve sétálgattam az utcán, amikor ez a két ismeretlen belém kötött, és kifogásolta, hogy nem éppen polgári engedetlenséget hajtok végre. Rám förmedtek eztán, hogy ki a kedvenc színésznőm, én meg gyanútlanul rávágtam, hogy Majsai-Nyilas Tünde, hogy ők erre még inkább felspannolva magukat, leköpjenek és megrugdossanak. Azt kiabálták, hogy rohadt lázító korcs vagyok, és hogy nem fogják hagyni, hogy beteges eszméimmel és zenémmel felforgassam egész Budapestet” – tudhattuk meg a szerencsétlen sorsú metálostól, aki azóta sincs jól, mert a sztrájkoló mentősök nem szállították be a kórházba, ahol egyébként is már rég felmondtak a létminimum alatt élő orvosok, így amúgy sem lett volna ki megműtse.
“Csak szeretnék békében felgyógyulni, egyébként nem hibáztatok senkit” – mondta el a rohadék, akit ezek után riporterünk is párszor orrba vágott, majd tüntetőleg egy transzparenst helyezett el mellé, “Két hét alatt közbiztonság meg black metal, mi?” felirattal.
A fiú barátnője döbbenten kérdezi azóta, hogy hova tűnnek ilyenkor a felháborodott kommentelők, és miért mindig ott dühöngenek csak, ahol előzetesen a többiek már kijelölték a csapásirányt, a követendő vonalat. A lány azonban durván megfizetett szavaiért, mivel “a költői kérdéseket hagyjuk meg József Attilának” felkiáltással megbaszta egy füst alatt Dopeman, a Liberal Youth, a Social Free Face, a HétköznaPi Csalódások, Sickratmen, a Bëlga és az Izraëli, majd tüntetést szerveztek a süketnémára vert leány szólásszabadsághoz való jogáért.

Lapunk cinikus hangvételéből következően olvasóink akár azt is feltételezhetnék, hogy az év koncertjét számunkra idén nem is nyújthatná más, mint a Cynic budapesti fellépése. S hogy tévednek-e? Naná, hogy nem, hiszen a 2007-ben alakult, amerikai Fürgerókalábakként is emlegetett Boston-i fiúcsapat valóban szívünk egyik csücsikéje.

De mit is nyújthat egy Cynic-koncert a zenekart még nem ismerők számára? Felhőtlen kacagást, mi mást! Először is, a vallásellenes paródiák kedvelői valóságos Kánaánban érezhetik magukat dalaik hallatán, hisz ugyanúgy pellengérre állítják a keleti filozófiát – slágerlistavezető single-jükben pl. az elefántfejű istent, Genesha-t teszik nevetség tárgyává, akinél szerintük még Maja, a méhecske is vállalhatóbb istenkép -, akár a kereszténységet – egyik kétpercesükben Ádámot egyenesen Mirr-murral, a kandúrral azonosítják -, de repertoárjukban éppúgy megtalálhatók a mulatságos köntösben tálalt brutális trancsírozós témák – pl. a dobost nyolc esztendősen megcsaló Biankáról szóló kegyetlen őrlés -, mint a hallgatóközönség-szélesítési célzattal, a potenciálisan realizálható árbevétel maximalizálásának céljából megírt, napjaink nerd-jeit megszólító nóták. Utóbbira láthatunk példát az internetes társadalom, a nyelvtan szabályait tökéletesen semmibe vevő és drasztikusan lerövidítő, a szóközhasználatot eleve elutasító viselkedésmódját kritizáló a Space For This című szerzeményben, de a nyílt WiFi-hálózatokon keresztül netet lopó ficsúrokat is górcső alá veszi a brigád a The Unknown Guest című szerzeményben.

Egyszóval aki felhőtlen kikapcsolódásra vágyik és hiányolja a metálból az igazi, az élet minden területét érintő humort, ne habozzon és látogasson el december 13-án a Wigwamba, ugyanis a művésznevét a Másvilág című filmből kölcsönző frontember és zenekara garantált, hogy nem fog számára csalódást okozni!

Update:
Most kaptuk a hírt, hogy a zenekar új, 2012-ben a rádiókba kerülő klipjét Gróf Balázs rendezi!

