Örökké emlékezetes marad számomra az a tavalyi prágai kiruccanásom, melynek során szemérmesen magamra öltöttem kedvenc Master’s Hammer felsőmet, várván várva a hatást, melyet ottani metálos barátaimban kiváltok remélhetőleg ezzel. Nos, a csehek nem tűntek túl lelkesnek, és láttam ugyan az egyik bevásárlóközpontban egy Brutal Assault pulcsis srácot, de valamiért nem sietett viszonozni lelkes integetésem és felé küldött sátáni metálvillámat – no, gondoltam, fene belétek, de akkor sem adom fel! És lőn, az esti night clubba való betérésnek csak megvolt a foganatja: a kopasz biztonsági őr pólómat meglátva vad léggitározásba kezdett, megtoldva egy nemzetközi “Ahh, Master’s Hammer, czech metal” felkiáltással, mire én egy kaján “yeah”-vel nyugtáztam örömét, valamint a lelkemet elöntő boldogságot, hogy lám, mégis ismerik ezek ott nemzeti kultúrkincsük egy veretes szeletét.
Azon visszatérő bandák közé sorolhatóak, melyek a ’90-es évek hajnalán még jobbára elköteleződtek az ortodox, hagyományos alapokon nyugvó black metal mellett, mindazonáltal néminemű íz már akkor is megfigyelhető volt muzsikájukban, mely kettősséget az 1991-es debüttel sikerült is a korhoz mérten a lehető legtökéletesebben kiélezniük, egy mára méltán klasszikussá érett kiadványt létrehozva a Ritual képében. Egyszerre volt lendületes, epikus, mocskos és bizarrmód fenséges, melynek köszönhetően egyből a cseh underground elitjében találhatták magukat.
Egy év múlva a kettes Jilemnicky Okultista keretében még kevésbé tartották szem előtt a megszokott formákat, hogy aztán a három éves kimaradás után elkészült Šlágry-val teljes dicsőségében bontakozhasson ki megzabolázhatatlan, elementáris erejű zeneiségük, mely egy egészen feszült, nyomasztó atmoszférát teremtő lemezt eredményezett, néhányakat valószínűleg elriasztva ezzel, de az igazi fanatikusok bizonyára csak jobban fellelkesültek az ezen albumon hallható vészjósló, legszörnyebb rémálmokat felidéző szellemvasutazáson.
Tették ezt hiába, mert a csapat majd’ tizenöt évre takaréklángra kapcsolt, és egy válogatást leszámítva semmiféle életjelet nem adott magáról egészen a 2009-es visszatérésig. Tudhatjuk, mostanában nagy keletje van a retrónak, húsz évvel ezelőtt ténykedett vérbeli metal bandák visszatérésének, ám ha közelebbről vesszük szemügyre, itt inkább a Fleurety transzformálódását vehetjük relevánsabb példának, mintsem mondjuk az oldschool thrash fogatok reaktivizálódását. Mondhatjuk ugyanis, hogy a Master’s Hammer egy, a korábbiaktól élesen elütő produkcióval tért vissza, mely már-már közelebb áll az önmagában nem túl sokat mondó avantgarde metal világához, mintsem a black metal szigorúan vett szabályrendszeréhez. Persze ők sosem ragaszkodtak semmiféle bevett formulához, de a három éve kijött Mantras olyan szinten vegyítette a tisztátalan blackes megszólalást tőle teljesen idegen regiszterek sajátosságaival, hogy az általa előidézett hangulat túlzás nélkül volt mondható valamifajta ’90-es évek nintendós aláfestésével színezett, elborult prüntyögésekkel és kalandfilmekbe való izgalmakkal feldobott elvetemült fröcsögésnek. Sorjáztak a visszatérő korongon a jobbnál jobb szerzemények, experimentális zajkeltések, emlékezetes motívumok, melyek sajnos az idei, Vracejte konve na místo című korongon már kisebb hatásfokon, jóval kevesebb szenvedéllyel vannak elővezetve, ezáltal is csökkentve az előzőleg kikísérletezett hangulatviláguk különösségét, befogadhatatlanságát.
Pedig épp ebben rejlett varázsuk mind a ’90-es évek közepén, mind a Mantras dalaiban, de mintha most kevésbé sikerült volna kiugró, idáig nem hallott témákat összeszedniük. A vokál maradt ugyanaz az a rekedtes szóköpködés, de sajnos ezúttal az ezzel járó monoton borzalmaskodás néhol el is nyomja a billentyűs őrültködéseket, máshol meg csak simán utóbbiak vannak kevésbé fogós módon összerakva. Persze a friss szerzeményekkel sem lőnek nagyon mellé, és a hol keleti kígyóbűvölést, hol népmesei rugózást idéző aláfestések igen kellemes hallgatnivalónak bizonyulnak, csak mintha ezúttal hiányozna az a tőlük már megszokott kraft, ami olyan különlegessé tette minden egyes albumukat.
Ezúttal is cseh nyelven íródtak természetesen dalaik, mely erőteljesen hozzájárul a muzsikájukból áradó perverz összhatáshoz, de azontúl is mindig örvendetes persze, ha egy zenekar saját anyanyelvén szólaltatja meg számait.
A smirgliszerű énekszerűséghez egyébként néhol egy komikusan ható, magas hangfekvésű torok is társul, ezzel is elősegítve a kevéssé kibontakozni óhajtó zenei feszültségeket, kakofón csapongásokat. De nagyon jó a címadó tételben érkező, pattogósan szaggatott tiszta vokál is, az ilyen megoldások azok, melyek színt hoznak ezekbe a dalaikba is.
A mi életünkbe meg sötétséget, remélhetőleg valamikor majd egy koncert keretében is, mondjuk a cseh Brutal Assaulton.