Nemzeti ünnepünk másnapja, emberek a villamoson. Magány, kietlenség. Esti Kornél sem juthatna üléshez. “1956 október 24.-én éjjel megérkeztek a szovjet tankok Magyarországra”. Lassan már a Hír TV is kitelepül a 6-osra (jól is fog hangzani a Margit hídnál: “1944-ben innen lőttük a zsidókat a Dunába”). Kétellyel teli melankólia. A huszonöt nem is osztható néggyel maradék nélkül. Vajon hány pikkelye van egy királykobrának? És szeretője Kovács Lázárnak? Ki az a Kovács Lázár egyáltalán? Kérdések tömkelege. DE KIT ÉRDEKEL HISZEN MA ESTE A PAIN OF SALVATION TÉPI LE A FEJÜNKET (vagy mi) JUHÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉ!Kép071
Svéd feleink a Road Salt Egyes albumukkal látogattak el ezúttal hozzánk, mely kevésbé infantilis, mint a legutóbbi Scarsick, de hát gyermeki lelkünket utóbbi teljesen kielégítette, ideje volt tehát, hogy kifinomultan sznob oldalunk is megnyugvásra leljen. Az Artemovszk38-ra érve csodálkozva realizáltam a banda kvlt-státuszát vagy mijét, hiszen 8-kor már embertömegek fogadtak a hajón szakállas proggiekkal, Fémforgács-criticus-szal és visítozó tinilányokkal. Meg persze idegen ajkú népséggel, legalábbis ahol én álltam,  ott egyetlen magyar szó sem hangzott el, ellenben egy kétes alak megkérdezte tőlem, hogy szerintem a Subscribe-pólója “appropriate shirt”-e, mire én heveny röhögőgörccsel válaszoltam felvetésére (próbálta egy Deicide-felsővel tisztára mosni a nevét, de ami egyszer eltörött, azt még az Idoru-nak is kár ragasztgatnia, nemhogy egy Szábszkrájb-rajongó külföldinek). A Beardfish pontosan kezdett sajnos, úgyhogy az első akkordokról úgy lemaradtam, mint nemzeti rocker a történelemben, de azért így is vidáman konstatáltam, hogy nyugodtan megírhatták volna a Vízipók, csodapók soundtrack-jét, hiszen vidáman megfért egymás mellett náluk a vidám pengetés a csillámló vizek mesés világával, gyöngyöző játékosságával. Progresszivitásukban érzékien közösült a Marillion giccses érzelmeskedése az Indukti valós mélységeivel, minek hatására ki is oltották egymást, hogy létrehozzanak valami gyökeresen mást Beardfish néven, telve élettel, erővel és energiával. Még az Into the night-ot is játszották, ami címével ellentétben klassz volt.
Háromnegyed óra után máris a távozás mellett döntöttek, hogy átadják a terepet az északi superstar-oknak, az Amerika-barát Pain of Salvation-nek! Szokásukhoz híven rövid felvezetés után az Ending theme-mel kezdtek, melyhez igazából csak nálunk lenne joguk, de elnézzük nekik, hogy máshol is reklámozzák szerény honunkat, meg persze a gyönyörű magyar lányokat, mely szókapcsolatnak már a leírásától is kileng a közhely-mérő, de nem is azért vagyunk Autodafe, hogy színt hozzunk az irodalmi életbe (azt majd megteszi helyettünk az Auróra szövegírója). Már színpadra lépésük előtt is teljesen süketté tett Daniel nevének artikulátlan üvöltése, a koncerttel együtt pedig tényleg kezdetét vette a téboly is, egymást taposták tizen- és ötvenévesek, AOR-fanok és Slayer-pólósok, kicsik és nagyok, fiúk és lányok, egerek és emberek. A Linoleum előtt aztán Gildenlöw úr meg is csillogtatta tehetségét showman-ként, hiszen először bemutatta, hogyan őrülnek meg az olaszok (talán róluk beszélt) egy-egy ismerős dallamtól, aztán a svédek koncertlátogatási és -hallgatási szokásaiba is bevezetett minket, mikor arra buzdított mindenkit, hogy karbafont kézzel bólogassunk mosolyogva a számunkra kedves riffek hallatán. Miután húsz perc után rájött, hogy egy-két arc úgysem fogja csendben ezt megtenni és inkább visongatnak, inkább bele is kezdtek a számba, hogy aztán egy kellemes, egyben izgalmas koncerttel lepjenek meg minket. A Kingdom of Loss idejéra aztán előkerült egy cunci kis emelvény is, hogy Danny onnan ossza az igét, miközben a két oldalt és középen leengedett lepedő tájékoztatott is minket arról, hogy RS1, amiből az illetékesek ki is találhatták, hogy az új albumukról van szó, a kevésbé logikus emberek (mint pl. én) pedig csak tépelődhettek, hogy mi az istent akarhat szimbolizálni a betűk és szám fura együttállása. Volt persze Diffidentia és Road Salt is, Disco Queen meg Cribcaged nem, de hát ez sajnos sejthető is volt előre, hiába könyörögtem éjt éjjellé téve Buddhához, Krisnához és Johan Hallgren-hez együttvéve… Egyébként a megszokott arcokon kívül Per Schelander volt még jelen mint basszeros, ha nem tévedek, ő képviselte a banda szépfiú-oldalát, persze a legtöbben így is Daniel-ért őrültek meg, hehe. Ő pedig csak beszélt, beszélt és beszélt, például arról, hogy kerüljük el messziről a merch-pultot és ne merészeljünk semmi venni mert ők úgyis multimilliomos svéd burzsuj népség, nekünk meg még egy 5800 Ft-os koncertre sincs pénzünk és nem is lennénk jelen kis segítség nélkül. Levonulásuk után persze az őrjöngés nem hagyott alább, úgyhogy vissza is tértek egy “Budapest, love y’all”-impro erejéig, végül pedig Daniel úgy döntött, hogy ha a hangulat ne is, mi azért üljünk le egy kis Hallelujah-dalolászásra, amit csodálatos módon mindenki értett és meg is tett, bájos napköziscsoporthoz méltóan hallgattuk a finom melódiákat, és aztán a “Mint a mókus fenn a fán”-t is elénekeltük volna, ha nem ez lett volna az Ending Theme.
Köszönjük szépen, kedves Késmárky Nóra, neved legyen örökké szent és boldogságod soha ne apadjon el.