Ránéztük ugyanis a worst100-as listájukra, arra, ami igényesebb zenehallgatók számára mindig izgalmas böngésznivaló. Akárhányszor ránézünk, mindig avathatunk valami új kedvencet.
A most a 11. helyig jutó Diapsiquirt persze eddig is szerettük (mínusz rantottbus ), de a száznyolcvan fokos fordulat sem tett rosszat nekik.
Kevesebb kurvázás, kevesebb aberráció, több szeretet, béke, Istenhit.
És az a legjobb, hogy nem is viccelnek. Ebből a remek Vice-interjúból tájékozódhatnak azok, akiket egy-egy szokatlanabb anyag izgalomba hoz. Itt nem az „OMG Ez mi a fasz ez HOL ROKC/METTÁL?” bekommentelésére gondolunk.
Na de.
A worst100 worst10-ét böngészve meglepődve láthatjuk a nyilvánvalóbbnál nyilvánvalóbb tendenciát. Azt, hogy miért pontozzák rendszeresen fel az impotens tinifiúk c-kategóriás power/thrash kedvenceit, és miért idegenkednek mindentől, ami egy kicsit is izgalmasnak mondható ebben a nyomorult életben.
Mert mit látunk? Oké, a 11. a Diapsiquir, ez még menthetné őket, hisz nekik biztos a perverzió jött be, s nem a jóság-szeretet. A nem épp könnyen fordítható francia Diapsiquir-szövegekbe mélyedő ‘forgácsosok buzgalma vagyunk.
Az kifejezetten megnyugtató lehet ilyen szempontból, hogy a Child Abuse-t sem élvezték túlzottan.
„Ennél még a foghúzás hangja is kellemesebb!” „Annyi ebben az élvezeti érték, mint egy Mónika Show-epizódban.” „Reménykedem, hogy a cock kakast jelent, és a nő száján az tej.”
Döbbenetes vallomások, döbbenetes elfojtások.
Kevesebb tej, több szex, több Diapsiquir, és minden rendben lesz, srácok!!!!!!
Bár még csak májusnál járunk, de csak ha nem lépnek fel nálunk is, és készítenek hozzá egy hasonló cukiságot, az ‘év legkirályabb flyer-e’ cím a szenny-pop-black Diapsiquir áprilisi Nantes-i koncertjéhez fűződik, melyet a kevésbé elvetemült post-punk Varsovie-val közösen adtak.
Mocsok, kéj, Sátán, pedofília, BDSM, LSD, fájdalom és élvezet, mi más? A koncertről fotográfiák itt, beszámoló pedig alább tekinthető meg, természetesen csak franciául, de hát az efféle beszámolóknál jobb is, ha nem értjük őket, hiszen Zappa óta mind tudjuk – a rockújságírás nem több, minthogy írni nem tudók beszélnek zenélni nem tudókról, mindezt olvasni nem tudó embereknek.
“Gondoljatok egy számra, kétszerezzétek, háromszorozzátok meg, emeljétek négyzetgyökre. És radírozzátok ki.”
/Louis MacNeice/
Nothing már említést tett erről a lemezről a 2011 által legjobbnak ítélt albumairól szóló listáján, de úgy érzem, érdemes még egy kicsit elidőzni ezen a francia csapaton, melynek énekese egyébként már a jóval zordabb hangvételű Arkhon Infaustus és Battlehorns zenekarokban is közreműködött. Az 1996 óta létező Diapsiquir viszont jóval inkább az iróniát, mint fő szervezőelvet érvényesíti zenéjében, amely egyet jelent a határok teljes lebontásával, a cinikus szövegekkel, de egyfajta értékrelativizmussal is, melyet a posztmodern irodalomnak szoktak felróni gyakran, ahol szintén az élethez való szarkasztikus hozzáállás jelenik meg hangsúlyos helyzetben.
Az irónia tulajdonképpen egyet jelent a totális negativitással, az élettel szemben idegen szubjektum nyilvánul meg benne, mely kölcsönös távolodás egyet fog jelenteni az egyén számára a szabadság teljes kivívásával, és a korlátok ijesztő mértékű lebontásával. Az irónia ugyanis épp azért vált ki ellenérzéseket kívülállókban, épp azért szül értetlenséget és gerjeszt indulatokat, mert egyrészt alapvető értékeket kérdőjelez meg, másrészt szembehelyezkedik a megismerhető és konzekvens megnyilvánulásokkal, és igyekszik minél kevésbé kiismerhetővé tenni a megszólalót. Az idegenség pedig könnyen hívja elő a gyűlöletet mindkét oldalon, legyen az az ironikus fél esetében mégoly valótlan, mégoly felvett szerep akár. Említhetjük itt mondjuk az Anal Cuntot, illetve annak énekesét, Seth Putnamet is, aki életében épp azért vívott ki egyesekben mérhetetlen ellenszenvet, mert számára sem volt semmi és senki szent, gyakorlatilag minden értéket semmibe véve építette ki a metálos antihős karakterét, ugyanakkor kész volt más szerepekben való tetszelgésre is, amit megtapasztalhattunk a Picnic Of Love-féle elmebeteg bájolgás során is.
