A szimpatikus fiatal srácok új stúdiólemezük elkészítése során ugyanazzal az írói és produceri stábbal dolgoztak együtt, mint amelyik a tavalyelőtti, Az ébredés útján című, jelentős kritikai sikert hozó lemezen is közreműködött. Recenziónkban felhívjuk a figyelmet a szűklátókörű szobametállerek által érthetetlen, talán még az Ossian iránt tápláltnál is fröcsögőbb gyűlölettel övezett zenekar friss albumára, mely szerkesztőségünk szerint az év meglepetése, s melyet mikor először a kezemben tartottam, már éreztem, ez nagyon extra lett: szép borító, ízléses képek, dalszövegfüzet, mi kell még?

Az elmúlt hetekben megpróbáltam bepótolni Depresszió műveltségem hiányosságait. Hallgattam a lemezeiket, és engem az új, Egyensúly című kiadvány fogott meg igazán. “Igazi nyers, egyszerű, erős, agresszív riffekre épülő zene…, egyszerűbb nyersebben megfogalmazott direktebb szövegek, nem pedig az agyalósabb vonalú, gondolkozósabb történet” – jellemzi Halász Ferenc az új Depresszió-albumot, és nem füllent. Talán pont ezért is döntöttem úgy, hogy akkor írok erről az albumról pár sort, melyen nagyon tetszik, hogy sok helyen a zene igen depresszív és elszállós (bizonyára nem csak az én perverzióm az a bizonyos „deepest feeling”). A Depresszió valóban mainstream-mé és médiaképessé válását okozó Az ébredés útján c. album után,- mely felvetette, merre tovább ezek után – itt van az újabb lemez, ami választ is ad a kérdésre, meg nem is. Halászék beváltották az ígéretüket, miszerint nem fognak egy poposabb, még médiabarátabb irány felé elmozdulni, ám a gyors, jellegezetes slágerek és darálóbb őrlemények nem igazán hoztak olyan újat sem, ami valamiféle továbblépést mutatna.

Hihetetlen és talán páratlan amilyen karriert befutott ez a csapat. Mindennel meg kellett küzdeniük a 2000-es évek elején, ami csak elképzelhető volt és mára az ország egyik, ha nem a legsikeresebb csapata lett. Ha majd évtizedek múlva elég rálátás nyílik a magyar rocktörténet első ötven évére, szinte biztos, hogy a Depressziót fogjuk a legfontosabb hard rock együttesként emlegetni. Ha akkor majd elővesszük a turnénaplóként is működő koncertfelvételeket, valamint a stúdiókorongokat, egy csúcsformában lévő zenekart nézhetünk-hallgathatunk vissza.

Eredetileg punk zenekarnak alakultak, aztán folyamatosan egyre kevesebb punk nóta született és sokkal inkább sodródtak a Motörhead által is képviselt egyszerű mocskos rock felé. 2004-ben aztán lehetőség is volt élőben a Motörhead hasonlatot elemezni, ugyanis akkor léptek fel Lemmy-ék előtt előzenekarként.

