Sötétség és fény egyensúlyban – legalábbis ezt hittem a december 21-ei pecsás VHK – F.O. System koncertről előtte, és igencsak vártam előbbi felbuzdulás okán a két legendás zenekar közös fellépését. Mindkét csapat a kedvenceim közé tartozik, bár koromból adódóan egyikük virágzásának sem lehettem tanúja; viszont Grandpierre zenekarát két éve már elcsíptem Vágtázó Életerő néven. Akkor az Isten Háta Mögött után játszottak két és fél órát, emlékszem, a maratoni hossz akkor még soknak is tűnt számomra. Most majd’ fél órával többet voltak a színpadon, fáradt is voltam előtte, későre is járt, mégis: valami jóval eksztatikusabbat, emlékezetesebbet kaptam/láttam, mint a legutóbbi alkalommal.

Hogy mennyire a befogadóról szól az egész, az ezen is jól látszik, illetve az F.O.-ra elképesztő vehemenciával tomboló lánykák VHK-s szemlélődésén is: úgy tűnik, jó páran voltak, akik számára csak az egyik zenekar volt képes megadni azt az élményt, amire készülvén megváltották maguk számára a nem túl olcsó koncertjegyet. És igen, ha jobban belegondol az ember, tényleg rendkívül furcsa a párosítás, az egyetlen közös nevező talán csak a ténykedés időszakában van. Hiszen míg az F.O. System a sötétség és halál zenéjeként funkcionál, addig a VHK a fény és az élet muzikalitását testesíti meg; miként Mátyás Attila zenekara lecsillapítani és gyászba borítani akar, addig Grandpierrék inkább felráznák a világot tespedtségéből, és új értelmet adnának a létezésnek.

Ebből a szempontból dicséretes is volt a sorrend, tekintettel a jeles dátumra: a maja időszámításban meglévő korszakváltás ugyanis feltételezi a korábbinak a főnixként való elhamvadását, azon pedig egy új világ feltámadását. Így Mátyásék a szereposztásnak megfelelően énekelték meg az éj beálltát és a Hold megjelenését, hogy aztán Grandpierre őrjöngései közepette jelenjen meg a fényességes Nap, és sarjadjon új élet az elpusztult értékek világának talaján.

És ha már erényekről beszélünk, essen szó a két főzenekar közti színvonalbéli különbségekről is: a valaminek a lezárását prezentáló F.O. ugyanis egyértelműen egy adott sémára felhúzott sablonokból dolgozik, míg a VHK elképesztő kreativitásról és innovációról tesz tanúbizonyságot, amikor egy összetéveszthetetlen és lemásolhatatlan világot teremt meg; mind szövegi, mind zenei oldalról a teremtőkészség lankadhatatlanságát példázva. Az F.O. System a nosztalgia zenéje, a visszaemlékezésé és ebből fakadóan pozitívabb megvilágításba került pillanatoké; a VHK ezzel szemben a jelenné vált jövőé, a múlt energiáinak újraszületését bizonyító lendületé, az örökkévalóságé és a halhatatlanságé.

“Miért nem ráztad a hajad? Egy rockkoncerten ezt kell csinálni” – látott el jó tanáccsal  Mátyás Attiláék fellépése után egy harminc körüli, tíz évvel fiatalabbnak tűnni kívánó hölgy, aki az F.O. koncertjét végigtombolta, valamint csillogó szemekkel pózolt két barátnőjével a körülöttük őgyelgő, önmagát a Bors fotósának kiadó negyvenes pasi előtt. Az meg fülig érő szájjal anekdotázgatott az Almássyban a dolgukat tevő leánykákról, régi szép időkről, hogy a kamerája előtt illegő-billegő tündérkék csak ámulni-bámulni tudjanak, majd egymás között letisztázzák, hogy a világon más nem is számít, csak a szex és a rock’n'roll.

Ilyen volt, vagyis ilyen az F.O. System is: egy kellemes emlék a nyolcvanas évek végéről, amikor a bőrkabátos suhancot a klub cigarettafüstös mosdójában cidázzák az izgalmasabbnál izgalmasabb szakadt csinibabák, hogy aztán mikor bakancsos lábai már hazafelé viszik (útját rendőrök által inzultált pankok szegélyezik), csendesen merenghessen rövidke életén, egy üres flakont rugdoshasson, közben pedig bódultan dúdolhassa: “olyan kihalt ez a város, olyan üresek a házak, // lenn az utcákon a sötétből majd feltűnnek az árnyak“.

Az idén új albumot (Veled haraptat csillagot!) kiadó Vágtázó Halottkémek viszont hiába tartozik szervesen egy adott korhoz, üzenetét és annak átadását tekintve időtlennek mondható – hiszen nem kapcsolódhat egyetlen időponthoz a teljesség, a szabadság és az időtlenség iránti olthatatlan vágy; az örökérvényűnek mondható.

Szinte hihetetlen volt, ahogy csillapíthatatlan energiával tombolta végig a három órás koncertet Grandpierre Attila, akinek színpadi teljesítményét nézve az embert nem tudta nem elkapni a hangulat, hogy aztán maga is idétlen-lelkesült mozdulatokkal ugrándozzon végig tíz perces improvizációkat, halhatatlan klasszikusokat egyaránt. A világ újra kiismerhető, immár ismét a miénk, és hatalmunkban áll a dicsőség felé terelni mindazt, ami bennünket körülvesz: ez a mennyei eksztázis, az Éden visszahódítása, a boldogság megtalálása.

Valahogy hasonló mámoros élmény volt ez számomra, mint a 2010-es Wolves In The Throne Room-koncert, csak az ezt elősegítő füst nélkül, az átlényegülést önerőből megjátszva, mentesen mindenféle giccstől és árvalányhajas romantikától – az aranykor a maga hamisítatlanságában vált láthatóvá a közönség számára, amely ezt igen nagy tetszéssel fogadta, mondhatni: a maga pőreségében élvezte a létezést.

Szerelembe zuhanás volt ez a világgal, rálépés az örökkévalóság felé vezető lépcsőkre: éljen a halhatatlanság, éljünk mindannyian, mert nincs más megoldás, nem lehet más megoldás!

(Volt még Kollaps is, az orosz akcentus kedves volt a füleknek, amúgy meg semmi említésre méltó.)