Mivel sajnos a Velvet már ellőtte cikkötletünket, így kénytelenek vagyunk egy hellyel-közzel földhözragadt beszámolóval szolgálni a fesztivál második napjáról, a mi kis családi mulatságunkról, ahol az emberre nem néznek furcsán a villába gyógyult kezek okán, sőt, talán még dicséretet is kapnak érte.
Mire megérkeztünk, a Paradise Host néven ismeretes Paradise Lost-tribute banda már nagyban dolgozgatta felfelé az angol legenda slágereit, nagyjából vállalható módon birkózva meg a feladattal. A Say Just Words-féle fülbemászó tételek előadása ugyanúgy élvezetesnek volt mondható, mint a korai szerzeményeké, így a zárásként elővezetett As I Die is megállta itt a helyét. Sok mindent nem lehet róluk elmondani, korrektül adták vissza Holmes-ék nótáit, közülük is inkább a középső korszakuk emlékezetesebbjeit. A gitárok kellő mértékben sírtak-ríttak, a vokalista kellő mértékben hozta a rockosabb témákat, én kellő mértékben elevenítettem fel a két évvel ezelőtti Fezen szégyenteljes pillanatait.
Eztán a nagyszínpad felé véve utunkat furcsa dübörgés ütötte meg fülünket, és programfüzetembe pillantva vidáman konstatáltam, hogy ez bizony a Black Nail Cabaret, akiknek fellépésén már egy őszi Depeche Mode-esten is kacaghattam egy jót. A három leányzóból álló formáció egy igazán erotikus, fülledt programmal kívánja szórakoztatni a nagyérdeműt, amiből kissé visszavesz szegény énekesnő cseppet sem nőies jellege, heveny röhögőgörcsre ingerlő gesztusai. Amolyan szintipoposra vett elektronikus gruppenszexről van szó, melynek során Emese (ha jól emlékszem nevére) néha hozzádörgölőzik a jobbára csak háttértáncosként üzemelő Susyhoz, míg a megszólalásig a ’80-as évekbe öltözött Soffy hozza a tüzes billentyűfutamokat, effekteket, dizsidallamokat. Az eredmény így egy határeseten mozgó Drugzone-féleség, mely zeneileg elég sablonosnak mondható, látványként meg hervatagnak. Akkor már inkább egy jóféle sztriptízbár.
A gyenguska new wave-próbálkozással előálló Kollaps után siettünk a fájdalmas színpadhoz, nehogy egyetlen másodpercről is lemaradjunk a bűbájos virrasztásról, melyhez sajnos már nagyon régen volt élőben is szerencsénk.
És igen, a Virrasztók sikeresen össze is hozták a nap legkínosabb koncertjét, amelyet joggal várhattunk el a hitelesnek nem éppen mondható halottnyomorító barátainktól. Scrofa, Tomusin meg a harmadik szellemlátó produkcióját valahogy mindig izgatottan várja az ember — vajon ezúttal is lesz-e emlékpálinka a halottak tiszteletére? Megint eljátsszák a hagyományainkat sárba tipró zenészek, hogy érzik az eltávozottak hangját a közönség felől susmutolni? (Ez sajnos a kora esti időpont okán most nem volt releváns.) És legfőképpen: vajon rájöttek végre a progressive rockban (Perfect Symmetry) sem színvonalasabb teljesítményt nyújtó Virrasztók, hogy a szemüveg és a fehér arcfestés üti egymást? El kellene legalábbis dönteni, hogy inkább a színpad előtt gyülekező lelkesülteket, vagy a túlvilágról kopácsoló alakokat kívánják élesen látni, mert a kettő együtt sajnos nem megy, legalábbis akkor, ha nem akarnak közröhej tárgyává válni.