Egy ország legnépszerűbb rockzenekaránál azért felvetődik a kérdés, szükség van-e valamiféle váltásra, kísérletezgetésre, hiszen az ilyen korú bandáknál már kockázatos egy hirtelen váltás, és a rajongók – ambivalens módon – lehetséges, hogy a változás igényének beváltásánál még hevesebben támadnák a zenekart a „régi, megszokott hang” visszatéréséért. Ilyen körülmények között persze nem könnyű a döntés, hiszen a Depresszió egyik erősségét jelentő bulizós, csajozós szövegek a kor előrehaladtával és Halászék más generációba történő lépésével hitelüket veszthetik, a velük együtt felnövő korosztály és rajongói réteg joggal kérheti számon a zenekartól az életkorhoz illő problémák felvetését és megválaszolását. Egy minőségi, profin összerakott korongról van szó, amely azonban korántsem hideg és kimért, hanem nagyon is emberi. Megállapítható, hogy sokat fejlődött az év férfihangja, több hangszínen szól, bevállalós, egyéni és utánozhatatlan. Az előző lemezek is osztályon felüliek voltak, de ez most túlszárnyalja, felszabadultabb, Feri érezhetően ledobott minden kötöttséget és zenére hívja a hallgatót, igazi ritmusra, dallamra. A lemezen minden hang a helyén van elsőtől utolsóig, kerek, hibátlan, színes és ízléses. Ugyanakkor ott toporog az ajtóban az újabb 14-15-16 éves rajongói bázis ,amely komoly vásárlóerőt jelenthet és botor dolog lenne elutasítani az ezzel járó lehetőségeket. Halász és a Depresszió sikere szerintem elsősorban a szövegekben rejlik. A zenére túl sok sort nem lehet pazarolni ebben az írásban, mert meglehetősen egyszerű riffeket és szólókat tesznek a dalokba. Híre ment ennek más körökben és mondták is a zenekar vezetőnek, hogy ilyen kiművelt, magas kvalitású zenészek hogy játszhatnak ilyen nótákat? Erre a válasz az volt: „Uraim! Vad embernek, vad zene kell”! – Nost így van az ő esetükben is. Az úriemberek érzésem szerint tudnának más, ettől sokkal művészibb dolgot, de a hallgatóságuk ezt kívánja meg. Ami sokkal fontosabb a refréncentrikus szövegek, amit teli torokból üvölthet nyakkendős menedzser és 14 éves tinirocker is. Mindenki megtalálhatja a szívéhez szóló témát, ami persze az élet teljesen egyszerű és mégis bonyolult hétköznapjaiból adódik. A politika, a szex, filozófia, a pia, az ókori világ által ihletett szövegek, a nők az ország helyzete, az értékek átértékelése, minden belefér ezekbe a nótákba. Halász rendkívül jól tudja kifejezni gondolatait a környezetéről, és persze nem kerüli el a csúnya szavakat sem a rímek faragásánál. A dalok rettenetesen személyesek, mélyek és érzékenyek. Hallgatásukat lekapcsolt villanny mellett ajánlom. Hihetetlen, hogy ezen az albumon olyan sokat dolgoztak a strandon, s nyaralás közben is, a legnagyobb melegben és ilyen, a télhez nagyszerűen „passzoló” hangzásvilágot produkáltak.

A húzós daloktól a súlyos, málhás akkordokig minden felbukkan ezen a lemezen. Mindig valahogy ott kötök ki, hogy Lemmy is hasonló dalokat nyom évtizedek óta, ami jó kilátásokat biztosíthat a zseniális csapatnak. Ezek a nóták valahogy örökzöldek maradnak, és annak ellenére, hogy semmi észjáték nincs benne, mégis megmarad a kisagyak hátsó fertájában egy-egy dallam, egy-egy sor.

Azt hiszem botorság lenne ezt a lemezt ajánlani bárkinek is, mert a Depresszió tipikus olyan szeret/nem szeret zenekar, akiket hamar lehet beskatulyázni. (Ezért mondjuk tesznek is). Én is így voltam valahogy velük, teljesen elment mellettem a munkásságuk, most egy kicsit jobban képbe kerültem. Szerintem arra talán jó ez az írás, aki szintén ilyen skatulyákkal élt eddig és nem éppen aranymasnival kötötte át ezt a dobozt, próbálkozzon meg ezzel a lemezzel.

Megismertem a zenekart két nap alatt, és azt kell, hogy mondjam, életem egyik nagy hibájának tekintem, hogy a kezdetektől nem követtem őket, mindenképpen egy koncertlátogatást fontolgatok magamban. A Depresszió ezen az albumon – kissé erőltetetten próbálja bizonyítani, hogy a médiasiker ellenére „le tud menni kutyába”, ám a megírt számok inkább árulkodnak eröltetett szerepjátszásról és vulgaritásról, mint könnyed akadályvételről, ahol a lécet a megváltozott elvárások jelentik. Lehet, hogy kissé szigorú voltam persze, és hangsúlyozom, a Depi fanok nem fognak csalódni ezúttal sem, ám én az ’arany középutat’ nem ebben a formában kerestem volna. Tehát: dalszövegek 10/9, dallamok 10/9, és mivel a kritika írása közben is kényszert érzek, hogy újra meghallgassam a számokat, plusz még egy fél pont. A Depresszió legújabb munkája mindenki számára szép ajándék lehet: a lemez ugyan nem más, mint egy hangulatos, ünnepi album, de szerencsére nem is akar többnek látszani, és éppen ezért szerethető. Egy baja van a lemeznek, hogy túl sok jó dal van rajta, és a mai trend szerint ebből kettőt fogunk csak hallani rádiókban, a többiért, pedig fájhat a szívünk. Miért van ez így?