— Üdv újra az Autodafén! Hogy tetszett az AGM-féle “gypsy wedding metal”-besorolás?
— Rosszul írták a gipsy-t. De mondtak már mindenfélét, nem lepődtem meg egyáltalán. Egy csomó helyen meg vikingmetálnak nevezték.
— Meg félresikerült Dimmu-utánzatnak, ha jól emlékszem…
— Burzum-klón is volt már.
— Nem is érzed amúgy közel magadhoz ezt a balkáni vonulatot, vagy csak a zenédbe nem gondolod illőnek? Cigányok Ideje, Macskajaj, hasonlók…
— Én bírom az ilyesmit mértékkel, például a Besh-O-Drom-ot nagyon szerettem a korai lemezeiknél, meg most Balázs, a Gire basszusgitárosa játszik a Bobok nevű zenekarban itt, Edinburgh-ban, ami ilyen orosz-balkáni ska fúzió Misával, egy orosz énekessel, az baromi jó koncerten, de én nem tudok ilyet játszani.
— Filmeket tekintve kevésbé? Mondjuk az megfigyelhető volt, hogy inkább kultiválod a régebbi magyar alkotásokat, a Boldog lovakból például egy Towards Rusted Soil-dalban is hallhattunk idézetet. Mikor tud lekötni általában egy film? Hatnak a már említetten kívül másként is ezek a TC zenéjére?
— A Macskajaj is jó volt, bár sokak szerint nagyon hamis a Kusturica-imázs a szerbekről, de ezt meg nem tudom, és igazából nem is érdekel. Azokat a filmeket szeretem, amik képesek valamilyen markáns hangulatot teremteni, most például van nekünk egy Tarkovszkij-válogatásunk, az lesz a következő program. Remélem, hogy hatással is lesz a következő TC-re. Igen, tud inspirálni a film is, csakúgy, mint bármely más művészeti ág.
És imádom a magyar filmek egy részét, igen, főleg a nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji korszakot. Bár ez egyáltalán nem hallatszik a zenén.
— Mondjuk már a Rengeteg is olyan hangulatot árasztott néhol, mint egy háborús sci-fi, az Andrej Rubljov-féle zord világ sem volt túlzottan idegen a hangzástól. Ezek a kibékíthetetlen(nek tűnő) ellentétek, Babitsék és Marinettiék szemléletmódja hogyan élnek benned, illetve zenédben együtt?
— Én a futurizmusból a dinamikát, a tudomány és a haladás eszméjét tartom érdekesnek és rendkívül erőteljesnek. Ők ezt múlt totális eltörlésével együtt képzelték el. Ez egy nagyon radikális mozgalom volt, amiből továbbfejlődött egyrészt a fasizmus Olaszországban, másrészt a kommunizmus Oroszországban. Engem ez nem foglalkoztat. A formai megoldásaik, akár az irodalomban, akár a képzőművészetben viszont magukkal ragadóak. A Nyugatosok mélyen humanista gondolkodásmódja szintén nagy hatással van rám gyerekkorom óta, ezek nem zárják ki egymást, mint ahogy sok minden mást sem. Azt kell kiválogatni mindenhonnan, amit érdemes. Nem kell mindent megenni úgy, ahogy elénk rakják.
— Az említett két irányvonal mondjuk az eddigi lemezekre is jellemző volt, a Molekuláris gépezetek után sem sokan döbbenhettek meg ezen a fajta monumentális építkezésen. Ezeken kívül mely művek, alkotók formálták még gondolkodásmódodat, keltették fel érdeklődésedet úgy a magyar-, mint a világirodalomban?
— Hát eleve a Thy Catafalque név a Shakespeare-i világból származik. Akkoriban nagyon benne voltam az angol irodalomban, Shakespeare, de még inkább a későbbi angol romantika miatt. Az külön plusz volt, hogy a legjobb fordításokat Babitsék követték el a Nyugatban, szóval ezt mondhatjuk formáló erőnek. Később már annyira nem foglalkoztatott ez a korszak, de mivel magyar szakon végeztem, volt alkalmam mindennel foglalkozni egy kicsit.
— Szegeden?
— Igen.
— Így már minden érthető, hiszen a black metal underground 90 százaléka onnan jön valamiért. Az Alföld ennyira hatalmába keríti a sötét lelkeket? Milyen volt amúgy az ottani élet?
— Szegeden, Szeged környékén tök jó zenekarok vannak, nem csak black metalban. Szép város, nem túl nagy, de van ott minden, amire szükség lehet. Sajnos a gazdasági helyzet rányomja bélyegét a munkalehetőségekre a Dél-Alföldön, ez tény, viszont több budapesti ismerősöm is van, aki miután munka vagy a tanulmányai miatt Szegedre költözött ideiglenesen, végleg ott telepedett le. Szeged jó hely.
— Akkor az a fajta nosztalgia, ami a Kel keleti szél-ben érezhető, Szegedhez is kapcsolódik? Vagy mik azok a dolgok, amelyek a leginkább hiányoznak Magyarországról?
