Új rovatunkban megpróbáljuk feleleveníteni azokat a zenéket, melyek vagy segítségünkre voltak igazi trve blekkmetálossá válásunk rögös útján, vagy csak egyszerűen szeretjük őket, vagy esetleg mindkettő. Az ismertetésre kerülő dalok, lemezek alapfeltétele, hogy épeszű fel nem vállalná, hogy hallgatta/hallgatja őket. Mi viszont úgy gondoltuk: Miért is ne? Kultságunk izzadságszagú bizonygatását inkább meghagynánk másnak, helyette őszintén kitárulkozunk azelőtt a 10 ember előtt, aki figyelemmel követi ténykedésünket – itt jeleznénk is rögvest, hogy annál kvltabbat elképzelni sem tudunk, mint egy ilyen csekély olvasottsággal rendelkező magazin olvasótáborához tartozni. Következzen tehát az első, igényességet még nyomokban sem tartalmazó, a fentiek szellemében fogant írás:

strato

Ciki vagy sem, számomra a zenekar 1997-es lemeze jelentette az egyik beugrót a metálvilágba. Annak a másolt kazinak a B oldalán leltem rá az első pár dalra, amelyet azért kértem kölcsön, hogy lemásolhassam a Korn Life Is Peachy-jét, ugyanis a korábbi kópia elveszett valamerre. Mondanom sem kell, már az első hallgatáskor úgy éreztem, mintha egy dimenziókapu nyílt volna meg előttem. Egy csodálatos, új világba csöppentem. Rá kellett ébredjek, hogy addigi életem mit sem ért, a valódi éppen most kezdődik, s hogy ennél a zenénél egyszerűen képtelen, hogy létezzen jobb. Először a csembaló hangja ütötte meg a fülem, s egyenesen a muzikalitás csúcsának tűnt, ahogy Jens Johansson a torzított gitár- és állandó duplázóalapra megszólaltatott szintetizátorán valami barokkos témát. Aztán ott volt az az angyali fahang, a virtuóz szólók, a kellemes melankólia, ráadásul, mint később kiderítettem, finnek, úgyhogy máris képzeletbeli hó fedte a történelemkönyvet. A keményzenének persze rég leáldozott, az osztályban talán a Guns volt az utolsó, ami menőnek számított a stílusban, ráadásul annak is már több éve, így egy fiatal tinédzsernek a különlegesség érzetét adta, hogy rálelt erre a tutira. Dobtam is le magamról a Freshjive gatyót a kutyaboltban vásárolt lánccal egyetemben, de azonnal. Annak örömére, hogy mindez megtörténhetett, hallgassuk is meg a lemez slágerét, a Black Diamond-ot!


(arról, hogy a dalban található gitárszólót mennyire szerettem, mindent elmond, hogy pár évvel később, mikor elkezdtem gitározgatni, ez volt az egyik első szóló, amit megtanultam eljátszani, de ez nyilván senkit sem érdekel, így csak zárójelben)