A Diapsiquir ezt a fajta szembenállást mind zeneileg, mind megénekelt témáiban érzékletesen tárja elénk: bár leginkább black metalnak nevezhetjük, amit csinálnak, mégis azzal egy platformra semmiképpen nem hozható regiszterekből vesz át rengeteg elemet; itt egy rapbetét, ott egy elképesztő indusztriális dübörgés döbbent meg minket, de az előző, Virus STN névre hallgató anyagon például egy Beethoven-szerzemény is felcsendült (mely egyébként a Visszafordíthatatlan című francia filmben is hallható volt, meglehet onnan ugrott be Toxik H.-éknak is, lévén egy rendkívül felkavaró, beteges világot elénk táró műről van szó), de operabetéttel sem maradtak adósok számunkra akkor az elvetemült gallok.
Zeneiségük valóban bátrabban kísérletezőnek nevezhető mostanra, mint például a Peste Noire-é, de szövegvilágukban hasonló elementáris erő, perverzitás és cinizmus jelenik meg: miként legutóbbi lemezén a PN is képes volt egy erőszakellenes felhívás bejátszása után kurvák sárba döngöléséről dalolászni, úgy a Diapsiquirnél is megjelenik ez a fajta aberráció, például az A.M.A.C.C.-ban is, melynek címe valamiféle misztikus eseményre utal a vegyi úton történő kasztrálás előtt, és tulajdonképpen egy iskolásgyermek megbecstelenítése és annak tiltakozása jelenik meg benne párbeszédes formában, melyben partnerként itt is egy andalító női hang jelenik meg, miként a PN J’avais rêvé du Nord dalában is Amélie Sylvain hozza az angyali ellentételezését a mocsokban hempergő La Sale Famine von Valfunde-nak.
Azonkívül persze érezhető ugyanaz a harcos lendület, elképesztő agresszivitás (és az ezzel járó, indulókhoz hasonlítható menetelős jelleg) is, mint a másik pestises brigádnál, például épp a Peste című nótában, ahol olyan bájos kijelentésekre ragadtatják magukat, mint az “a szerelmet és a barátságot épp úgy kell kerülni, mint a pestist és a hasmenést”, de kevésbé szofisztikált módon is sikerül ezt kifejteniük, miként többi daluk is tocsog a különféle testnedvekben, vérben, és más egyéb finomságokban.
Kakaskukorékolás sajnos nincs, van ellenben bűbájos la-la-la, gyermekkórus a pedofíliáról szóló dalocskában, vagy éppen szovjet harci kedélyborzolás az Абcoлютний keretében.
Mindenképpen eddigi legkevésbé konvencionális lemezük ez, ha lehet efféle jelzőkkel dobálózni az esetükben: a Virus STN-hoz képest is mérföldekkel szabadabb, eklektikusabb anyag jött létre, és ahogy Nothing is megjegyezte, lassan bizonyosak lehetünk abban az Ennui során elhangzó kijelentésben, hogy minden, amihez Toxik nyúlik, művészetté válik, bár azért előtte csak szól arról is, miként fognak a jövő nemzedékek halála napján is élvezni egy jót.
Itt is érezhető, miként Sale Famine-éknél, hogy elkötelezettségnek nem állnak híján, de azért cinizmusért e tekintetben sem mennek a szomszédba, amit első lemezük címe [Lubie Satanique Dépravée) is jól példáz, de amúgy szinte minden második sorukban a Sátánra, a Nagy S-sel jelölt Gonoszra, vagy éppen az Ellenre lyukadnak ki, néhol pedig azokra, akik szintén őrá bukkannak mindenhol, pedig ehhez nem is lenne Toxikék szerint joguk és hiteles hozzáállásuk.
Az is ironikus, ahogy ezek az újkori black metal csapatok megjelenítik a klasszikus szex, drogok és rock&roll hármast, csak épp azok teljes sötétségében és kegyetlenségében: így lesz a felszínes életvitel jelszavaiból valódi mélységekbe süllyedő, őrjöngő hedonizmus, nők és gyermekek anális megerőszakolása, az önpusztítás rémítő meztelensége és ocsmánysága, valamint a black metal, mint zenei hitvallás kizárólagosságának megjelenítése.
Az ördög a részletekben van.