— A család hiányzik, persze. Meg a nap. Az évszakok, maga az időjárás. Az óceáni éghajlat teljesen más, sokkal kisebb az amplitúdó, télen sincs igazából hideg, nyáron meg egyáltalán nincs meleg, a tenger működteti a rendszert. Cserébe viszont egészen fantasztikus a környezet, és hát szebben lehet élni, nem feltétlenül jobban, de méltóságteljesebben.
— Tehát akkor még inkább távlati terv a visszatérés?
— Mittudomén.
— De gondolom idén még nem kell nélkülözniük az ottaniaknak. Mennyiben mások a skótok, mint a magyarok? Sikerült azért összeismerkedni helyi értelmiségi arcokkal, vagy erre nincs idő?
— A skótok roppant barátságosak az idegenekkel, kivéve az angolokat, mivel őket hivatalból utálni kell. De amúgy ez sincs így már, sok angol él itt is, általában csak megszokásból csipkelődnek. Soha nem éreztem, hogy hátrányos helyzetbe kerültem volna pusztán a kívülállóságom miatt. Az ember azt nagyon hamar megtanulhatja itt, hogy milyen az, amikor különböző kultúrák találkoznak, és egymás mellett élnek. Mi is egy vagyunk közülük.
Most már zömében skót munkatársaim vannak, de nem igazán haverkodunk. Nem miattuk egyébként, én vagyok inkább kevésbé extrovertált. Barátnőm könyvtáros, az ő révén vannak közelebbi ismerőseink, de ők is lengyelek, románok. De amúgy rengeteg emberrel találkozom, mindenféle nemzetiségűekkel, és nagyon élvezem.
— Igen, azt már mondtad, hogy ottani kollégáid a zenédről sem nagyon tudnak. De a magyarok közül mennyire sikerül azokat is elérni, akik esetleg nem élik a metalt, de szeretik a versfeldolgozásokat, a fogósabb szövegeket? Akik esetleg egy “Krisztusszaggató black metal” szókapcsolaton is megbotránkoznak…
— Hát, őszintén szólva nekem azok a magyar barátaim vannak meg itt, akik már Makón is a barátaim voltak.
— Mármint gyakran érkeznek-e olyan visszajelzések, hogy valaki megszerette a Thy Catafalque-ot, pedig hát ő metált soha, amúgyis hithű keresztény, de a Radnóti-feldolgozás azért szerinte is hallgattatja magát.
— Ja, nem. Illetve egyszer láttam egy ilyesmi kommentet YouTube-on pár éve.
— Valamelyik interjúban beszéltél arról is, mennyire megszeretted mostanság a komolyzenét, és hogy még hangversenyekre is szívesen jársz már. Mit nyújt számodra ez, amit mezei metálosként még nem kaptál meg zenehallgatás során?
— Ez csak egy tökéletesen másfajta világ, egy másik kifejezési forma, ami izgalmas. Attól ugyanúgy megyek alkalomadtán metalra is, pár hete voltam Arabroton (ami botrányos volt egyébként), volt Ulcerate, Origin, lesz Disembowelment. Ezeket nem tudja pótolni a klasszikus zene, és ez nem is baj. Egyszerűen csak egy másik dimenzió. Egy jó zenekar gyönyörűen meg tud szólalni élőben, lehengerlő tud lenni ugyanúgy, mint egy metalkoncert.
— A Disembowelment újra aktív?
— Két tagjának van egy dUSK nevű formációja, amiben Disembowelment dalokat játszanak, illetve ha jól tudom vannak saját témáik is. Két koncertet adnak az Egyesült Királyságban, az egyiket pont abban a lyukban, ahol átlagosan körülbelül 30 néző szokott megjelenni. Az van nálunk.
— És az Arabrot mitől volt botrányos? Az idei anyagok hogy tetszenek amúgy? Új Sigh?
— Az Arabrot maximum 20 percet volt képes játszani, utána az énekes/gitáros bedobta a törülközőt, azt se tudta hol van, trú punkhoz méltón. Inkább abbahagyták a koncertet. Bár az is igaz, hogy tíznél nem volt több néző. Ebben a klubban lesz amúgy a dUSK is.
Az új Sigh tetszik az ideiek közül, és a Sear Bliss is.
— A metal nálad is bizonyosfokú lázadásból jött annak idején? Black metalt kedvelőknél ritka, hogy ne valamiféle többséggel való szembehelyezkedés szülte volna a preferenciát.
— Az Ossiant meg a Pokolgépet ezért hallgattam, de mire a black metalhoz értem, ez az aspektus már nem játszott.
— Ezt szomorúan halljuk. Következő album milyen lesz?
— Nem tudom. Írtam két új dalt, ami nem tetszik. Amit most csinálok, az meg jazz.
— Esetleg a norvég Shining és Kilimanjaro Darkjazz Ensemble ötvözve?
— Ilyen dobseprős buziskodás. Szeretem az ilyesmit is. Persze lehet, hogy ezt is kidobom majd.
— Remélhetőleg ingyen az internetre. Köszönjük az interjút!
— Nincs mit igazán, én köszönöm.