Elsüthetnénk itt akár a konkurens mókaoldal Quimby-hez fűződő poénjait, tudniillik “kedden a lemúr is szerda”, meg amúgyis, 
megbántani egy szabót elég alteros dolog, de hagyjuk itt most a vicceskedést és szorítkozzunk a véresen komoly tények terepére.
Az Isten Háta Mögött ugyanis egy komoly együttes. Talán nevezhetnénk az Utolsó Komoly Metalbandának, de hát ezt a címet már bitorolja a Converge, meg amúgy sem szeretünk mi ilyen újító kifejezésekkel dobálózni. Legyen elég annyi, hogy ami az ország 90 százalékának a Kispál, kezdő black metalosnak a Burzum vagy Szilvás Gergőnek a Metallica, az szerkesztőségünk egyharmadának az Isten Háta Mögött. Nem mintha tudnám mit jelent ez a hasonlat, de elég sokat sejtetőnek tűnt ahhoz, hogy éljek vele.
A rajongásból eredően úgy gondoltam, miért ne menjek akkor már koncertre is, úgyhogy szeptember 9.-én, tegnap (bár holnap ez már tegnapelőtt lesz, hónapok múlva meg annál is régebbi emlék, de akkor már ez a cikk sem fog érdekelni senkit) az A38-as csatahajó meglátogatása mellett döntöttem. A bejáratnál mosolyogva köszöntöttem az ELTE többi bölcsészhallgatóját, szokásos heti osztálybulinkat tartottuk itt, lévén mindannyian ezért a zenéért lelkesedünk. Ugyan még mielőtt beléptünk volna, néhány farmermellényes thrasher megköpködött minket, és a vastagkeretes szemüvegünket is megpróbálta lecibálni rólunk, de lélekben erősnek mutatkoztunk, és “okos enged, szamár szenved”-alapon csacsivá fokoztuk le őket. Odabent már a Dav Trio nagyban játszott, úgyhogy gyorsan elfoglaltuk helyünket, és egy narancslével felvértezve figyeltük, mivel fognak minket levenni a lábunkról. Bevallom, előzetesen azt hittem, egy stand-up comedy-s hármassal van dolgunk, de hát sebaj, ha zenélni akarnak, ám legyen. Szvsz (ez nem tudom minek a rövidítése, de a használata nélkül bölcsész nem nyilvánulhat meg) elég ügyesen keverték a jazz-es, alternative, post-rock meg ki tudja még milyen elemeket, és itt jöhetnek a béna metaforák is, úgymint “zenéjük szárnyaira kapott és csak repültünk”, “olyan volt ez mint egy szűk egy órás trip”, “semmit nem értettem az egészből, de pont ezért teszek úgy, mintha életem koncertjén lettem volna”. Szesztay Dávid nevével ellentétben nem volt egy Lemmy, pár csalódott motorosnak haza is kellett ballagnia, de mi azért maradtunk, hadd művészkedjenek nekünk eme muzsikusbűvészek. Dávid nem volt egy szószátyár jelenség, de ez betudható annak, hogy annyira a zene mágikus hatása alá került, mint egyszeri rocker élete első Pokolgép-koncertjén a beléndeki falunapon.
Aztán következett is a Behind the back of God, kiknek fellépése egy szomorú apropóhoz fűződött: koncertezni akartak, közönség szeme láttára. Azonkívül Csabinak is ez volt az utolsó nyilvános jelenése Palikáékkal, és illő módon akart elköszönni közönségétől, könnyek és találgatások nélkül. Ez utóbbinak nem is volt itt helye, hiszen nyilvánvaló, hogy a Sándor Danival való poénosnak tűnő összeütközés a színfalak mögött valódi könnyeket, vért, sárt és verejtéket takar. Na de ne is tévedjünk a popszakma csúnya bulvárpletykáinak terepére, maradjunk meg annál, amihez értünk, vagyis az okoskodásnál. Nagyon egyben volt az egész produkció, érezni lehetett, hogy itt tényleg egy együttest látunk, zenészekkel, énekessel és delíriumos tudatállapottal, de azzal aztán dögivel. A közönség soraiban is egymást érték a moshpitek, wall of death-ek, circlepit-ek, stagediving-ok és még különböző geometriai alakzatok, melyeket csak azért nem nevesítek, mert fogalmam sincs az angol megfelelőjükről. A Tavaszi nemződüh alatt még egy gyönyörűséges közönségénekeltetésben is része volt Palikának, bár azért megjegyezte, legközelebb az egész nótát eldalolhatnánk helyette, hogy ő addigis tekerhessen egy jót. Eljátszottak mindent, amit szoktak, sőt a mindenen túl még egy kis valamit is, hiszen a szokásos “elköszönünk-levonulunk-de ha nem tapsoltok vissza minket akkor a macska rúgjon meg titeket” után egy új dalt is kaphattunk tűlük az ominózus Csabi-Dani párviadal közepette, mely az Eredetileg volt címre hallgat, és azt a korszakát sírja vissza az együttesnek, amikor még befutott popsztárok jövőképe lebegett a szemük előtt, Lovasitól ajánlatot is kaptak újdonsült gidáinak szerepére, de ők aztán mégis az ándörgrándot és a metált választották. Lelkük rajta, max más szerelmi ügyeiről olvasok majd a Storyban, és Palika is nyugodtan szívhat és vezethet anélkül, hogy Stohl Bucival kelljen számkivetettségben élnie.
A koncert jó volt, mi más lett volna? Ja, de maradjunk meg a hétköznapi metálzinek kerete között, szóval: Tízpernyolc.
A képen pedig barátaink láthatók, akik ez idő alatt a Kék Yukban buliztak a Dr Melancholia búcsúkoncertjére. Mondjuk az egy nappal később volt, szóval nem tudom mit kerestek ekkor ott, de az már legyen az ő gondjuk.
Mától elhatároztuk, hogy csakis olyan zenét vagyunk hajlandóak hallgatni, melyet hamis hangoktól mentes hangszeren játszanak, hisz az igazán értékes muzsika nélkülöz mindennemű hibát. Kérünk ezért minden zenészt vagy magát annak csúfoló amatőrt, hogy amennyiben igényt tart figyelmünkre, cserélje le 
