damnedspritisdance

A kritika kétélű dolog. Elriaszthat, fájhat vagy az egekbe is emelhet. Mindegy melyik utat választjuk, jogosan merülhet fel bárkiben is a kérdés, miszerint nem csak a kritikaíró saját önös céljai vezérlik az egész kritika megírását? Gondolok itt arra, hogy egy zenekar esendőségén vagy éppen nagyszerűségén felkapaszkodva brillírozik a saját irodalmi erényeivel vagy palástolja el éppen annak hiányosságát, szándékolt fröcsögéssel példának okáért.
Az egyetlen kivétel eddigi kritikai pályafutásunk alatt jelen zenekar első albuma, amit oly tisztán és világosan lehet elemezni, hogy azt minden(!) ember teljes mértékben elfogadja és egyet ért vele magától.
A kritika pedig: Itt van ez az új DSD lemez, ami egy rakás négynapos disznószar érzetét kelti az emberben minden egyes meghallgatásakor. Lehet hogy ez kissé képzavar, de az egész zenekar egy zavart, képmutató pénzhajhász gyülekezet. Remélhetőleg ez lesz az utolsó produktumuk ebben az életben.
Az okokat nem érdemes taglalni hosszasan, hisz pont emiatt válik mindenki által megvetendővé a brigád: mindannyian jól ismerjük az Arcturust, annak Isteni mivoltát,a kozmosz végtelen urait, predesztinált elsőségüket az örök idők végezetéig, akiknek ezek a kis copy/paste brigantik bizony a csillagporos ruhájuk szélét se érinthetik meg soha, amíg világ a világ.
És ez így helyes, mert mindig az erősebb kutya baszik, halljátok korcsok?