A mescalin ütött, az extasytól pörögtem. Egyszerre láttam önmagamat magamban és magamon kívül, de a spanok is révetegen áradoztak legújabb, testen belüli élményükről. Vidáman, gyöngyöző kacajjal orcánkon henteregtünk a kedvesen zöldellő fűben – a virágok ránk mosolyogtak, a giliszták huncutul mászták meg forrón nyilalló testünket. Éltünk, a csudába is, végre kiszabadultunk a konzumvilágból és önfeledten adózhattunk természetanya csodás jóságának! A fák boldog táncot jártak körülöttünk, a madarak vidáman csiripeltek, az egyik pici rigócska dalra is fakadt: “Manchester, England, England…”. Ezt már egy aranyos nyírfácska, kedves zöld barátunk sem hagyhatta szó nélkül, és rácifrázott: “And I believe in Claude!”
Mire mindannyian felugrottunk egymásról, letéptük mezítlábunkról a biomasszát, és koszból-sárból font táskánkat lóbálva egyként daloltuk, hogy “süt ránk a napsugár, tengerszínű kék az ég!”

De aztán minden elromlott. Vidámságunk kétségbeesésbe torkollott, a mennyország pokollá vált és elbaszták az egészet. Megérkeztek a kékek, mert valami morcos városi nímand felbaszott minket. “Ozorazzia, némá” – suttogta kedvesen Ráhel, aznapi életem szerelme, majd rákontrázott: “Mondd meg nekik, hogy anyjukba takarodjanak, meg hogy basszák fel a kéket!”

De ez nem az a pillanat volt – nem, mert mikor leértünk a domboldalról, láttuk, hogy itt valami egészen másról van szó. Lassan hömpölyögtek ugyanis felénk a hatalmas, vicsorgó, kék kalapos gyilkos galócák, melyek mérgező peronoszpórákat lövelltek szerencsétlen, semmiről sem tehető izraeliekre, akik a csapásokat fogadva mindannyian rögvest szublimáltak!
Remegve kezdtem hátrálni, ám ekkor nekiütköztem valami nagy, nyálkás, ördögi kacajt hallató rémségnek – megfordulva pedig majdem kocsányon kezdtek lógni szemeim.
- Ejnye, na, hát mi a panax? – kérdezi tőlem egy legalább öt méter magas, veszélyes csápokkal hadonászó gyökér, majd rémítő lassúsággal kezd el körém fonódni, egyre csak a fülembe susogva szörnyűséges rigmusait: “Virágozzék ezer virág, de csak adja már az orchideát!”

Én mondom, a végzet órája volt ez! Mondom neki, “miféle szerzet vagy te?”, mire ő röhögve azt feleli: “az Euonymus családjából vagyok, te nyomorult csepűrágó!” Szívem szerelme erre gyorsan felcsapná a növényes kisokosát, de a felgyorsuló események – a biztos bizonytalanul kecske barátunk fölé hajol, majd éles fogaival elkezdi szívni a vérét – hatására feleszmélünk: “De hiszen ez egy Mérgeskék Kecskerágó!”

Több sem kellett a ginsengúznak, ránk kezdett fenekedni és csak annyit vetett oda: “adjátok elő a szíveteket, kicsi csírák, akkor megkímélem életetek!”
Barátnőm erre lenyúlt a torkán, majd egy véres-trutymós csomót húzott ki a száján, és remegve nyújtotta át a veszettül röhögő gyöktörzsőrmesternek, aki azt átvéve valami fehér port frecskendezett rá, majd egyben lenyelte az egészet!
Ijedten tekintettem csajomra, aki szelíd mosollyal arcán csak ennyit susogott nekem: “Találkozunk Dallasban, Babar!” – majd hátrahanyatlott, szétnyílt ökléből pedig előviláglott egy kicsi liliomkezdemény, mely a pici Ráhel életadó kezéből kezdett virágozni.

Erre a gonosz gyökér sem volt rest, immár fölém magasodva igyekezett valami végzeteset elkövetni – legalábbis dühödt vicsorgásából (“Nincsen  Lili Om nélkül!”) arra következtettem, hogy még nem fejezte be a szararckodást. Nem is tévedtem sokat: előkapta vállon hordozható tubarózsájából a házimagnóját, és kazettán elkezdte játszani az Om legújabb slágerét! Már kezdtem hinni, hogy a magyar buddhisták mantrája kihúzhat a csávából, de a rémálOMnak még nem volt vége: a hangszóróból ugyanis kis kacsók kezdtek kinyúlni, melyek hosszú indákká nemesedve kúsztak a fülembe, egyiken be, a másikon ki, a gyökérbiztos pedig csak annyit mondott:

“Ilyen a virágon nincs, ez totál bekészült! Hát én mentem lepetézek!”

És, kedves barátaim, bizony isten így is tett.