Nem merül el a POSványban kedvenc svéd slágergyárosunk — még alig száradt meg a tinta a Road Salt One-ról írott negatív recenziókon, máris előhozakodott a Pain egy újabb anyaggal, ami ráadásul egy split lemez korunk legfontosabb bandáival karöltve, mindannyiuk részéről 4 újabb nótával emelve a friss kiadvány színvonalát.
Az introért – outróért, a Healingo que Nowo c. szerzeményért és egy 1979-ből származó ballada feldolgozásáért a Salto néven ismert portugál elektropop banda volt felelős, akiket eleddig a mediterrán Isten Háta Mögöttként ismerhettünk csak, de ez persze a jövőben egészen alternatív irányokba is elmozdulhat. Egyelőre tény, hogy majdnem-spanyol felebarátaink ügyesen ötvözik a szintetikus ütemeket a lágy dallamokkal, palikás vokálokkal, és hát persze azzal a fajta progresszív világlátással is, miszerint az időben

Sóval hintik be a SZIN-teret.

előrefelé kell élni, nem pedig más irányultságban.
A Csipkerózsikából ismert dallamok felidézésével indít és zárul is a korong, mely nagyon eklektikusan a XX. század összes nagy komolyzenei stílusirányzatát elegyíti és oldja fel autentikus lett folk metalban, ’80-as évekbeli magyar tánczenében, valamint elsőgenerációs palesztin bobmarleycore ütemekben. Bizony, nagyon összevissza sokszínű anyag került ki most a különböző nemzetiségű innovátorok boszorkánykonyhájából: minden egyes perc újabb és újabb csodát, zenei kísérletet tár elénk, melynek során csak úgy kapkodhatjuk a metaltól már régen elszokott fülünket, körbekiáltozva az eget a fejünkben keringő uzsekai kérdésekkel, miszerint: hogyan viszonyulnak ezen dalocskák az ideák világához? Kinek kéne hallgatnia, hogy a világ is jobbá váljon? Melyik rádióban kellene naponta kétszer szólniuk, hogy a közízlés megjavuljon?
A Salto diszkókirálynőkhöz szóló ritmusos kattogásait ügyesen ellensúlyozza a magyar Road együttes fiatalos, lendületes rockballadáival, melyek egyszerre frenetikusan szarkasztikus szövegekkel megspékeltek (“Te ezt soha nem akarod, de hadd kérjem,// hogy üres fejed az ágyban jó helyre térjen”), ugyanakkor finomságukban is emlékezetesek, mintha csak az ember szívét akarnák kitépni, helyére valami mást, valami jobbat illesztve. A Roadról ugyebár legutóbb idei klipjük bemutatásakor hallhattunk, de azóta jelentős fejlődésnek indultak ezek a szívtiprók — itt nem csak a Rómeó Vérzik és a Depresszió dalszövegeinek még ügyesebb keveréséről van szó, de zeneileg is a csúcsra értek. Az eddigi gyakorlattal szemben most már nem csak szövegeiket és harmóniáikat dúdolhatjuk, de hetek múltán is verheti lábunk RoAdrienn cájgon való csépléseinek ütemét, RoAdél gyönyörű szintifutamait, de RoAdorján háttértáncos szexuális izgalomba hozó produkciójára is ugyanúgy csorgatjuk a nyálunkat, mint a hallgatás pillanatában.
Roadoniszék egy Eleven Hold-feldolgozást is felvettek a split kedvéért, de emlékezetes a Mondd, hogy Grind! című nótájuk is, mely valószínűleg az ő kis Sokkold a rendszert!-jük lesz, és hasonlóan depressziós barátaikhoz, a szám előtt majd jól elmondják koncertjeiken, hogy ez a legvadabb daluk, mely alatt jobb lesz vigyázni, nehogy az őrjöngő tömeg agyonpogózzon valami törékeny teremtést.
A Peter Tägtgren nevével fémjelzett Pain Of Salvation címmel hozott ki nemrég egy lemezt, és most ehhez a hármas támadáshoz írt újabb számokat, melyeket hallva ki kell jelentenünk: What the Fuck? (szerk.: magyarul kábé: Mi a manó?) A csodálkozás tipikus esetével állunk szemben, ugyanis még sosem történt velünk olyan, hogy egy népszerű svéd death metalos egyszer csak industrialban kezdjen nyomulni, és kiderüljön, hogy ha már a halálfémhez nem is, de a bugyinedvesítéshez legalább kiválóan ért. Péterünk ezúttal is kiválóan dúdolható ipari zúzásokat bocsájtott rendelkezésünkre, melyek ugyan még mindig nincsenek sehol sem a Godflesh vagy a Ministry muzsikájához, de hát ez kit érdekel, amikor az egészet ez a cuki svéd Tägtgren csinálja, aki megdobogtat minden acélszívet és technolelket egyaránt. Világokat egyesítő teljesítmény — mondhatnánk nagy elánnal, ha nem tudnánk, hogy a metál és a diszkó valójában édestestvérek, egy ágról való veszett fejsze nyelei.
Szóval, nagyon érdekes anyaggal álltak elő ezek az elvetemült zenészek: az egész már annyira újító, hogy szinte tradicionálisnak is mondhatnánk. Hallgassátok csak meg POSt, vagy soha!