Rég volt már, hogy verselemzéssel igyekeztünk emelkedettebbé tenni drága olvasóink mindennapjait, most viszont úgy éreztük, muszáj ismét segítségül hívnunk az irodalmat, hogy általa is magasztalhassuk egy zseniális költő, egy zseniális ember, egy zseniális zseni, azaz Matláry Mickey nagyságát.

Az Isten arca

Még fáj a lelkem
Az ismeretlen
A végtelen mélyén
Alvó isten

Az éjszakában
Õs magányában
A teremtõ nevét
Nem találta

A végtelen egén a csend
Szivében elpihen
A névtelen szívén az éj
A lélek elpihen

A feltámasztott
A kiválasztott
A századok mélyén
Az Isten arca

Az én keresztem
Az én világom
A könnyeim súlyát
Nem találom

A századok során rengeteg ars poetikus költemény született már, azonban kevés tett kísérletet emellett a posztmodernre olyannyira jellemző lázas énkeresés, illetve a romantika korából vett magasztos, csodálatos képek nagyívű szintézisére, mely együttállás a poétika magasiskolájaként ad választ az élet legfontosabb kérdéseire, úgymint: Van-e Isten? Van-e értelme őt keresni? Meghaladta-e a Nevergreen a Black Sabbathot? Költői kérdésekről van persze szó, a válaszok kutatása örök feladatunkként kísér minket már azóta, hogy az Édenkertből kimenekültünk fedetlenül, a szerelem véres vágyától izzón.
Lényeges kérdés, hogy melyik Isten arcának jellemvonásait skicceli fel nekünk a költő, melyik vallás által kiötlött Teremtő képének keresésére teszi fel életét a hideg tűzben elhamvadó, reménytelenül szerelmes poéta. Nézzük csak, milyen fogódzókat nyújt már rögtön az elején!
A vers egy szenvedéstörténet bemutatásával indul: a költői én szenved az őt körülvevő, általa fel nem térképezett világtól, mely egyúttal tehetségét sem képes felbecsülni, az őt megillető trónusra helyezni, és előtte leborulni. “Az ismeretlen”, írja a szenvedő verselő, de vajon kire utal ezzel? Önmagára minden bizonnyal, mint az álnok világ számára jelentéktelen magyar személy, akinek nemzetközi színvonalát mindenütt képesek felismerni, és mégis, idehaza csak a totális érdektelenség fogadja. Meg a Lángoló Gitárok.
Alvó istenképet prezentál ezután számunkra, de vajon minek közönhető a Mindenható közönye, teremtményei iránti érdeklődésének hiánya? Keserű kép jelenik meg ekkor lelki szemeink előtt: az Isten, aki nem törődik az európai szinten is rangosnak nevezhető zenekar muzsikájával, sőt, a költő továbbmegy: Isten alszik. Míg a szellemi óriások pengetnek lantjukon, szétfeszítik a minket körülvevő silány szférákat, addig a jóságosnak mondott Teremtő mit csinál? Alszik.
A melankólia, a gyötrelem aztán még tovább fokozódik, amikor a megnyugvásban bízó szerelmes költő hiába kiáltozik az ég felé, válasz nem érkezik. Vágytól forrva epekedik eztán a felhőket kémlelve, de az ősi fény végérvényesen elveszett, a mennyei birodalom újdonatúj kapui máris bezárultak a bebocsátásért esedező hős előtt. Ős magány képe bontakozik ki előttünk, mely egyedüllét még a fantázia csarnokait sem barangolja be szívesen; a képzelet, úgymond, itt már nem lehet az utolsó mentsvár. Szembetűnő például, hogy a harmadik versszakban egyáltalán nem esik szó sem orkokról, sem más mesebeli lényekről. De miért nem? Hogy történhetett, hogy az egyetlen kiút, a jelenkor szörnyűségeiből kirántó képzelőerő már nem felel, nem nyújt a költői énnek, ha mást nem is, de legalább hamis istenképeket?
Nos, ha mind magunkba nézünk, valamint ha elolvassuk a negyedik versszakot, ráébredhetünk: ugyanis a hallgató Isten világában egy új megváltó keresése lett a költő feladata, azon kiválasztott megnevezése, aki új reményt ébreszthet a celebvilágban fuldokló művészléleknek, az ismeretlenség homályában vágyakozó tehetségnek. De ki lehet az, aki ezt a feladatot elláthatja? Századok mélyén fetrengve döbbenhetünk rá, hogy bizony az Isten arca nem más, mint a mi vértől vágyakozó, csatakos lelkünk, azaz maga az Emberisten képe jelenik meg dicsfényben fürödve, vágytól izzón. A szenvedély szilánkjait képes újra összeforrasztani ez a rég áhított megváltó, aki a sanyarú korszakban elhozhatja az ígért jutalmat, a kontinentális elismertséget, az újabb szigetes Nagyszínpadot.
Megjelenik az ember által vitt kereszt képe, mely keresztény motívum végre egyértelművé teszi a költő undorát a buddhizmus irányába, valamint azt, hogy miért tartja megvetésre méltónak a poéta Jaya Hari das-t, és az ő stúdióját.
“Az én világom” — hallhatjuk tanúbizonyságát annak, melyik zenekarnak kellene a költő szerint uralnia az egész Univerzumot, ha lenne igazság, és ha Operettország után nem Bulvárországgá vált volna más iránt vágyakozva vérző népünk. A katartikus zárlatnál végül már olyannyira sajnálja ezt a költői én, hogy könnyei súlyát sem tudja megmérni: zokog, mert vágyakozik, és vágyakozik, mert zokog.
Sötét világot jelenít meg valóban a műalkotás, de a befogadó a mű végére érve megbizonyosodhat róla: nem a fekete szombaté ez az örök félhomály, mert azt már túlhaladta valami más; valami, ami még a szomszéd nőjénél is sohazöldebb, valami isteni, valami fenségesen vágyakozva zokogó. Valami nemzetközi színvonalú sorscsapás, gyötrelmes passió, melyből nincs menekvés: az új birodalom már mindannyiunkat bekebelezett, és fogságából soha többé nem ereszt, akárhogy is vágyunk a menekülésre.