November 17.-én érkezett hazánkba a híres-neves tagokból felépülő Shrinebuilder, akik a tagok eddigi életműve és egy nagylemez után már elég szép számú rajongót képesek voltak megszerezni. Ennek ellenére elég kevesen lézengtek még 8-kor is a Dürerben, de aztán végül is sikerült rendesen megtöltenünk a teret, utólag visszagondolva meglepő is, hogy ennyien eljöttek egy underground szupergrupp nem éppen olcsó koncertjére. Hja, a nagy nevek…
A hazai Torn from Earth nyitotta a koncertet, akik eleddig egy demot bocsátottak a gyanútlan hallgatóközösségre, az viszont elég kellemesre sikeredett, hazai szinten szerintem rajtuk kívül kevesen vegyítik a füstös súlyosságokat idegbeteg őrjöngéssel hasonló elánnal. Bájosan kezdő szinten nyomták amúgy; vagyis a koncertezés terén éreztem bizonyos fokú tapasztalatlanságot, merthogy a zene nem éppen kezdetleges útkeresésről, érdektelen hozzáállásról tanúskodott, az egyszer biztos! Benedek egyébként inkább csak üvöltözött és a karcosabb témákat Viktor szállította (a nevek tekintetében akár tévedhetek is…), illetve volt itt szemet shrinedaf 011gyönyörködtető, izé… innovatív játékú gitároslány Éva személyében, de az igencsak érdekes mimikájú dobos sem tűnt kispályásnak; azt érezhette az ember, amit a főzenekarnál kevésbé: egyben volt a produkciójuk, csapatként voltak jelen, és nem egyéni szupersztárokként. Ennél több nekem nem is kell…
Koncertjük hangulatát emelték a kis aranyos bekiabálások is ismerőseik által, például Tomi (dobok) egyesek szerint túl sokat mosolygott, nem volt benne elég grimness, de a Darkthrone és a Venom neve is előkerült valahogy, valamikor, valamiért.
A Shrinebuilder koncertet már átszerelésnél és a kezdéskor is sok furcsaság övezte: például csodálkozásra adott okot, hogy a Pyramid of the Moon és a Blind for all to see szövegét is kiragasztgatták a szokásos setlist mellé, de a vakuzás tiltása ismét csak kellemetlen érzéseket keltett bennem: a Wolves in the throne room még hivatkozhatott a hangulatra meg akármire, de itt csak az lett volna elfogadható indok, ha Wino epilepsziás rohamot kap pár kattintástól, de hát ilyen nem nagyon történt.
Aztán belekezdtek a srácok, itt volt mindenki örömére a Melvins-dobos Dale Crover, a Neurosis-alapító Scott Kelly gitáros, az underground gyönyörkeltő Al Cisneros és persze Wino is, de ennyi. Valahogy mindvégig azt éreztem, hogy az egész nem áll össze egy egységes csapattá, csak ahogy a plakátokon is hirdették, itt volt négy ismert zenész, akik most egymás mellett mutatták be mesterségük rangos címerét. A hangzás is kissé esetlennek bizonyult, legalábbis Wino énekét kezdetben nagyon elnyomták a dobok és gitárok, és később semdafwino szólalt meg olyan erőteljesen, mint azt vártam volna. A vokálok nagy részét egyébként is átvette tőle Scott Kelly, Wino inkább csak a gitárján kápráztatott el minket sajnos. Mosoly nélkül, teljes precizitással nyomták el a libegős nótákat Scott-ék, ami láthatólag így is sokaknak okozott mámoros pillanatokat, én viszont mégis hiányoltam azt a fajta közvetlenséget és együttlétet, amit egy valódi együttes nyújthatott volna, amit a Torn from Earth is nyújtott. Így sajnos csak a csináltság jutott eszembe őket látva; az, hogy ők négyen tehetségüket egyesíteni kívánták egy kis belassult sztónerkedés kedvéért, de egyébként mindüknek megvan a maga kis világa csapatán keresztül, ami itt nem alakult ki egy különálló, újonnan felépített kisugárzássá.
A végére nagyon elfáradtam, hiába voltak itt lemezen nem hallható nóták (We let the hell come, Effigy) és jól ismert kedvencek (The Architect, Pyramid of the Moon, Blind for All to See, …) egyaránt. Továbbá hiába nyomott le Dale is egy sajátságos dobszólót, ha ott szintén csak azt éreztem, hogy azért következett ez, mert a setlisten rajta volt és így volt betervezve azon a halálos precizitáson, ami egész kiállásukat jellemezte.
A műsoruk fénypontját az adta meg, mikor egy Mastodon-pólóban a színpadra pattanó rajongót Scott Kelly vérbe forgó szemekkel hátba rúgva parancsolt vissza a közönség soraiba. Talán a Lordi-koncert életszagúbb lehetett…