Bevezetés
Jelen dolgozat a Sátán (vagy sátán) szó etimológiáját, frazeológiáját, jelentésváltozatait, szinonimáit és irodalmi hátterét alapul véve igyekszik mélyebb megvilágításba helyezni egy kifejezés keletkezésének és kulturális gondolkodásba ágyazódásának hátterét, illetve sajátos szereplehetőségeinek különbözőségét és egyéni, illetve közös megítélését.

Etimológia
A Sátán szó kialakulási körülményeiről biztos adataink nincsenek, csak első megjelenési forrásait vehetjük e tekintetben alapul. A már az Ószövetségben is felbukkanó kifejezés latin jövevényszó, mely még korábbi szóváltozatokra vezet vissza a görög, és legkorábbi változatában a héber nyelvre. Mai formája a latin nyelvben alakult ki, az egyházi latin satan ill. satanas kifejezéseket érdemes itt megemlíteni, továbbá a hazai latinban is Satan, valamint Sat(h)anas alakban vált ismertté. Az egyházi görög használatban még σαταν formában élt, míg a héber nyelv a שָׂטָ alakról tesz említést, míg az arameusben satana-ként jelenik meg. A Biblia révén terjedt el a legtöbb nyelven hasonló változataiban, érdemes itt megemlíteni az angol-német-francia Satan, vagy az olasz Sàtana alakot példaként. Hazai elterjedésében a TESz. szerint szláv és német közvetítést feltételezni szükségtelen. Annyi bizonyos, hogy először a XV. századból, 1416 utánról találunk rá írásos utalást a Bécsi Kódexben („Es monda vr Sathannac”; „Vr porehon te beled Sathan”), illetve 1466 környékéről történik említés a Müncheni Kódexben róla (Sathanas alakban). Ezután Czeglédi István 1659-es kiadványában található rá utalás, valamint Kollárics Joakim 1764-es Philothea-ja említi meg a „sátánynak” ragos névszóban. Megtalálható továbbá olyan nyelvemlékeinkbe, mint a Bod-kódex („Satan ordognek angáli”), a Jordánszky-kódex („Menyel sathana”), az Érdy-kódex („nem feelek, hogy az pokolbelyi satan megbanthassa”), és Komjáti Benedek Szent Pál levelei című fordításában (Ne kysyrchyen tykteketh az patuarkodo satan wrdogh a ty myrtyklethlensygtekerth”).

Szemantika
Korai héber előfordulásában ellenfelet, ellenkedőt jelent, ezt a jelentését őrizte meg a későbbi görög, illetve latin változatokban. A hazai latin Sat(h)anas kifejezés egyfelől utal az ellenség szerepkörre is, illetve ördögként is megjelent itt már. Az ördögök fejedelmének alakja a Bibliából eredeztethető: Sátán „megbukott angyal, vagyis ördög, mint az emberi nem ellensége, s boldogságának irigye”. (CzF) A Bibliában Máté könyvéből idézhetjük az „És ha sátán sátánt űz ki, maga ellen meghasonlott” részletet, de felbukkan Jób könyvében is.(Jób I.)
Bibliai felbukkanása nyomán ördögként való értelmezését tekinthetjük elsődlegesnek, ebben a jelentésében vált a vallásos világon túl is mindenki által ismertté. Az Ószövetségben az ellenszegülés, vádaskodás fűződött alakjához, hiszen az Úr ellenségeként az Isten-ember viszony megrontására, a teremtés harmóniájának elsöprésére törekedett. A Bölcsesség könyve továbbá azonosítja a Bűnbeesés kígyójával: „Isten ugyanis halhatatlanságra teremtette az embert, és saját lényének képmásává tette. A sátán irigysége révén azonban a világra jött a halál” (Bölcs2,23—24). Az ószövetségbeli különböző értelmezéseit is érdemes megemlíteni: amíg Jób könyvében még az Istennek alávetett szerepben tetszeleg, és ha-szátán-ként, azaz vádlóként jelenik meg, addig a Krónikák könyvében már önálló akaratából bujtja fel Dávid királyt népének megszámlálására. Ugyanakkor sok az ellentmondó állítás itt is, hiszen Sámuel könyvében már maga az Úr irányítja Dávidot. Lucifert (neve „fényhozót” jelent, ez volt a Vénusz bolygó mint hajnalcsillag elnevezése) is egybevetették Sátánnal, ez is az Ószövetségre vezethető vissza. Izajás könyvében jósoltatik meg Babilon királyának bukása is, ezt Sátán Úr ellen való lázadásaként és Pokolra való száműzettetéseként is értelmezték: „Az alvilágba zuhantál alá, a mélységes szakadékba” (Iz 14,15) (Pál, 1997). De egyéb, különböző alakokkal is megtörtént már az azonosítása: találkozhatunk Azazellel, Samaellel vagy például Ahrimánnal is, mint a gonoszság legfőbb fejedelme.
