Ha csütörtök, akkor Cannibal Corpse – mondanánk kicsit vicces, kicsit félnótás módon, ha a KronosMortus újságírói volnánk, de hagyjuk most a “nem éppen pop nótákat nyomott ez a romantikus death metál zenekar”-szintű mókaözönt, és térjünk is rá gyorsan, mi késztet arra egy felelőssége teljes tudatában lévő, épelméjű huszonévest, hogy június legforróbb perceiben fekete maskarát öltsön, és abban parádézzon kis barátaival karöltve.

Nehéz kérdés, mi sem igazán tudjuk a választ, de a tények kemény dolgok: márpedig a jelenlévő fiatalság úgy érezte, a bakancs + ébenfekete cucc kombó jó ötlet a legnagyobb forróságban, mi több, még ki is fejez valami összetartozás-félét. Szerencsére azért sokaknál némi józanság is befigyelt ezen a kőkemény estén – ilyen volt a Kill With Hate-gitármágus Hartvig Márton is, aki bár a fellépésük során 1349-pólóban próbált némi szimpátiát kelteni maga iránt, legalább utána képes volt önmagát adni, és Hawaii-ingben szambázni a Cannibal Corpse totál brutál dallamaira.

Be kell vallani, hogy azért az a 1349-póló jó választás volt, ha másra nem is, hát a színpadon való önáltatásra mindenképp – rövid haja mindenesetre a legnaivabb Dissection-pólós fiatalembernek is elárulta, hogy büfészakos fiatalemberről van szó. Ezzel szemben a másik gitáros, Olt Ákos a magabiztos metálost testesítette meg, nyugodt ereje bizonyította minden kétkedő számára, hogy 2012-ben Death-pólóban fellépni nem annyira múltba révedő és anakronisztikus dolog, mintsem valami egészen más, valamifajta bizonyítéka a hanyag eleganciának, jele annak, hogy a valódi értékek őrzését társadalmunkban szerencsére még sokan érzik küldetésüknek.

Gyémánt Krisztián énekes természetesen lehengerlő volt ezúttal is, hiszen Misery Index-pólóban nyomta végig az egész szettet. Ezúttal is bizonyította még a leglaikusabb death metal-rajongó wannabe gyerkőcöknek is, hogy ő már a műfaj nagy öregjeként jóval többet látott, hallott, megértett, mint bárki más – ráadásul bölcs belátóképességének is tanúbizonyságát adta, hiszen a nagy melegre való tekintettel rövid nadrágban lépett fel.

Az Aborted velük szemben már túlontúl belgának bizonyult, amit mi sem példázhat jobban, mint hogy éltetői a “metalheads against racism” nevezetű mozgalomnak, miközben ők maguk véres-rémes fotográfiák készítése közben érzik magukat a legjobban.

Ez viszont mit sem számít akkor, amikor egy death metal csapatot úgy próbálnak felépíteni, hogy az énekes sajnos hardcore-rajongónak öltözve hajlandó csak megjelenni a nagyközönség előtt. De ez még talán nem is lenne akkora gond, ha a társai nem úgy festenének, mint akik egy symphonic-power metal csapatból szabadultak, és szabadidejükben szívesebben hallgatnak Epicát, illetve házasodnak izraeli szépségekkel, mintsem hogy bélszínt falatozva süssenek el egymásnak rasszista, politikailag inkorrekt vicceket.

Miután így letudtuk az Aborted cseppet sem műfaj-kompatibilis fellépését (a KronosMortus DeathCore életérzést említett, aminek olvasása után mi itt a szerkesztőségben fél órán át röhögtünk a földet csapkodva), máris kezdhettünk ismerkedni a Cannibal Corpse tagjaival, akiknek fellépéséről értesülve az ember rögtön késztetést érez arra, hogy a hivatalos ajánlót kimásolva kérjen ingyenjegyet a szervezőtől, majd a koncert után olyan beszámolót írjon az egészről, amiben a fő stíluselem a “nem éppen Disney-aláfestés”-féle jópofizás, illetve a kőkemény-brutális-irdatlan-zúzós-gyilkos jelzők igen precíz adagolása.
Lévén mi sem vagyunk különbek, így gyorsan a lényegre is térnénk, és szomorúan vagyunk kénytelenek bejelenteni, hogy Corpsegrinder még mindig nem érte el újra versenysúlyát. A fő kérdés tehát: csontváz-alkatú, hullamerev mozgáskoordinációval megáldott emberből lehet hiteles death metál – vokalista, vagy kicsit nagyétkűbb, robosztusabb, tekintélyt parancsoló külső segítheti hozzá a derék amerikait, hogy a rajongók kellő félelemmel viseltessenek iránta.

Hosszan gondolkozva ezen arra jutottunk, hogy hiába minden, hiszen ha az ember ásványvizes flakonokat dobál a rajongónak koncert közben, ahelyett, hogy a színpadra nyomulókat egy jól irányzott balhoroggal ütné ki az élők sorából, nos, akkor megette a fene az egészet. Sajnos Fisher ehhez túl kedves – nem elég, hogy hajlandó interjút adni a KronosMortus-nak, még buli után egy-két jó szava is van a halálra termett rajongókhoz. A lényeg veszett el így az egészből, Krisiun-póló ide, Alex Webster oda.

Mégis a legszörnyűbb az egészben talán az volt, hogy nem üzemelt a ruhatár.