Megkérünk minden hithű goregrindert, necrocult blackmetalost és crushcore rajongót, hogy értékeljék át a videó megtekintése után nyamvadt életüket. Igen, még Ti, Anal Cunt rajongók is vessetek számot Isteneitekkel, mert senkik és semmik vagytok.

Külön érdekesség, hogy indulnak az Eurovíziós Dalfesztiválon. Trve.

Drámai és döbbenetes a hír, amit az egyik Black Metal Inner Circle tag nemrég mondott el egy interjúban. Fény derült a brutális erőszakszervezet eleddig eltitkolt beavatási rituáléjára, szervezeti hierarchiájának a felépítésére. Ez az egész annyira sokkoló, hogy csak félve merjük mi is idézni a szöveget, de azért megtesszük:

Riporter: For many people Black Metal is ideology or religion. What’s Black Metal for you?
Vicotnik (DHG): Back in the 90s we were very strict about this. When someone was new in the scene, he passed a two-year test period in order to be fully accepted as a Black Metal brother.

Még az is kiderül lassan, hogy a Helvete-ben volt a vizsga, és szóbelizni kellett a Venom/Hellhammer/Bathory őstörténetből, valamint a sátánista szimbólumok rajztechnikai készségből bemutatót tartani.

Sosem tagadtuk, hogy a FISH! zenekar énekesével nem vagyunk jóban. Most az írott sajtó is kiteregette a szennyest, a maga ravasz módján.

Dimmu Borgir-Abrahadabra-(Limited Edition)-[2010/APE/lossless/cd] – RMT -free-	DIMMU BORGIR: Abrahadabra (2LP)(rendelésre!) 8 150 Ft

Nehéz, nagyon nehéz döntés.

Mostanában rengeteg koncerten, blackmetal vizespóló versenyen jöttek oda hozzám megkérdezni, hogy a zseniális Autodafé magazin miért ír állandóan fikával mélyen átitatott cikkeket, miért nem lehet néha rendes lemezkritikát is írni.

Nos, részben egyetértek én is a kérdezők véleményével, miszerint az oldalunk zseniális. Viszont a fikázást, a szándékoltan negatív aspektusban láttatni vágyást egy-egy lemez kapcsán tagadom. Mi totálisan elismerjük, ha egy csapat jó, még akkor is ha netalántán thrash metalt játszik, pedig ugye nem kell külön részletezni, hogy itt milyen nehéz átugrani azt a bizonyos lécet a Moby Dick után. A mai világban mindent bizonyítani kell, így egy teljesen pozitív kritikát szeretnénk leközölni nagyrabecsült honlapunkon. Lássa mindenki, hogy mekkorát tévedett ismét velünk kapcsolatban.

A metal zene halott. Nem is lehet kérdés, nem lehet 2010-ben vita tárgya. Ennek ellenére gőzerővel bukkannak fel újabbnál-újabb metalcsapatok (a legváltozatosabb zsánerekből), csakhát ez olyan, mint a szúnyoginvázió: irritáló az egész, és ha végre megörülsz, hogy egyet agyoncsaptál jön helyette két másik. De maga a tény, a létezésük, abszolút megkérdőjelezhető egy egészséges ember számára.
Személyesebb vizekre evezve, hogy érthetőbb legyen kusza mondanivalóm lényege, epekedve vártam egy-egy újabb album megjelenését, mély hittel és lelkesedéssel ástam magam még mélyebbre a metalzene kénes posványába. Rengeteg erőt, energiát adott néhány zenekar nekem, ám ezen erők mára eltűntek a semmiben. A fene tudja, hogy az öregség/ a fáradás/ az unalom miatt történt ez így, de ma már nem is hallgatok metal zenét, mert minek.