Az Újszövetségben a bűn és hitetlenség forrásaként jelenik meg, aki a sötétség legfőbb fejedelme és az ördögök vezére. (Jn 8,44) Lukács evangéliuma is hírt ad az égből letaszított fényességről: „Láttam a sátánt: mint a villám, úgy bukott le az égből” (10,18). A Lucifer alak mellett Belzebubként (jelentése: a „trágya ura” vagy „légy ura”) is ismeretes, ez már újszövetségi elnevezése (szemben a Lucifer alak ószövetségi voltával). De „Béliál”, a sötétség és hitetlenség alakja szintén vele azonos (2Kor 6,15)” (Pál, 1997) Jézus pusztában való böjtje során éli át és száll szembe a sátáni megkísértéssel (Mt 4,1—11), a Jelenések könyvében pedig Mihály győzi le arkangyalai segítségével a sárkány alakban felbukkanó Sátánt (12,7—9). (Pál, 1997) Sárkányként való megnevezése is innen eredeztethető.
A szó a köznapi használatban egyéb értelmezéseket is magáénak tudhat, ilyen például a kifejezés használata nagyon gonosznak tartott emberre, illetve vásott gyermekre (ÉKsz.2.) való értelmezése. Túlzó kifejezésként tekinthetünk ilyen értelemben rá, és olyan népies szitkozódásokból lehet ismeretes, mint a „Te sátán!”, vagy a „Megint itt ez a sátán”.
A szó egyik különösen specifikus köznevesült változata a Kisújszállás környékén 1625 környékén élő megnevezés, mely a leány részéről való házasságközvetítő személyre vonatkozott (gyalogsátán szóval kifejezve). (ÚMTsz.) A gyalogsátán (esetleg gyalog sátán) etimológiáját nehéz fellelni, és különböző más változatok is éltek a házasságközvetítő asszony megnevezésére: Szegeden és Szentesen gügyü, Kecskeméten susogó névvel illették az ebben illetékes személyt, de ez esetlegesen településenként változhatott. A gyalogsárkány elnevezés is mutatja, hogy szemantikailag ebben az összetételben is ugyanarra a tőre történhetett utalás, hogy az esetleges későbbi rossz házasságok, vagy a kerítő asszonyok (esetleg férfiak) fondorlatos módszerei miatt, arról kevés feljegyzést találni. (Baksay, 1891) Elterjedt még i-képzős melléknévi alakja is, mely minden ördögi dolog megnevezésére szolgálhat; illetve a belőle képzett sátánista és sátánizmus szavak az ezen fogalom jelentéskörébe tartozó megtestesülések dicsőítését, követését jelenti. A sátánizmus az ördögimádás szinonimája, az ezen nézeteket vallók a gonosz, a kegyetlen, a beteges megtestesülését éltetik és a pusztítást tarták az egyedül követhető mintának. Egyes jelentésváltozatai ennek finomítanak jelentésén: a sátánosság ill. diabolizmus romantikus írói magatartásra utal, illetve a XVIII. sz.-ban felbukkant költők sajátos ars poetica-jaként volt számon tartva. Az ekkoriban megjelent alkotók (főleg a francia romantikusok: Baudelaire, Verlaine és Rimbaud) a lázadás jeleként a sátánosságot kezdték magukénak vallani: a rothadást, pusztulást költői piedesztálra emelni; ugyanakkor ezen változata inkább a szembenállás, a kor morálja ellen való tiltakozás jeleként volt értelmezhető. (Iszt.)
Érdekes a kifejezés sokrétűségének szempontjából a XX — XXI. században tovább élő hagyományozottságot vizsgálni: létezik egyfelől Anton LaVey Sátánista Bibliája révén egyfajta szektába tömörülő, a sátánizmust csak mint a kereszténység ellentéteként értelmező tömeg, akik antagonisztikus módon ateista világszemlélettel rendelkeznek, továbbá a kifejezést sem a gonoszság szinonimájaként értelmezik, sokkal inkább a romantikus költők lázadó attitűdét öltik magukra. Ezt utasítják el a nézetet valójában magukévá tevő hívők, akik elismerik, hogy nem létezhet Sátán Isten nélkül, és akik számára egyértelmű, hogy az ateizmus nem keverendő össze a sátánizmussal. Ezen elvek kifejtése további teológiai értekezésekre adhat témát, illetve a nevezett utat választás miértjeit már a pszichológia felől érdemes megközelíteni.

