Itt az ideje, hogy szívünk helyére tett kézzel bevalljuk, hogy bizony van olyan metálfeldolgozás, ami számunkra jóval komolyabb kielégülést okoz, mint az eredeti (többnyire jogosan) rommá sztárolt verzió – annak ellenére, hogy mint feldolgozás, eleve másodgitárosi szerepre volt ítélve. Lehet, hogy csak azért tetszik jobban, mert az újba’ zúznak, mint állat, és az ugye mindig jó. Lehet, hogy azért, mert a fagyosabb, keményebb metálos felfogás jobban igazodik az eredetileg kődepresszív szöveghez, mint az akkor megkövetelt finomabb hangzások, esetleg azért, mert olyannyira átírták, hogy más zene lett, és történetesen jobb. Van ilyen is. Meg olyan is. Mindjárt meglátjátok, jól.

Beatles vs. Type O Negative: Day Tripper

Igen, én is csak néztem, hogy na, ez hogy jutott az eszetekbe, fiaim, mert hát ha valaki nem oszcillátorlábú, gombafejű mosolybomba volt, akkor azt úgy hívták, hogy Peter Steele. De hát mégiscsak létrejött a furcsa frigy, és az a helyzet, hogy egy kedves, kellemesen technikás és amolyan semmikülönös-átlagbeatlest (szegény magyar helyesírás) olyanná formáltak, hogy még virágos jókedvemben is a ködben úszó, sötét erdőben óhajtom felvágni utána az ereimet. És még csak nem is black metál. További előnye a produkciónak, hogy mindig lehet örülni annak, ha egy metálszámban tiszta (vagy annak szánt) ének esetén nem egy újabb kontratenor visít. (Póvermetál, könyörülj!)

Simon & Garfunkel vs. Nevermore: Sound of Silence

Még nagyobb a kontraszt a Simon&Garfunkel-féle Sound of Silence giga-mega sláger és a Nevermore értelmezése között, és ez nem csak abból fakad, hogy Warrel Dane a kapucsengőre is ösztönből tritónuszt énekel. A hangszeres különbség markánsabb: előbbinél kevés színvonalasabb altató létezik, a másodiktól meg alvás közben is ösztönből bólogat az ember erre fogékony gyermeke. Többek szerint ez két szám, azonos szöveggel. Azért pár akkord még ugyanaz, de tény, hogy ez a feldolgozás messze esett. És magával is rántott.

Judas Priest vs. Death: Painkiller

Amennyiben altatók helyett fájdalomcsillapóra vágynánk, a Judas Priest classic Painkiller-e megfelel, még a májunkat se terheli. Töltények ide vagy oda, ez egy tetvesül energikus és vidám szám. Hétfő reggeleken fogmosás közben hallgatva vizionálhatjuk a héten szegecselt bőrmellényes metálosként való fokozott tempójú áthaladást – motoron, természetesen. Nos, a Death verziótól nem leszünk jobban, az biztos. De nem baj. Ilyen megveszekedett sivítást nem sok felvételen hallani. Meg ilyen szólókat sem.

—————–———-
Köszönet a posztért Burzalmas-nak.