Ezen zenei pálfordulásomon felbuzdulva végre nyugodt szívvel kezdtem el hallgatni a jungle, drum&bass és hardtechno műfaj nagyjait, sőt itt is, bár már óvatosabban, szintén az undergorundabb formációkat kutattam és zenéjüket egyre jobban élveztem. Ugyanaz az erő és energia tombolt fejem búbjától a talpamig minden egyes bakelitpörgetésnél, hardbeat ütemnél, mindezt valami hihetetlen sebességgel (bpm). Alternatív rock, jazz, blues, hip-hop. Jöhet végre bármi, kivéve a metal.
Persze az ember nem válik feleségtől rögtön, sem a vér vízzé, így egy véletlen folytán beleakadtam a No, Thanx idei albumába. Az első felcsendülő taktusok után Se kép se Hang.

Azt tudtam, hogy nem metal zene (szerencsére) ezért bátran átadtam magam a lemez élvezetének, vállalva azt, hogy az ismerőseim fiú tagjai már nem barátkoznak velem többet, ellenben a lányok ragaszkodni fognak hozzám, hogy kísérjem el őket a műkörmöshöz és shoppingolni.
Lévén, hogy már nem nyomaszt a sznoboskodó, elitista, szűklátókörű metalzenei világképem, szabadon alámerülhetek egy mainstream zenekar munkásságába.
A címadó szám első pár sora: Ilyen az élet, ha kell hát állj mellém/Nem az a lényeg, ki nevet a végén/Az élet méreg, de van egy ellenszer/Segít ha kéred, ez az ami felemel.
Ez egy igazi berobbanós szám, ezzel az adrenalin bombaként ható pár sorral egyből egekbe repít az érzés, amit a még mindig szemtelenül fiatal No Thanx együttes szervíroz kajánul a tomboló rajongóknak. Annyira elcsíptek egy ilyen kissé laza, bulizós, de a sorok közt azért komoly mondanivalót is rejtő szövegi fonalat, hogy bevallom, második meghallgatásra az én vén 30+ éves fejem is bólogatni kezdett és hát a lábam is be-bemozdult a refrén taktusaira. DD
A második szám egy csajozós/romantikázós nóta, aminek a riffjeit Demjén Rózsi is felhasználta a ’fekszem az ágyon’ című giccses popdalában.
Ringass el! a harmadik, borultabb tétel egy laza dobolással indít (igazi tehetség a dobos) ami egy középtempós balladába csordul át, a könnyem meg ki. A társ utáni vágyódás, ’az életnek tengerében ringass el’ költői bravúrja csak-csak éteri hullámhosszon fogható fel. Ide nagyon-nagyon passzol a szólógitár is, felerősítve a drámai hatást.
Romantika után jöhet a vadulás: életfilozófiai mondanivalóval átitatott pörgős rockszám száguld végig rajtunk negyedikként. Igazi koncertszám, bólogatás garantált!

Nem sorolnám fel az összes számot, ez alapján is könnyen leszűrhető a végkövetkeztetés, miszerint 2010 magyar rockformációja kétségtelenül a No Thanx, és aki ezt nem érzi át, az igenis adjon még nekik egy esélyt. Engedje át magán a zenét, a mondanivalót az Érzést. Ugyanazt, ami engem megérintett tizensok éve a metalzenében.

- Metalzene?
- No, Thanx!

Az új évezred vicce kategóriát mégsem a Carnifex nyeri, miután pure fucking death metal néven próbálják magukat eladni manapság, sem Mikael Akerfeldt, azon kijelentésével, hogy a Katatonia-album Night is the new day-nél nem hallott még jobbat keményzenei körökben.

Bizony, már azt hittük, egyikük sem süllyedhet mélyebbre, és lőn, ismét ránk cáfoltak. Így hát alábbi turnét nyugodt szívvel ajánljuk a képen látható úriembereknek, egyúttal reménykedünk benne, hogy maguk mellé veszik a Children of Bodomot és az Ensiferumot is, hogy teljes legyen a bohócparádé, és azért Shaggy meg Munky is új cimborákat szerezhessen ándörgránd körökből.

Korn + Dimmu Borgir + support

19 September – HMH, Amsterdam
23 September – Eishalle Seutweg, Winterthur
24 September – Zenith, Munich
26 September – Gasometer, Vienna
1 October – Ancienne Belgique, Brussels
2 October – Rosengarten, Mannheim
3 October – Palladium, Cologne
5 October – Haus-Auensee, Leipzig
6 October – C-Halle, Berlin