Ami megint egy másik kérdés, hogy a jobbára nívós zeneiség iránt vonzódó civilek és szakmabeliek sajnos első perctől fogva úgy szopják be ezt a bazári dajdajozást, mintha valóban mérhető lenne folklórunk csodás hagyományaihoz, az elregélt történetekhez. Utóbbiakhoz pedig sajnos nem hogy nagyfokú tisztelettel nem közelítenek, de még a saját gyermeteg képükre és hasonlatosságukra is formálják őket, így pedig az ember ezek után ha meg is hallja Pipás Pista nevét, nem hogy kíváncsi nem lesz a többi hírös magyar mesére-mesketére, de még heveny undor is elfogja őt az ipari ütemekkel lebutított és rettenetes hozzáállással prezentált folklórszeletkék kapcsán. Az új album, a Memento Mori Az emlékezés órájához hasonló módon tárja elénk a folkosan metálos szerzeményeket, melyekben egy-egy felesleges hörgésnek-morgásnak épp úgy helye van szerintük, mint az indusztriális zajkeltésnek, vagy a teljesen kínos körítésnek. Ezen a szépséges népdalénekesnő jelenléte sem segít sokat, így jön létre egy az ember fülét alapos terrornak alávető, szokásainkat megcsúfoló, viccreléinket rendesen megdolgoztató kakofón butaság, melyet komolyan venni egyáltalán nem lehet.
A Szigetvár ostromának megéneklésével indító bandát persze így is nagy üdvrivalgás fogadta, és valószínűleg sokaknak ez továbbra is egy mélységesen mély(?), hagyománytisztelő produkció marad. Sajnos.
Ezek után a Negură Bunget atmoszférikus koncertje csak még inkább feledhetetlennek tűnt számomra, hozzátéve, hogy elsődlegesen is miattuk tartottam a fesztivált látogatásra érdemesnek. (Zero szavakba nem fogható vendégszeretete mellett persze.) Ageru és öt társa egészen sajátos módon elegyíti a természet harmonikus egységét annak elementáris erejével, így a black metal eszköztárából kiindulva építkeznek, és mutatnak be egy lenyűgözően sokszínű, többféle érzelmi skálát végigjáró produkciót, mely albumaikon főképp a 2006-os Omtól vált jelentőssé, bár már korábban is érezhető volt a direktebb megszólalás mögött.
A csapat komoly hangszerarzenált vonultatott fel a színpadon, a lemezeken hallható dalcsokrok világát hűen megidézve ezáltal is.

Míg az énekes Ageru hol furulyát ragadott, hol xilofonon csengett-bongott egy kicsit, addig a többiek is előkaptak sípot-dobot-nádihegedűt, és érzékletesen adták vissza Erdély komor erdőségeinek, felkavaró és egyben szépséges világának hangulatát. Az általam leginkább kedvelt Vîrstele Pămîntului albumról is elhangzott több dal, így a Dacia Hiperboreană mellett a Pămînt is a műsor részét képezte, de hallhattuk emellett több régebbi kedvencünket is.
A csapat idén jelentetett meg egy négy számos EP-t Poartă de dincolo címmel, és a tervek szerint hamarosan  egy Erdély világát koncepciózusan megelevenítő trilógia tető alá hozásába fognak bele. Bár a zenekari merch-cuccok tekintetében voltak bőven hiányosságok (a két fajta mintából XL-es, illetve XXL-es volt a legkisebb méret), de az árak legalább olcsónak voltak mondhatóak.
A Kill With Hate hozta az általuk elvárt színvonalat, a jobbára amerikai hatásokból építkező death metaljukat aki szereti, az a színpadon sem csalódhat bennük.
Szemben a fesztivál főzenekaraként érkező Ulverrel, akiknek életműve már korábban sem kiáltott a színpadi megjelenítés után, bár különösebb fennakadás a tavalyi A38-as koncertjükön nem volt érezhető, a nehéz feladatot mondhatni erős négyesre sikerült teljesítenie a norvég legendának.
