Rémítő árnyak lepik el szobámat, a félelem magába szippantja az ürességtől kongó falakat. Valami borzongató, valami elementáris erejű némaság, a gyász formátlan sivársága, szertelen sugallat most magyaráz. Gyűlöletes hahota, kihányt vér a kacagó szimbolizmusban, kedvem lelem sikolyodban. Megbetegítesz hát, de a fertő még belőlem is embert nemesít majd. sjukdommHogy te is csillogj kis gyötrelem, fehéren kúszó tundra-elegy, ki védi most a várhegyeket? Zúgnak a csöngettyűk, ki szólaltat, senki tudja, üvöltenek azok még, bár múltnak képe már bekeretezve szemlél másként látást. Majd ha benned gyilkossá változik is a fenyvesek tépázta kegyelet, egyedül tombolni szerencsétlen terhed nem mered. Fagyos éji lepke lármázza kerted zöldjét, pásztázza könyved fényét. Bizony nem lelni a megmenekített zimankót könnyebb, felemel az egyszerű belátás. De bennem a közöny talál igazmondó semmiségre, bennem az ugyanúgy teremthet világmosott lényeket, mind ahogy eddig is történt. Az ember mindenképp hibás kicsit, mit szabadkozni, mit beszélni már. Mert beléd másztak azok a valótlan sárrá varázsolt keresetlenségek, melyeket olyan jól ismersz régtől fogva. Ahogyan téged mindenki, senki teheti, ugyebár? A kór eméssze elmédet, lelkem nincsen látod, hiszen ez az egész gyermekjáték, könnyed gyűlölet. A halál teremt itt szavakat, a halál lépett be most közénk egy kis csevejre, kormányozza lépésed az öröktől volt tűnődés. Vagy kezdetben ha volt az ige, a kérdés tűnése jogos sajátja a cáfolhatatlan állapodásnak? Hiszen hittük, az élet ünnep, rám már nem várt bár semmi, ősszel gyűltek fellegek a kincsesládában. Ártalmas ez a nevetés, az élet egészségtelen az életre, az élet élni akar. És a zsarnokság sem ugyanaz már, mennyei tundra-elegy bizony, én látom az alagutat a fény végén, te hol bujkálsz, kicsi lángcsóva? Tebeléd származtassunk közös céltalanságot, az egész oly lényegtelen.
Ja, egyébként az új Lifelover-album nem lett olyan rossz.