Ha a japán zenére terelődik a szó, egy magára valamit is adó indexes metálfórum törzsvendégei leginkább dühödt szentségelésben, szolgalelkű fiúleányokon való élcelődésben és fáradt legyintésben élik ki felgyülemlett enerváltságukat, nyugati kultúra iránt való feltétlen elköteleződésüket. Ilyenkor általában mindig jön néhány sz(n)obametálostól a kétségbeesett próbálkozás, hogy de azért ugyan a Boris nem is olyan szörnyűséges, de mindhiába, az öntudatosabb véleményformálóé ilyenkor a pont, a vezérkomment szolgáltatásának kiváltsága, egyszóval: a zene (elitista) öklének kőkemény igazságszolgáltatása.
Nos, és a szerény ellenoldalnak itt illik megjegyezni a Mono nevét, mint azon japán banda, akit úriasabb körökben szokás ajnározni, törékeny lelkületük okán az egekig magasztalni; ám abban egy fülledt nyári szunyókáláshoz való kellemes aláfestésnél többet nemigen talál a sokat próbált zenehallgató, legyen füle akár a talpbizsergető dallamok előcsalogatására alkalmas filmzenei minimalizmus iránt kihegyezve. És nem véletlenül hangsúlyozzák mindenfelé ezt a fajta egyszerűségre törekvést, hiszen a Mono már-már tűrőképességünk határán egyensúlyozik a zenei eszköztár lecsupaszítása, visszafogottsága terén: mikor először találkoztam vele, nekem legalábbis a lemez felénél sikerült csak rájönnöm, hogy hallok is valamit, és nem csak egy végeláthatatlan, 10 perces időközökbe tömörített csendesség ostromolja hallójárataimat. Aztán szerencsére én is maximális hangerőre állítottam hangszórómat, és sikerült felfedeznem, hogy nem ultramagas hanghullámok segítségével igyekeznek ezek a japánok módosítani a tudatom, és vastagkeretes szemüvegű zenei bagollyá változtatni személyemet, de azért egy csöppnyi hiányérzet mégis csak maradt bennem.
Persze ne érje szó a ház elejét, a Mono így is nagyon élvezhető módon igyekszik hatni a hallgató összes érzékére, mondhatni a legfinomabb érzelmi húrok megpendítésével próbálja elénk varázsolni egy szívszorító filmdráma minden egyes katartikus pillanatát (nekem először a néhány éve Oscar-díjat nyert Ütközések jutott eszembe róla), némi elborult zajongással körítve, melyben a kakofónia lelkesült imádata ugyanúgy közrejátszik, mint az emlékezetünkbe nyugtalanítóan visszatérő momentumok zenébe való beépítésének szorgalmazása.
Azontúl a komolyzenei hatások is megmutatkoznak ebben a fajta soundtrack-jellegben, tehát bár alapvetően rockzenei eszköztárról és hatásmechanizmusokról beszélünk, mégis fontos szerep jut a nagyívű hullámzásoknak és a már említett visszafogottságnak. Érdekes tény ezzel szemben, hogy a csapat élőben a hírek szerint nagyon is intenzív produkcióval szokott előállni, kiemelve a muzsika felkavaróbb oldalát, de azért véleményem szerint nem nagyon érdemes egy Khuda-féle tömény lendületre számítani; vagy hogy területileg közelebbi példát említsek, sodró hév tekintetében valószínűleg a Melt-Bananát sem közelíthetik meg ezek a lehangolt japán posztrókák.
Az Isis-, Neurosis- és Made Out of Babies-tagokból verbuválódott Red Sparowes valamivel kisebb hírnévnek örvend, de a műfaj szerelmeseinek körében így is bizonyos kultstátuszt birtokolhat az amerikai ötösfogat, mely itt sem jelenti, hogy a csapat a stílus megváltójának bizonyulna, de azért a tisztességes iparosmunkánál is többet képesek nyújtani a hallgató számára. Ez egyrészt köszönhető a műfaj sémáinak is: szemben például a heavy metallal, itt a korrekt teljesítmény is bizonyos minőségi formulák meglétét sejteti. A műfaj híveként való elfogult véleménynyilvánításnak való besoroláson túl pedig azt a laikus zeneszerető is elismerheti, hogy a hallgatóhoz emocionálisan közelítő, a revelációt megcélzó zeneiség még mindig nehezebb diónak bizonyul a szimpla zajongásnál, az egyszerű önkifejezésnél.
Mert lehet nevezni puszta hóbortnak, értelmiségi sznobizmusnak a gyönyörkeltés önmagáért való preferálását, de annak összetettségét sem szabad elfelejteni, illetve a maradandó értékek iránt való (sokszor ugyan naiv) elköteleződését is pozitívumként vagyunk kénytelenek elismerni.
A Mono tavaly már bizonyíthatott a hazai közönségnek, a Red Sparowes először lesz látható nálunk, így annál érdemesebb beruházni a csütörtöki koncertre, mely kellemes kis estnek ígérkezik ebben a kevésbé nordikus évszakban.

Mono, Red Sparowes
2011/07/21 19:30 (kapunyitás 18:30)
A38
3500/4000/4500
Negative Art