Idén is beköszöntött szerkesztőségünkbe a nyár. És mint azt Ti már tudjátok, ilyenkor a szokásosnál is agyafúrtabb állapotba váltjuk át önnön valónkat. Ékes bizonyíték erre jevgenyij kollégánk (no comment adalék: a szigeten idén a Placebo-t és a Woven Hand-et tekinti meg) újabb cizellált szösszenete, amit egy bekólázott este után okádott ki elméje álmában: milyen lenne egy metalalbumról szóló lemezkritika, ha a Magyar Nemzetben jelenne meg? Kínjában a ma már kultstátuszú In The Woods… – Omnio lemezét választotta.
Olvassátok szeretettel és fenntartásokkal, egy jégkockával a seggetekben.

Egyesek azt mondják, manapság újból menő a gitár, mi, dörzsölt öreg rókák megértően hümmögünk, ahogy a gyerekek már nem Barbie-ra és G.I. Joe-ra akarnak hasonlítani, inkább úgy festenek, mintha Edgar Allan Poe rémmeséiből léptek volna elő, hogy aztán egy duplacsavarral acid-technóba váltsanak és vissza, miközben az ég mindig ugyanolyan kék, rajta a madarak, az áldott darvak ugyanúgy szállnak, költöznek ősszel a meleget követve és térnek vissza tavasszal, ahogy tették ezt évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt és fogják tenni akkor is, amikor ennek az egésznek itt lenn már nyoma se lesz.  Bizony a sötétebb kiszerelésű műanyag sokszor épp olyan műanyag, mint Britney Spears milliós költségvetésű mosóporreklámjai, vagy Győzike és Kiszel Tünde legújabb élőben közvetített plasztikai műtétje és haláltánca. Szerencsére vannak még zenekarok, akik túllépnek a kétakkordos ordibáláson és az “anyu, két hete nem kaptam zsebpénzt” szintű világrengető dilemmákon, és zenéjükkel valóban értéket közvetítenek, még ha érthető okokból a mai tömegmédia fősodrán kívül is kell keresni őket, mint az elnyűhetetlen Ákos, vagy a három évtizedes múltra büszkén visszatekintő Kormorán. Tehát az érték ma is él, csak meg kell látni azt – más kérdés, hogy sokan egyenesen önként dugják fejüket a pléhrádiók és a buta győziketévék kínálta mérgezett nejlonzacskóba, mikor kívül ott az édes, tiszta levegő…

….tovább

Önmagukon nevetni, de ahogy nevetni kellene, az igazság egészéből fölhangzó nevetéssel, egészen mostanáig még a legjobbak sem tudtak, nem lévén elegendő igazságérzékük hozzá, ehhez még a legtehetségesebbek sem elég zseniálisak. Megvan a jövője talán még a nevetésnek is! Akkor, amikor az emberiség valóban magáénak vallja majd a következő tételt: „a faj minden, az egyén semmi” – és ez a végső felszabadulás, ez a végső felelőtlenség mindenkinek mindenkor elérhető lesz. Talán majd akkor párosul a nevetés a bölcsességgel, talán majd akkor nem lesz egyéb tudomány, csak vidám tudomány.  (szöveg: F.N., kép: Kátai Tamás)

A verselemzés komoly szakma. Gyűrött inges, szemüveges, alkoholista és lecsúszott irodalmárok kedvenc időtöltése ez, minden kisiskolás legnagyobb szomorúságára. Mi nem vagyunk egyik csoport tagjai sem, ám a perverzió nem válogat, kedvet kaptunk egy kis dalszövegelemzéshez. Tavasz van, legyen ez az első kis fecske tőlünk ebben a témában, amit várhatóan még sok-sok hasonlóan színvonalas mélyelemzés követ.

Az első bombaszt mi is lehetne más, mint a Burzumtól a War című megaszerzemény.

A költő in medias res közli velünk, hogy baleset érte, a homlokán tátong egy hegesedő seb, amit egyelőre nem tudunk ki vagy mi okozott. Sejtelmes, hangulatfokozó kezdés

Önmarcangolás a költő részéről, magát hibáztatja a történtekért. Még itt sem tudjuk miféle ártalom érte személyét, tovább emelkedik ezáltal a feszültség az olvasóban

Az első kis információmorzsa amivel közelebb kerülünk a történtekhez, gyönyörű sorok, ahol a kemény mássalhangzók mégjobban emelik a baljós milliőt.

Szikáran, rideg tényként közli a költő az eddig csak zseniálisan sejtetett támadók kilétét, a brutális támadás körülményeit

A lírikus én hirtelen mintegy belenyugvással üti fel az eddigi sorokat, a poézis magasiskolája ez itt kéremszépen

A fájdalom, a bosszú hangjait a költő öntudatlanul üvölti a világba, mint egy kisgyerek, aki a figyelmet szeretné magára felhívni sikertelenül. Visszatérő motívum lesz a későbbiekben

Az előbbiek cizellált felerősítése, az énkép erőltetett segélykiáltása a társadalom felé

Az eddigi felfokozott érzelmi állapot lávaszerű kitörése, a világra csodálkozás felhúzott szemöldökkel és leszámolás a támadókkal a költő részéről. Az idilli állapot végső sárba tiprása jelenik meg itt, ami után csak a bosszú ad reményt a költői énnek.

Visszatérő motívum

Megrészegülve a bosszútól a költő egy zenegéppel vezeti le a benne felgyülemlett feszültséget

Még mindig vérzik a homloka amikor a pénzérméket dobálja gépbe, pedig ugye varasodik

Totális nihil, trágárságig fokozva a kilátástalanságot, ám mégis szinte ünnepi emelkedettséggel párosul a fájdalom a költő szívében

A végső megoldás, konklúzió. A leheletnyi reménysugár, amit a költő két kézzel szorít magához és értelmet nyer a további élete, sorsa. A visszafordíthatatlanság érzete nem erősödik tovább hanem nyitott kérdéseket hagyva lecseng

Katarzis, a var elhatalmasodott. Var G. Vikernes bepipult.

A legendás japán drone’n’ roller Boris és a tengerentúli hippidrone Growing koncertje a szegényes tavaszi felhozatalt böngészve pár hónappal ezelőtt még igazi ínyencségnek tűnt, így nem meglepő, hogy az első adandó alkalommal megejtettem a jegyrendelést az estére. Más kérdés, hogy az esemény közeledtével rendre sikertelennek bizonyult minden ráhangolódásra tett kísérlet, lévén az ázsiaiak lemezeit újrahallgatva merő talánynak tűnt, mi is tett az emberre oly mély benyomást annak idején. Az elektronika izgalmasabbként, az ének elviselhetőbbként, a hangulat pedig forróbbként élt az emlékezetben. Fel volt tehát adva a zenekarnak a lecke, hogy ilyen előzmények után élőben maga mellé állítson. Lássuk, megtörtént-e a csoda, s egyáltalán mit is nyújtott maga a koncert! ….tovább