Már korábban említettem, hogy számomra a Blood Inside volt az utolsó valamirevaló Ulver-anyag, a Shadows of the Sun mézes-mázas egyszerűségével máig nem sikerült megbarátkoznom, ahogy sajnos a most megjelent Wars of the Roses lemezzel sem. Míg korábban minden egyes albumuk valami újat és váratlant hozott, addig a 2007-es lemeznél már csak a könnyedebbé válást érzékeltem, illetve azt, hogy a Blood Inside-on képviselt stílusnál maradva igyekeztek azt közérthetőbbé is tenni, visszavenni a korábbi összetettségből. Így érkezett egy melankolikus, merengős album, mely önmagában nagyon is igényesnek mondható, de személy szerint az Ulvertől többet vártam volna.
A Wars of  the Roses pedig szintén nem hozott sok változást ezen a téren, de a koncertre azért kíváncsi voltam, hiszen a régebbi dallamok előtt az ember még mindig lenyűgözve áll, és tisztelettel adózik a norvég zenekar pályafutásának megannyi fordulója előtt.
Ezúttal is az élőben megszokott vetítések felhasználásával érkeztek Garmék, és sajnos az öncélúság vádja alól főleg ezek mentették fel őket: a képek még mindig zseniálisan illeszkedtek az éppen játszottakhoz, emelve ezáltal is az esetlegesen átélt katarzis élményét, erősítve a hangulati elemeket.
Az imént említett szellemi maszturbáció fogalma ugyanis könnyen eszébe juthatott az embernek, amikor a Stone Angels során 5-10 percig mesélt nekünk (ha jól figyeltem) Tore a kövek mibenlétéről és angyali jellegéről, akárcsak a lemezen tették azt. Persze az is jó kérdés, hogy mi alapján gondolták ezt a dalt élő bemutatásra alkalmasnak, de én mondjuk a February MMX-től és a September IV-tól is szívesen megváltam volna egy-egy régi kedvenc kedvéért. Igaz, volt Little Blue Bird is, illetve egyik záró tételként a Hallways of Always is szikrázott egyet nekünk, de a koncertre magára csak az édeskevés jelzőt tudnám aggatni. Ahogy tavaly is, Garm szöszmötölt néha kicsit a laptopján, énekelt egy megrendítőt, a többiek pedig nagyjából kielégítően asszisztáltak a gyászos teljesítményhez, mely után én továbbra is maradok inkább a korábbi lemezeik otthoni hallgatásánál.
A vetítés során egyszer-kétszer megemlékeztek az Oslóban és Utøya szigetén történtekre is, illetve voltak a szokásos lelassított-fejesugrós, igazi vadon élő állatos és még ki tudja milyen jelenetek. Rossz egyáltalán nem volt a koncert, csak éppen az Ulvertől ennél sokkal többet várna az ember. Ha már korábban annyiszor bizonyítottak.
Utánuk még a Watch My Dying igyekezett feltüzelni a népet és rantottbus kollegát, és bár a Klausztrofóniát és a Fényérzékenyt kiváló albumoknak tartottam a maguk nemében, ezúttal már fáradt voltam a lelkesedéshez. Utóbb említett album óta nem is nagyon követtem úgy a csapat történetét, és bár egyszer-kétszer hallgattam a Moebiust is (a “minden számba egy vendégénekest” dolgot persze feleslegesnek tartottam), de mégsem fordítottam rájuk annyi figyelmet, mint korábban. Legalább ők afféle best of-programmal álltak elő, így a korábbi korszakukért rajongók is kielégítve érezhették magukat. Zárásként meg természetesen elhangzott az abszolút schlager Fényérzékeny.
Bevallom, máig nem tudom eldönteni, hogy a WMD soraival valami nagyon egyedit és költőit képvisel, vagy csak az énekes fejében összefüggéstelenül felbukkanó szavakat vetik egymás mellé, de amíg Angyal Gyula magára tetováltatja Gaobr nevét, mint kedvenc költőjét, addig mindegy is.
Köszönet Zerónak a fesztiválért!