…hiszen ki ne hallott volna róla, hogy még Őszentsége is a moshpit kellős közepén becsüli fel a bolygók értékét, persze kizárólag gyülekezete társaságában, hogy mindenki megbizonyosodhasson a szépség teljes pompázatosságában. Anneke, a mi drága Annekénk pedig ezer örömmel dalolja el neki Tibet dalát, hiszen ekkora megtiszteltetésben nem lehet mindenkinek része, hogy egy valódi vallási vezető előtt mutathassa meg önmagát (Neal Morse meg a különféle fakeresztek most nem számítanak). Mondjuk az már eléggé kamuszerű, hogy utána órákig a kezében maradt az isteni energia, legalábbis ahogy mi tudjuk, a láma nem egy radioaktív állat, inkább csak büdös, de az nagyon.
Na de a pösti koncert! November 29.-e, A38, izgalom a csúcsponton. Pécs után két nappal a nem csak hogy kulturális, de valódi fővárost mivel fogja vajh meglepni ez a tündéri dalospacsirta? Képzeljétek, egy várossal (ma még lesz pár ilyen göbbedék poénom)!gyongyi
Hát jöjjenek a kategorikus kijelentések – Képzelt Városék a leginkább előremutató, kiugró öndefiniálás lehetőségére elsődlegesen alkalmas hazai posztrokk-csapatként (mivel FailotronÁron már elégedetlenkedett, nyugodtan meg lehet Facebookon kérdőjelezni, hogy a stílusbesorolás esetlegessége alapján én ott is voltam-e a koncerten avagy sem) vannak jelen a színtéren már egy lemez után is, mely Mit nekem címmel kápráztatta el először egy éve hallójáratainkat. És hogy miben is áll zeneiségük unikális, újra és újra elkápráztató volta? Mondhatnám, hogy a cselló sehol máshol nem tapasztalható használata, annak melankolikus színezete adja a könnyen felismerhetőség és az önmagát hallgattatás magvát, de ez felületes figyelmen kívül hagyását jelentené a ténylegesen értéket képviselő, költői szövegeknek (vannak, akiknek nem a “húsrágó hídverő”-féle kajlaságok kikokózása jelenti a szellemi felüdülést), a sodró lendületű gitárharmóniáknak vagy Gergő kissé alteros, de mégiscsak érzelemmel telített énekének. Élőben hangjának szentimentálisabb, kifejezőbb jellege még inkább előtérbe tört, hovatovább uralta a teret, de Gyöngyi húros hangszerén való zokogása sem rendelkezett kevesebb emocionális töltettel, felemelő szépségű volt ezúttal is. Na meg Gyöngyi is, hehehe.
Valóban kiváló hangosítás volt segítségükre az olyan szerzeményeik előadásában, mint a játékos színezetű Papírhajó, a szomorkásabb, szelíd ürességet elénk táró White Noise, vagy a megzenésített Ady-vers, A muszáj- Herkules keserűsége Latinovits szavaival fűszerezve. Mit is mondjak még? Állok a december 10.-ei Tündérgyáros buli elébe, és nem csak az Aebsence és a Oneheadedman társasága miatt!
A Turbo zenekartankaturbo képviselte a kis esti rakenróll bepörgést, Tanka Balázs vezényletével (aki egyébként igen kedves módon mindenkit megtapsoltatott kezdve a Képzelt Várostól Zeron át Annekéig) egy olyan groove-os és “dögös” (ez a szó még mindig kicsit homár számomra ebben a közegben) bulit vezényelt le, hogy még a tapasztalt vén rókák is megnyalhatták utána mind a tíz szakállfodrukat íziben. Balázs el is kápráztatott mindenkit hatalmas energiájával, hiszen egy “zárlatos Bíró Icához” méltó ugrabugrával lepett meg mindannyiunkat szettjük alatt (és igen, tényleg nincs egy saját poénom sem). Muzsikájukban a felfokozott iramon kívül a pszichedelia is jócskán szerepet kapott – valószínűleg tudják, hogy a ’70-es évek a ’60-as és a ’80-as között helyezkednek el. A hippiturbokötelező bevezető, az újabb és újabb szférákat nyitogató Tears of Cronos után sorra jöttek lendületes izgalmaik, mint amilyen a Heavyweight Promises, a Shine on vagy akár a Silver Liquid (vagy mi), de soron következő új albumukról is hallhattuk a Gate of Saturn és a Magnet című nótácskákat. Kiváló formában voltak kedves kis hippijeink is tehát (a basszer Jero mintha csak a Mastodon-ból lépett volna elő), őket legközelebb szintén az A38-on lehet majd látni egy hét múlva, a bizonyára kultikusnak tartott, valójában az egész világ számára ismeretlen szlovén Srečna Mladina előtt.
