Vágjunk is a közepébe, milyen koncertek várhatóak mostanság az underground posványos világában.

Elsőként itt ez az áprilisban hazánkban turnézó Marina Abramović & The Young Chinese Girl, akik egy fenomenális meloavanantgárd produkcióval fogják borzolni a kedélyeket. Legutóbbi albumuk, az Eight Lessons Of The Emptiness borítója alapján ezúttal a Fleurety és a Katatonia világát igyekeztek ötvözni, reméljük a kísérletezés ingoványos talajára merészkedve, egyúttal megőrizve a mára stílusjegyükké vált depresszív hangulatot, háborús öldöklést felidéző atmoszférát. A szerb avantgárda színpadi produkcióira is a meghökkentés jellemző, legutóbbi belgrádi fellépésük során például tízéves kínai gyerekek jöttek elő a színpad mögül, akik lelövöldözték a fél közönséget. A GWAR-on edződött publikum sajnos azt hitte, valamifajta festéket fognak rájuk spriccelni, így még hatásosabb volt a szokatlan performansz: gyakorlatilag a nézők háromnegyede megtudta a koncert végére, miként leckéztet az üresség, és érdemes-e vele kísérletezgetni. A zenével mindenesetre bizonyosan megéri – erről fog meggyőzni mindenkit Marina, és az ismeretlen kínai lány.

A Marslakók nevű frissen alakult hipster black metal csapat végre a határon belül szakadt magyaroknak is bizonyíthatja, mire is képes egy önmagát hazánkfiának tekintő, ám valójában hozzánk semmilyen szállal nem kötődő fémzenei formáció a világot jelentő deszkákon. Az énekesnős banda olyan, mintha a Wolves In The Throne Room és a Deafheaven ötvözete lenne, csak még annál is mérföldekkel rosszabb, de legalább közülünk valónak tekintik magukat, ami egyes elvetemült körökben biztos jól hangozhat. A Marslakók a jól bevált receptet alkalmazza: szövetséget kötött két üzletasszony, két üzletember, illetve két hipszter, és egyesült erővel igyekeznek minket meggyőzni, hogy nagyon egyedi dolgot állítanak elő, csak mert olyan szövegeket írnak, melyben minden második szó a “life”, a “nature” vagy a “reality”. Remélhetőleg nálunk is előadják majd Ewigkeit-újragondolásukat, melynek “It’s not reality, // It’s just like television” sorait “It’s just reality, // It’s not like television”-re írták át, sejthetőleg milliókat meggyőzve ezzel létjogosultságukról. Ha nem üldözzük el őket a második percben, valószínűleg olyan gyakran fognak köreinkben megfordulni, mint a Korpiklaani.

Érkezik a heavy doomban menő Réz András is, akinek már neve is jól jelzi, mennyire komolyan is gondolja a fémtestvériséget, ugyanakkor az I’m distressed again album is szavatolja, hogy a minőségi siránkozásért ezúttal sem kellett a szomszédba mennie, és érces hangján most is vele együtt fogja visszhangozni az aréna, hogy “I’m distressed, I’m fuckin’ distressed again”. Réz a már megszokott módon vetítéseket is fog használni a koncert során, akárcsak az Ulver, a God Is An Astronaut és a többi hasonszőrű langyimetál, András viszont fel fogja az egészet pörgetni heavy hangjával, melyből Candlemass-szerű borzongatással fog áradni a szorongás, a fájdalom, és a filmbuzi lelkület.

Valamint velünk lesz a Morning Show & The Peace March 2012 is, ahol egy metalcore-hármas fogott össze a keresztény rock legújabb honi terjesztőivel, akik Lentulai Krisztiánon keresztül igyekeznek beverekedni magukat a fémzenei sajtóba, eleddig kevés sikerrel. A közös turné sikere abban áll, hogy míg a Morning Show hozza a retardált rajongókat, addig a Peace March a megindító, Jézust és Istent egyaránt megszólító mondanivalót, így közösen kitesznek egy As I Lay Dying-ot, ami barátok közt is borzalmas végeredménynek nevezhető. A Morning Show őrülten vicces triumvirátusa mindig tud a turnébuszban egy fetrengve kacagós viccet, melyet viszont a Peace March igyekszik átfordítani a komcsi punkegyütteseken való röhögésre, de sajnos erre a publikum sosem vevő, mert az az olcsó jegyár miatt szinte csak tarajosokból áll.
A közösen koncertező csapatok valószínűleg hamarosan beveszik magukat közé a The Szütyiő Band-et, ami épp olyan borzalmas, mint ők ketten, de legalább a szélesebb közönség is vevő rá.