A japán zenegépezet kitermelt már sok bizarr dolgot, amerikai és európai zenekarok egy az egyben történő kópiáit, j-rocknak nevezve még egy “fiúk lánynak öltözve játszanak popot”-féle üzletág is született, mégsem vitathatjuk el tőlük az olyan igazán egyedi, stílusos csapataikat, mint amilyen a noise rockban erős Melt-Banana, a magával ragadóan posztrokkoló Mono, a heavy rock kétes mezején ügyködő Boris, a csajos blackben király Gallhammer, vagy éppen a jelen esetben tárgyalt extravagáns Sigh is.
Az 1990 óta működő együttes a black metal szigorú, komolyabban vett vonaláról indult el, és szövegileg mindmáig meg is őrizte pokoli oldalát, ám zeneileg már a ’97-es klasszikus Hail Horror Hail-en is rendkívül egyéni, a black metal keretei közé nem is igazán bepasszírozható keverékkel álltak elő. A heavy metal világából kölcsönzött riffek olvadtak itt össze a vidáman dúdolható dallamokkal és az agresszív vokalizálás erejével, mely rendkívül erőteljes egységet alkotott, és alkot a mai napig is: a Sigh-ra sosem volt jellemző a visszafogott szöszmötölés, a rossz értelemben vett művészieskedés, és még amikor a black metalt teljesen maguk mögött hagyva avantgárdkodtak is, akkor sem veszítettek semmit lendületükből, heves kinyilatkoztatni vágyásukból. Mindegyik albumuk különleges a maga nevében, de újkori lemezeik közül a Gallows Gallery volt a leginkább kiugrónak nevezhető, olyan azonnal oldódó, szárnyaló zsenialitásokkal, mint amilyennek a Midnight Sun, vagy éppen a Messiahplan bizonyult (utóbbi kettőt ráadásul igazán hangulatos klipekkel tették még szimpatikusabbá).
A Hangman’s Hymn aztán némileg visszakanyarodott a hagyományos értelemben vett black metalhoz, de maguk közé vették Mikannibalt is, aki a látszat ellenére azóta sem csak díszítőelemként van jelen: a legutóbbi albumok védjegyének tekinthető szexi szaxiszólók is neki köszönhetőek, és bár a 2010-es Brutal Assaulton bemutatni igyekezett tüzes mutatványával majdnem felgyújtott mindannyiunkat (ráadásul a zenekar is alig játszott valamit, még a Venom-féle Black Metal is befért saját zsenialitásuk helyére), de azért mégis el kell ismernünk, hogy sokat hozzátesz feltűnése óta a Sigh munkásságához.
A Scenes From Hell már-már a korrekt iparosmunka kategóriáját igyekezett kielégíteni, a nagyívű igényesség ellenére nem volt egy igazán kiugró anyag. Most viszont szerencsére ismételten kísérletezgetésbe fogtak, és bár továbbra is az avantgarde-metal.com-on csak mirror-avantgarde-ként körülírt útvonalon haladnak (az avantgárd megtagadása, és visszatérés a nem-avantgárdhoz; elég butaság, de azért jól hangzik), de az In Somniphobia mégis sokkal emlékezetesebb, bátrabb albumnak tekinthető, mint elődje. Igaz, a lemezt nyitó Purgatorium még ott kezdődik, ahol az előző lemez véget ért, és nem sok izgalmat tartogat az egyébként kedvünkre való módon vágtázó tétel, de aztán milyen folytatásban van részünk! A The Transfiguration Fear méltán tekinthető az In Somniphobia csúcspontjának is, hatását főképp kiteljesítve a mostanihoz hasonló szép tavaszi napokon. A játékos heavirgákat, és Kawashima rekedtes szóköpködését itt egy elég fogós téma öleli körbe, és a keleties női kiáltozások, valamint a széles vigyorral dúdolható dallamok mind-mind az év eddigi abszolút slágerévé avatják a félelmes dalocskát.
Aztán persze megkapjuk a kellő dózist azonnal felismerhető stílusjegyeikből, a Sigh félreismerhetetlenül vágtázó kegyetlenkedéséből, hogy aztán az Amnesiával egy újabb bájos zenei élményben részesüljünk. Füleinkben Mikannibal sejtelmes dalolászásával és a szaxofon film noirba illő harsanásával kapjuk máris magunkra kimonónkat, fejünkre detektívsapkánkat, és indulunk szamurájkarddal irtani mindenkit, aki nem hajlandó számunkra szolgáltatni némi apró kedvességet, az In Somniphobia egy eredeti példányát.
A keleties jegyeknek nincs híján a Far Beneath The In-Between sem, a főtémát hallva máris bűvöljük a kígyónkat Mikannibal egy-egy angyalszárnyas képére, vagy éppen verjük Abut, a majmot. Szigorkodásnak sincs híján a tétel, így itt is szükség lesz valamely harci fegyverzetre, de hát black metal ist east, vagy mi.
De az egész lemez hangulatosabbnak, izgalmasabbnak és varázslatosabbnak bizonyul, mint elődje (ami egyébként szintén fincsi volt, csak túl egysíkú), remélhetőleg a továbbiakban sem hagynak fel az experimentkedéssel, és egyszer még meglepnek minket egy újabb Gallows Galleryvel.
A borító pedig, ahogy Milán Péter szokta volt mondani, “csak marcipán a tortán”.