Először járt hazánkban uneXpecték, az avantgárdatagok kedvenc kanadai porondmesterei, és 500 csekély Forintért végre élőben is bizonyíthatták kaotikus muzsikájuk tündéri fogósságát, elmebeteg játékosságát. Miként a Sigh-nál, úgy náluk is egy mesevilágban dúló amorf ördögöt kell elképzelnünk, zeneiségük mibenlétét nagyjából érzékletesen visszaadandó, az direktség felé való visszahátrálástól eltekintve persze.
Nem mondhatnánk, hogy Leïlindelék elsietik a lemezkiadást, hiszen idén is csak negyedik anyagukkal (három album és egy EP) rukkoltak elő, de persze elképesztően összetett, mégis fültépően bűbájos zeneiségük meg is kívánja a körültekintést, a minden apró részletre kiterjedő figyelmet.
A ScerrA nagyjából az előírt időpont szerint kezdte az extrém metál minden egyes szegmenséből összeeszkábált zenéjének prezentálását, melynek örömére rögtön magukra is kanyarították arisztokrata Jedi-lovag maskarájukat, és belevetődtek a bűnös élvezetek (hiszen a zene maga is a “guilty pleasure” kategóriába tartozik megfontolt hallgatóknál) delejes, ámde nagyon is földközeli világába. Egy EP lévén még nem nagyon tudtak válogatni dalaik közül, de becsületükre legyen mondva, hogy mégis elhitették ezt a vadul szkerregő közönséggel, így vezetve elő a Kétségekkel vagy anélkül címre hallgató anyag nagy részét. A szerelemittas fiatalság meg persze bódultan üvöltötte együtt Ádámmal, hogy amit elfelejtünk az az igazi arcoskodás, de meg is gyötör minket az igazi átutazás, ami majdnem olyan, mint egy valódi csók.
Ezt a fajta filozofikus eszmefuttatást folytatták aztán további csilingelő szerzeményeikben is, melyek hallatán a valamire való nézőnek rögtön kedve támadhatott az imágót felhelyezni a karácsonyfára, vagy csak magára kapni egy Dimmu Borgir-pólót, és a nyakba nem akasztani egy keresztet, kivéve, ha ez nem parancsnak tartva történik.
Közben csöndesen megemlékeztek Zselenszkyről is, mint Angyal Gyula kedvenc költője, egyben elkészült klipük jóváhagyója, így teremtve meg az este költői vonulatát is.
Basszeron pedig a Red and the Dumbasses bűbájos hölgyeménye, Biró Ági segített be az egyre több rajongó szívet szerző lélekmetálosoknak, melyből igazán teremthetnének hagyományt is, ha már ennyire a szívüköön viselik a kellően hatásos dizájn ügyét.
Hamarosan érkezik is az első ScerrA-nagylemez. Hajaj!
Utánuk nem sokkal meg is jelent az uneXpect, akik főként legutóbbi albumokról szemezgettek, egy-egy korábbi szerzeményük által elborult keretbe foglalva azt. Volt itt minden, mi az anarchia szerelmesei számára jelent valamit: táncba hívó mulatós ütemek az Unfed Pendulum alatt, három részre bontott Until Yet a Few More Deaths Do Us Part (a lemezt záró trió), de a lábakba ritmust csempésző Orange Vigilantes sem maradhatott el.
Közben a kanadaiak be is mutatták autentikus nemzeti tánctudásukat: Leïlindel amolyan csajszisan vidáman ugrabugrált (egy vadító hörgés-morgás és némi angyali dallam közepette), ChaotH 9 húros basszerja mögül támadt rá néha a Kill With Hate prominens tagságára, de Blaise is bizonyította, hogy még egy hegedűvel megtámogatva is lehet komoly mozgáskultúrát bemutatni, az ezen hangszer segítségével csak a szenvelgést lehetségesnek tartó magyarságot lepipálva ezáltal is.
Sajnos a magyar nyelven íródott Another Dissonant Chord (a The Shiver első fele) nem hangzott el, de cserébe Leïlindel eleresztett egy-egy “köszönöm szépen very much”-ot, a kétnyelvűség szigorú szabályait szem előtt tartva természetesen.
Azt kell mondjam, hogy élőben is tökéletesen sikerült visszaadniuk a muzsikájukban rejlő sokszínű világot, a disszonánsnak ható ezerféle őrületet, így aki kizárólag miattuk jött el, az megkaphatta, amit várt; a csapat az általunk magasra tett lécet könnyűszerrel ugrotta át. Mindössze azt sajnáltam, hogy a lemezen még hallható billentyűs (Exod) már nem része a csapatnak, és így az irgalmatlan szintifutamok is csak gépről szóltak a koncerten. De szerencsére ez nem vont le az élvezeti értékből semmit, és talán még visszatérnek a jövőben is hozzánk, kiegészülve már egy újabb billentyűs favágóval.
A Watch My Dyingot ezúttal sem tudtam sajnos a kellő figyelemmel nézni, de két héttel ezelőtti véleményem azért kissé javult az új album tekintetében is, melynek abszolút slágerei (Az utolsó hívás, A leggyorsabb mártír, stb.) ugyanolyan kellemesen hatottak, mint mondjuk a Carbon, és egyéb régebbi dalocskák. Persze azt fenntartom, hogy mind muzikális, mind szövegi oldalról is hatásosabb produkciót szolgáltattak régebben, de talán a következő hangzóanyagra már ők is visszavesznek a felesleges kötőszavakból, illetve Lukács Laci vendégszerepléséből is.
Az extreme metal több különböző vállfaját ipari ütemekkel egyesítő WMD viszont mindig sikeresen maradt meg a nagyközönség és a kritikusabb réteg kedvenceként, így már ezért is elismerésre méltó teljesítményük. Van egy olyan érzésem, hogy rajongóiknak ezen utolsó idei budapesti koncertjükkel sem okoztak csalódást; én pedig igyekszem legközelebb már alaposabban szemügyre venni élő teljesítményüket.