Frazeológia
A kifejezés elsődlegesen az ördög szinonimájának tekinthető, viszont az ördögök fejedelmeként való megnevezése egyértelműsíti, hogy csak egyetlen alakban létező megnyilvánulásról van szó; habár egyes újkori keresztény források már nem is tulajdonítanak neki fizikai megjelenést, és csak mint az emberben élő gonoszság metaforájaként tekintenek rá. A szó mindazonáltal erősebb, kifejezőbb hatású az ördög megnevezésnél; a gonoszság és sötétség jelentésköre hangsúlyosabban kötődik hozzá, mint egyéb kifejezésekhez.
Középkori mellékneve a Mephistopheles, melynek héber alakja hazugságkeltőt jelent, illetve a görög Mephosztophilész azon személyre utal, „aki a fényt nem szereti”. Ez már csak azért is lehet érdekes, mert a Lucifert éppen hogy Fényhozóként szokás emlegetni.
Gonosz szellemként is szokás emlegetni, valamint a bibliai hagyománykörbe ágyazottsága nyomán olyan megnevezések is ismeretesek, mint a kígyó, a kísértő, a sárkány és a lólábú. (RokSzSzK.) A népnyelvben történő elterjedése nyomán olyan mitologikus párjai is lehetnek, mint a démon, a fúria, a vámpír, a kísértet, de a manó és a törpe is. (RokSzSzK.)
Melléknévi képzett alakja, a sátáni és a sátánista pedig a mizantrópiát kifejező szavakkal állhat rokonságban, mint például az embergyűlölővel, az emberkerülővel, az emberirtóval és a szörnnyel. (RokSzSzK.)
A diabolus görög-latin eredetű kifejezés, rágalmazót jelent. Minden jó ügy ellenségeként ez is az ördöggel, a sátánnal kapcsolatos mondakör részévé vált, csakúgy mint a diabolikus jelző, mely a jelenségekben a pusztíthatót, rosszat meglátó emberek jelzőjeként is értelmezhető (Tolcsvai Nagy, 2007) Egyes tájnyelvi alakváltozatai a hamissággal, a hitegetéssel kerülhetnek kapcsolatba, például a sátánkodik ige Hajdú megyében az „ámítgattal” állhatott párban egykoron. (MTsz.)
A legtöbb szólás pejoratív értelemben használja a kifejezést a negatívan megítélt emberre: ismeretes a „sátán cimborája” birtokos szerkezet; de az „eladja magát a sátánnak” is ide tartozik, mely a rossz ügyet pártoló személy kifejezőjeként jelenik meg. Tipikus, a keresztény hitvilágból származtatott helyzetmondat a „Távozz tőlem, Sátán!” is, mely a gonosz kiűzésére való törekvés jelmondatának tekinthető, különféle eszmei, anyagi, esetlegesen érzéki megkísértések alkalmával használják komoly, esetleg köznapi párbeszédben komolytalan, humoros felszólításként (Forgács, 2003)

Kulturális hagyományozottság
A Sátán alakja a kulturális közegben is jelentős nyomot hagyott, mind a festészetben, mind az irodalomban és a filmművészetben jelentős alkotások kötődnek hozzá. A Jelenések könyvében fellelhető jelenetet (melyben Mihály legyőzi a sárkány képében megjelenő gonoszt) ábrázolja Raffaello Szent Mihály c. festménye és Bebo Károly „Szent Mihály legyőzi a Gonoszt” (1749, Mogyoród, Szent Mihály-plébániatemplom) néven ismert alkotása is.
