Címben nevezett krisztusi tanítás pedig Amélie csodálatos életének csodálatos jelmondata is lehetett volna akár, ha éppenséggel hajigálta volna őt bárki is különböző sziklaszerű tárgyakkal, netalántán gonoszkodó megjegyzésekkel. Mindenesetre ő igyekezett mindenki előtt az élet napos oldalát villogtatni; lehetett bármilyen retardált francia is a célszemély, Amélie-nk híven segédkezett gondjainak megoldásában, bűbájos napjainak helyes irányba terelésén.
És hogy miért mondjuk most mindezt? Néhányan már kitalálhatták: nevezett múví zeneszerzője, a tim burton-i jelenség (bohókás művészlélek hatalmas szívvel), a francia monsieur Yann Tiersen Budapestre látogat legutóbbi, Dust Lane című albumát reklámozandó. A felvezetésünk ellenére viszont az úriember eddigi életművével megalkotott karakterisztikája felbomlani, jobban mondva átalakulni látszik: a jól felismerhető, nemzetével könnyen azonosítható dallamok szerepét átvették bizonyos univerzálisabb Yann+Tiersenmegközelítésű, egyúttal hasonlóképp szépséges, merengést elősegítő melódiák. A hegedű nem tudom teljesen eltűnt-e zenéjéből, én az új album több számában is hallani véltem a vonós hangszer zokogását, még ha az akusztikus gitár sokkal nagyobb teret is hódított egyéb különlegesnek mondható hangszerek (buzuki, mandolin) mellett. A rockzenéért jó ideje lelkesedő Yann már hatodik saját albumát jelentette meg idén, de az Amélie mellett több film zenéjéért is volt felelős, emlékezzünk csak a Good Bye Lenin! megindító dallamaira, de a 2008-as Tabarly c. dokumentumfilmhez is ő szolgáltatta a zseniális talpalávalót.  A lágyabb, mégis rockosabb momentumok felé való eltolódás saját albumainál folyamatosan volt megfigyelhető, ez mostanra egy igen hangsúlyos elemévé vált muzsikájának. Egyúttal vicces pillanatokra is okot adhat a minimalista komponista (mint a nagynevű Philip Glass) műfaji jellegzetessége, főleg olyan tételeknél, mint az albumzáró Fuck me, mely a “fuck me” és a “you make me love again” -sorok 666-szor való érzelemmel átitatott ismételgetésével okoz önfeledt pillanatokat a kevésbé lánglelkű hősszerelmeseknek.
Zenéjének jellegzetes finomságát valószínűsíthetően élőben is kiválóan tudja prezentálni, filmzenei tapasztalatából adódóan szerintem nem okoz neki gondot egy látványos jelenés lezavarása, szóval gond egy szál sem: lesz bőven kellemesség, gitárnyűvés, búgó női vokál és nagyívű kompozíciók áradata. Et bien sûr les mélodies française!
Habár a Lonski and Classen páros neve hallatán inkább egy humoristaduóra, esetleg egy Cartoon Network-animációra asszociálhatnánk, ezúttal javallott félretenni előítéleteinket: a német zenészek ugyanis érdekes körítésű, kísérletezgetős muzsikával lonskilepnek meg minket újra és újra, melyben a szerkezeti összetettség furcsamód mégis egy könnyen befogadható, fülbemászó hatással társul: így lesz egységes az a bizonyos nagy egész, zenéjük pedig hangulattal mélyen átitatódott és elevenen lüktető. Az érzékenyen reptetésnek azért itt sem vagyunk híján, ezt a Climbing on Branches című lemezüket hallgatva egyértelműsíthetjük, de az At a push c. dalukból kiérzedő, szívdobbanáshoz hasonlatos pulzálás sem hanyagolandó el: kíváncsian várjuk, élőben miként fognak minket elvarázsolni a lelkünket követelő nótáikkal.
Továbbá látható és hallható lesz ezen napon még a hazai The Unbending Trees is, akiknek belassult poposkodása először még a The Cure-t juttathatja eszünkbe, de ha magyar nyelvű dalaikat is meghallgatjuk, kissé árnyalódhat a kép: nem leszünk eztán restek triójukat a Megasztár legutóbbi szériájába / a rádiók slágerlistáira vetíteni, ami hatalmas elismerést jelenthetne. Ha nem mi mondanánk. Na de viccet félretéve, szívemnek kedves amit számaikban művelnek ezek a szomorkodó pajtik, csak a szövegeken van még itt-ott csiszolnivaló, mert pl. a Szívnagyobbodás esetében már a cím is árulkodó lehet: néha sok itt a giccs, az érzelgős tocsogás könnyeink feleslegesen elhullajtott tengerében. A szépség nem feltétlenül itt kezdődik. Jó úton járnak mindenesetre ezekkel unbendinga lágy balladákkal, de kicsit több lendület azért mégsem tenné tönkre a lehangoltság érzetét, a melankolikus mélázgatást. Meglátjuk.

Yann Tiersen, Lonski and Classen, The Unbending Trees
2010/12/02
A38
5000/5700
Poliphony / “Európai Zenekarok” Sorozat

http://www.myspace.com/yanntierseninprogress , http://www.myspace.com/lonskiandclassen , http://www.myspace.com/theunbendingtrees , www.a38.hu