Aztán végre színpadra penderült a bűbájos holland dalospacsirta, a The Gathering egykori frontasszonya, Anneke van Giersbergen és egy “you are very nice” kíséretében bele is kezdett a The world című kedves kis nótájába. Mellé felsorakozott egyúttal az Agua de Annique legénysége, amely igazából csak a dobost takarja eddigi felállásából (Rob Snijders, ha nem tévedek Anneke élete párjáról van szó), rajta kívül egy fiatal, számomra ismeretlen gitáros és az Anathema-ból ismert Jamie Cavanagh (bőgő) volt jelen, aki testvéreivel ellentétben nem tör világuralmi pozícióra.  Először még csodálkoztam a színpad oldalán ugrásra készen várakozó elsősegélynyújtókon, de aztán megtudtam, hogy szívünk asszonya néha olyan hosszú ideig próbál mosolyogni és vidám lenni, hogy arcizmai megfeszülnek, görcsös rángatózásba kezdenek és epilepsziás rohamok sora uralkodik el a pozitív hangulat ezen árnyoldalait hírből sem ismerő énekesnőn anneke(csak viccelek, kedves Giersbergen-apuka).
Szívünknek kedvesek lehettek a csak úgy sorjázó In Your Room-szerzemények (Wide Open, I Want, Sunny Side Up), mely harmadik album nevezhető eddig a poszt-Gathering idők csúcsteljesítményének Annekétől. Vidámság és melankólia, könnyedség és báj, hit és szeretet világlik ki ezen albumáról, sokkal koncentráltabb és lényegretörőbb formában, mint azt a kissé halványabb 2007-es debütön, az Air-en hallhattuk (Közben még volt egy Pure Air nevezetű dalcsokor puritánabb megközelítéssel és sok-sok sztárvendéggel). Aztán kis pihenőként következett a The Gathering megidézése akusztikus gitárral meg Shrink-kel (még a ’97-es Nighttime Birds-ről), és örömünk láttán Anni is mosolyra fakadt, majd egy “you are very Jamieannekenice”-felkiáltással jutalmazott bennnünket. A Sunken Soldiers Ball és a Physical páros az est egyik csúcspontja volt számomra, ezeket csak később felbukkanó kedvencem, a Hey okay imádnivaló cukisága tudta felülmúlni. Újabb Gathering-dalocska (Locked Away – Anneke ezúttal szintin, hacsak a Gathering-dalok sorrendjét nem kevertem össze), újabb nevetés, újabb “you are very nice”. Anneke egyébként két mosolyroham között kifejtette, hogy habár ő egy nagyon vidám lány, azért mégiscsak Udo Dirkschneider fémszíve dobog benne; majd hogy ezt bizonyítsa, egy sátánvillával is kedveskedett nekünk, édibédi hallgatóságának. A többiek egyébként kellemes játékukon kívül igyekeztek a háttérben maradni, itt-ott Jamie mókázását lehetett csak elkapni, de jobbára ő is a fincsibb basszermenetekre koncentrált. A Laugh it out után angolosan, illetve hollandosan távoztak is, de a kedves kurjongatásunknak hála egyszer csak megint ott voltak, Trail of Grief-estől Witness-estől. “You are really very nice” – így Anneke, mely kijelentés igazán kedves gesztus volt tőle. Meghajlott még mindegyik társa előtt a záró nóták alatt, aztán már tényleg nem volt maradásuk a poposabb, üdítőbb dallamok tolmácsolóinak. Mi pedig ott maradtunk tátott szájjal, boldogan és “nice”-ként.
Szeretünk, Annipanni!