Bár a Róka Hasa Rádió egy jobbára nyugodt, harmonikus lélek világképét igyekezett közvetíteni (miként Tamás szólólemeze is), azért a sötét múltat nyilván nem feledte senki, és biztosak lehettünk benne, hogy előbb-utóbb kiszakad a sok felgyülemlett feszültség  világjáró metáltestvérünkből. És lőn!
A Rengeteg nem egy könnyű lemez. Heavy, mondhatnánk nagyon humorosan, de a szó eredeti értelmében ez valóban egy barátságtalan, távolságtartó anyag, mellyel való megbarátkozás sokkal keményebb feladat, mint az a korai lemezeknél elmondható volt. A legsúlyosabb dal ezúttal is a negyed órát megközelítő szerzemény, jelen esetben a Vashegyek, melynél ezúttal még Tóth Ági éneke sem hozhat pillanatnyi feloldozást, könnyedséget: mázsás teher ereszkedik szívünkre, mely az album egészét tekintve is releváns érzet lehet. Az eddigieknél is sokkal érzékletesebben nyerünk betekintést a csillagos ég, a kozmosz jeges, elidegenítő világába, ugyanakkor ezúttal a földhözragadtság is még elemibb erővel sújthat le ránk (Tamás korábban már megemlítette, hogy ezúttal a kőzetek világa vonta magára érdeklődését), a világba vetett magányos ember gyötrelmeit hűen tolmácsolva; azét az emberét, aki örök leláncoltságában kénytelen egymaga viselni az egész mindenség terhét, áthatva annak kiismerhetetlenségével, hidegségével egyaránt.
Ezt a fajta távolságtartást szolgálják a korábbinál jóval mechanikusabb, mégis őserővel légző valóságot megfestő szövegek: a korábban már nyilvánosságra hozott Fekete mezők a múlt század eleji kubo-futurista költők lélegzetelállító, jövő felé száguldó látomásait hozza közelebb hozzánk, de a Trilobita például ugyanezt a morózus tájképet egy felforrósított légkörben tárja elénk, az univerzum jéghideg lehelete helyett vulkanikus erővel reánk zúduló képzeteket elővezetve.
Ezúttal még a merengősebb dalok sem hozzák azt a fajta éteri könnyedséget, amit például a Róka hasa rádió esetében megtapasztalhattunk; ebből a szempontból az Erika szobájának melankolikus atmoszférája hozható példaként: Az eső, az eső, az eső is sokkal inkább hordozza magában az elkeseredettséget, ősmagányt, mintsem az előző lemez nyárdéli reményteljes hangulatát, az élettel való táncra penderülés gyermeki önfeledtségét.
Persze ez a vonulata sem veszett oda a Thy Catafalque dallamainak: a Weöres Sándor játékos soraival rokonítható szövegű Kő koppan, vagy éppen a sodró lendületű, nyugtalan és önmagából mit sem engedő vágyakozással felfokozott Kel keleti szél ugyanúgy hozza a korábbi melegséget; miként az a többi dalnak is fő szervezőelemét jelenti, csak éppen egy otthonát folyamatosan kereső, megnyugvásra képtelen lélek hangulatingadozásai által vezetve. Egyik személyes kedvencem ezúttal az instrumentális Holdkomp (itt hallható a hangulatfokozóként korábban elcsepegtetett mézgás-köbükis kapcs.felv. éteri fodrozódása), mely földöntúli momentumaival kísérteties tájak semmiből való előbukkanását villantja fel; de a lemezt záró Minden test fű (mely szövegének veleje már korábban hallható volt egy Towards Rusted Soil-dalban) sem hozza a várt megbékélést: felfokozott képekkel életre keltett száguldás, végtelen utakon való nincstelen keringés jelenítődik meg, igazolva a korábban már tapasztaltakat, miszerint a Thy Catafalque szerzeményei egytől egyig külön világokat építenek fel, melyekben való elszánt lobogás és fénykeresés mégis párhuzamba hozható saját világunkban való elveszettségünkkel, örök bolyongásunkkal.