A lázadást jelképező szerepe mellett az ember szellemi szabadságát is példázhatták a Sátán alakjával: emlékezzünk csak Milton ábrázolásmódjára, kinél a Gonosz éppen hogy az égi „zsarnok” ellen lázadó, hősies jellem: „bár külső fényem változott, maradt / szilárd hitem, s a sértett érdem-érzet / kemény daca, mely föltüzelt az Úr / ellen csatázni”. (Az elveszett paradicsom, I. könyv) (Pál, 1997)
Dante Isteni színjátékában a Pokol-részben bukkan fel (XXXIV. ének), mint a Pokol köreinek legalsó fokán, a Föld középpontjában jégbe fagyva bűnhődő Sátán (más néven Dis vagy Lucifer). Goethe Faustjában is megjelenik, ott Mefisztó (a héber Mephistopheles alakból) így definiálja önmagát: „A tagadás lelke vagyok […] a sötétség része, mely a Fényt szülé vala, / a büszke Fényt, mely örökségiért / Éj-anyja jussát perli itt: a Tért”. (Faust, I.) A XX. század irodalmából pedig Bulgakov Mester és Margaritájában emlékezetes a szovjet diktatúrának visszásságait, embertelenségét szimbolizáló Woland professzor képében. (Pál, 1997)
A magyar irodalomban Madách Imre Lucifer-értelmezését érdemes megemlíteni, aki a fausti alakhoz hasonlóan a „tagadás ősi szellemének” nevezi magát, és a kételkedés, valamint a pesszimizmus formálódik benne létfilozófiává, amely erejével hatással lehet az emberen keresztül a földi történelem alakulására is. (Pál, 1997)
A XIX. századi orosz zeneszerző Muszorgszkij műve, az Egy éj a kopár hegyen 2. – A Sátán megérkezése is említésre méltó, a filmművészetben pedig Roman Polanski klasszikusára, a Rosemary gyermekére emlékezhetünk, melyben maga a Sátán termékenyít meg egy földi asszonyt, hogy ez által az Antikrisztus megszülethessen és az örök szenvedést elhozhassa.
Az általában vett jó és a krisztusi tanítás ellenképeként vált a kulturális hagyomány részévé a kifejezés, mely megjelenésétől fogva negatív jelentéskörrel bír és így az emberi gondolkodásban az általában elutasított dolgok sorsa az övé: vagy némán félik nevét és a köré csoportosuló erőket, vagy pedig az ellene való örök küzdelmet és ellenállást tartják követendőnek. Így válhatott valóban a fizikai lényre vonatkozó kifejezés egy metaforikusan értelmezhető egzakt fogalommá, egyesítve a világban jelen lévő összes gonoszságot és rosszaságot egy megnevezés alatt.
A különböző művészeti ágak is ezt a fajta értelmezhetőségét használják ki, amikor ezerféle manifesztációját adva a Gonosznak bizonyítják, hogy a szó értelmezése napjainkra a kezdeti egyívású tartalomból egy sokkalta szerteágazóbb, sokszínűbb kultúrkörré vált, mintáját adva az elkerülendő rossznak és a romlottság mibenlétének.

Bibliográfia
Baksay Sándor, Magyar népszokások az Alföldön = Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben VII., Bp., 1891 (http://konyv-e.hu/pdf/Nepszokasok.pdf — oldalszámozás nélkül)
Balassa József, A magyar nyelv szótára, Bp., 1940, Grill Károly könyvkiadóvállalata, II/193.
Bécsi Codex, Új Nyelvemléktár I., Bp., 1916, MTA, 297b
CzF  = Czuczor Gergely — Fogarasi János, A magyar nyelv szótára I-IV., Pest, 1862-1874, V/731.
Esz. = Etimológiai szótár (Magyar szavak és toldalékok eredete), főszerk. Zaicz Gábor, Bp., 2006, Tinta Könyvkiadó, 722.
ÉKsz.2 = Magyar értelmező kéziszótár, főszerk. Pusztai Ferenc, Bp., 2003, Akadémiai, 1171.
ÉrtSz. = Értelmező szótár I-II., főszerk. Eőry Vilma, Bp., 2007, Tinta Kiadó, II/1373.
Forgács Tamás, Magyar szólások és közmondások szótára, Bp., 2003, Tinta Kiadó, 618.
Iszt. = Tótfalusi István, Idegenszó-tár, Bp., 2005, Tinta Kiadó, 815.
Magyar néprajzi lexikon, Bp., 1979, Akadémiai, II/502.
MTsz = Szinnyei József, Magyar tájszótár I-II, Bp., 1893-1901, II/356.
RokSzSzK. = Póra Ferenc, A magyar rokon értelmű szók és szólások kézikönyve, Bp., 1991, Gondolat, 440/733., 450/787.
Szarvas Gábor — Simonyi Zsigmond, Magyar nyelvtörténeti szótár I-III. =NySz., Bp., 1890-1893, II/1523.
Pál József szerk. = Szimbólumtár. Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából, Bp., 1997, Balassi Kiadó, 404—405.
TESz. = A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, főszerk. Benkő Loránd, Bp., 1967-1976, III/500.
Tolcsvai Nagy Gábor, Idegen szavak szótára, Bp., 2007, Osiris, 232.
ÚMTsz. = Új magyar tájszótár, főszerk. B. Lőrinczy Éva, Bp., 2002, Akadémiai, 846.
Magyar szólástár, főszerk. Bárdosi Vilmos, Bp., 2003, Tinta Kiadó, 877.