A lengyel Decapitated zenekar július közepén jött ki új, ötödik albumával, amely a Carnival Is Forever címre hallgat. A felhozatalba minden bizonnyal már az idei Brutal Assaulton megjelent rajongók is belehallgathattak, bár erre nem merek mérget venni, mert elfelejtettem megkérdezni Major Krisztiántól a múltkor.

A banda kellő elismerésnek örvend a death metál berkekben, sőt, a lengyel death  színtéren egyenesen a legjobbnak nevezném (bár mosom kezeimet vérhányásban a Behemoth rajongók előtt, de valahogy a Decapitated hozzáértése előttem a „művészi önkifejezés keretein belüli” hatásvadász cselekedetek felé emelkedik). Márpedig a 2007-es év eseményei után a folytatás több, mint embert próbáló feladat volt,hiszen a  dobos és egyben egyik alapítótag Witold „Vitek” Kiełtyka halála, valamint az énekes Adrian „Covan” Kowanek súlyos balesete komoly terhet rótt Decapitatedék vállára, de sikerült felállniuk a veszteségek után és újult erővel munkához látni. Így született meg a Carnival Is Forever című album, ami kimagaslik a négy korábbi anyag közül. A címből nem! hű és tükörfordítással bátorkodnék kihozni egy „színház az egész világot”, az életnek mennie kell tovább, attól, hogy… Ez érződik az egész lemezen, van benne valami elkeseredett fegyelem és tudatosság, a tragédia rányomta bélyegét a korongra, de folytatják,amibe anno belevágtak,nem is akárhogyan! Új énekessel és dobossal tért vissza a csapat, Rafał “Rasta” Piotrowski és Kerim “Krimh” Lechne személyében, utóbbi igazán méltó elődje pozícióját betölteni, előbbiről majd később.

A korong tele van újítással és változással, ám alapvetően mégis felfogható az Organic Hallucinosis folytatásának is, viszont zeneileg kicsit összeszedettebb. Manapság dívik az ’agyontechnikázott’ deathmetál és deathcore formációk ipari szintű felvonultatása, most hirtelen a Meshuggah élvezhetetlen kínlódása ugrott be,ám Decapitatedék valóban szerethetően értik a dolgukat, olyannyira, hogy még a záró, Silence című, gyászosan felcsendülő, instrumentális darab sem lóg ki bántóan a halálos sorból. Ennek talán az lehet az oka, hogy az eddigi produkciókhoz képest mintha megszaporodni látszanának a lassabb tempók is a dalokban, a nyers brutalitás pedig mérséklődik. Ennek ellenére szeretném kiemelni az aljas dühvel és komisz erővel feltörő Pest című számot valamint szembeállításnak a View From A Hallt, amely akár kellemesnek is mondható higgadt és dallamos indításával mindaddig,amíg meg nem kapjuk pulzusnövelő,súlyos folytatást. Ám mivel senkit nem szeretnék hozzászoktatni az elismerő kritikához tollamból és már jómagam is kellemetlennek érzem a kedves és elismerő szavakat a Decapitated irányába, azért megjegyezném az album pár szépséghibáját is, kezdetnek a rendkívül idétlen című és kissé erőltetettnek mondható 404-et (ha már az előbb nekiláttam a tracklist boncolgatásának). A szerzemény mind zeneileg, mind szövegileg gyengébbnek mondható a többinél, a fatal errorkodás viccnek is elragadóan-bájósan rossz, de még ezt  is sikerült feljavítani egy jófajta gitárszólóval. Valamint ha gore-cső alá szeretném venni az énekes orgánumát, ott is találhatnék némi kivetnivalót, noha semmiképpen sem titulálnám irritálónak a hangszínt magát, viszont a lehetőségekhez képest keveset játszik vele és így némileg egysíkúvá válik az „ének”. (Mentegetőzés: ez általános probléma olyan együtteseknél, ahol nincs vagy nem dominál a tiszta ének.)

Szó mi szó, azért mindent összevetve az album megér egy hallgatást, de leginkább kettőt vagy többet, mert igen jó lett, bizony. Ha most menő Hammeres kritikus lennék, akkor élnék a tizes skálán való elhelyezés jogával, de nem vagyok, így jól nem is osztom meg a világgal,hogy ez a munka nálam bizony  megér egy  nyolcast.