A december 27.-én és 28.-án tartott dupla Subscribe — Isten Háta Mögött est közül mindkettő szimpatikusnak tűnt a vendégek tekintetében is: a Special Providence jazzes bájoskodására például már régóta kíváncsi voltam, de a Napra hosszas falujárásokkal gyűjtött népdalcsokra is izgalommal töltötte el kicsi kis szívemet. Az első napot mégis kihagyni kényszerültem, de a második este kínálatába már hatalmas lendülettel vetettem bele magam.
Ugyan ezen a napon négy fellépővel örvendeztettek meg minket a szervezők, a legvégére tartogatott Napokont már nem voltam elég bátor megvárni, sajnos a bölcsészek nem szeretnek fél kettőkor izgisnek hitt prog rockra tombolni. De a Napra fél kilences kezdése kellőképp megfelelő időpontnak bizonyult, még ha a Duna TV-n majd úgyis a vasárnapi matinéban fognak közvetíteni a duhajkodó népzenészek produkciójáról. Volt itt minden, amit egy vidéki tücsök ciripeléshez csak felhasználhat, kezdve az esztelenül gyorsan nyikorgó hegedűtől a láthatatlan dobos szolgáltatta ütősökön át a vidám lakodalmas menetet felidéző harmonikáig. Az éneket szolgáltató Krámli Kinga már csak hab volt a répatortán, de mivel minden egyes női zenészről leírom ezt, inkább visszafogom magam.
A legfontosabb információ a még csak öt éve alakult világzenei vagy tudom is én milyen zenekarról, hogy a legviccesebb című népdalokat veszik csak fel a műsorukba, így hallhatjuk tőlük többek között a Cickom csárdás, a Sas Ferenc és a Hang a hang hangjának hangjából című nótákat. Meg persze sok másikat, melyek igazából az ő dalaik és nem feldolgozások, de hát kit érdekel ilyenkor a pontosság, ami népdalnak hangzik az népdal is. Őket hallva egyébként egyértelműnek tűnik, hogy volt értelme Bartók Bélát egy székhez kötözni és éjt nappallá téve rockzenével kínozni a hallójáratait, hiszen így létre jöhetett ez az unikálisnak ható zenei hangzás, és a Kossuth Rádión is van legalább mit játszani két hírblokk között.
Ugyan leendő Autodafé-szerkesztő kolléganőm szerint playback volt az egész és a fess vonós legény sem volt annyira folk, mint mondjuk Népi Papa, de azért aki akarta, tudta élvezni játékukat, aki meg tudja mi az a sifonér, az annál inkább. Kingát viszont elég furcsa mozgáskultúrával áldotta meg a Devla, hiszen néha csak úgy minden előzmény nélkül elkezdett rángatózva ugrálni, máskor pantomimessé képezve magát böködte a levegőt, de szép volt, úgyhogy minden meg van bocsájtva. Ha a hangját kellene jellemeznem, akkor pedig a hajnali harmatos derengésben csivitelő kék cinegék csodás énekét említeném. Nem tudom az milyen lehet, de biztos abban is zeng a lélek meg a szerelemajtó. A vokálba egyébként Both Miklós is besegít, aki már Radnóti verseinek felhasználásával is készített albumot. Mindig örömteli esemény, amikor tehetséges Miklósok egyesülnek a szerelem szentségében.
A Subscribe-ról nem is igazán tudom, mit írhatnék. Egyszer már majdnem megnéztem őket a tavalyi Azfeszten, de inkább csöndesen tovább álltam azt sajnálva, hogy én sem leszek már fiatalabb. Bár azt hallottam, hogy élőben valamennyire képesek energiát átadni a szeszes italt még nem vásárolható közönségnek, de sajnos ezúttal is konstatálnom kellett, hogy tényleg csak számukra képesek ilyesmivel szolgálni. Illetve azon pajzán állatgondozóknak, akiknek mindig elszorul a szívük egy-egy mennyezeten csimpaszkodó majmot látva. Na de ne legyünk ennyire gonoszak, hiszen Bálint nélkül nem lenne Kettőnégy sem, és akkor mégis hogyan nyugtathatnánk meg magunkat hétről hétre, hogy továbbra is a rockzenéért rajongó népes tábor a legszánalmasabb csoportosulás kerek e világon.
Subidubidú barátaink ezen alkalommal több ősrégi számukat is eljátszották, melyek még a szép emlékű ’2002-es évekig is visszanyúlnak, azon legendás THC-s időkhöz, amikor a 12 éves rasztamanók úgy döntöttek, hogy a zeneiparban is letesznek valami örökérvényűt az asztalra. Meg persze voltak újabb kori kedvencek is, mint a két ember közti szoros kötelékről ihletetten szóló, már-már filozofikus mélységekbe ereszkedő Friendship és az összes többi nagy kedvenc. Durvák is voltak meg dallamosak is, zúztak is meg nem is, nyújtottak is számunkra valami maradandót meg nem is. Sikítottam egyet, hozzávágtam a nedves bugyimat az egyik furcsa hajú taghoz aztán szelíden vártam a végítéletet. Ez pedig hamarosan be is következett, Bálint közölte, hogy fogadjuk nagyobb szeretettel az Isten Háta Mögött-et, mint őket. Ezen közleményéhez még azt is hozzáfűzte, hogy kedves kis lurkók ám a Palikáék, még ha buzis is lett az új albumuk. Itt a közönség már nem tudta visszafojtani kuncogását, és a harsány hahotától megzavarodott zenész-műsorvezető szomorúan ballagott le a színpadról. Vagyis így történt volna egy igazságos és bölcs társadalomban.
Az IHM-ben nemrég történt tagcsere (Csabi el, Dani be) sem állhatott az űj lemez űtjába, ami érthető módon csak az Ű címet kapta. Meg sem lepődhettünk ezen a legutóbbi album (A kényelmetlen lemez) dalcímeit látva, legalábbis én az És után már vártam, hogy valamikor előálljanak egy még rövidebb, még definitívebb valamivel. A csupán 8 számos új korong pedig a szokásos morfondírozós, furcsán az életről mesélős modorában lep meg minket, tanulásra éhes nebulókat. Meg ezúttal fincsi kis prüntyögéssel, az Esclin Syndoból szalajtott Sándor Daninak ugyanis mestersége címere a billentyűkön való csilingelő varázslás. Lehet egyébként azon polemizálni, hogy ezzel most Palikáék zenéje teljesen megváltozott és nem is lesz már ugyanaz, de szerintem az újfajta megközelítés csak felfrissítette, még több élettel töltötte meg azt az utánozhatatlanul saját zenei világukat, melyet eddig is annyian kedveltünk meg az évek során. Érdemes még említést tenni az origaminak is beillő új lemeztokról, melyet ha az ember egyszer szétszed, hát a Jóisten sem hajtogatja újra össze eredeti változatára.
Ez volt egyébként a “hivatalos lemezbemutatójuk”, tehát eljátszották az új album összes számát, de persze számíthattunk régi kedvencekre is, tekintve hogy ezúttal messze nem dupla albummal kápráztattak el minket. Az új dalok közül a Hídavatás és az Áttelelés lesznek talán biztos pontok a továbbiakban is fellépéseken, komoly potenciált érzek legalábbis ebben a két, felemelő hangulatú nótában. De a lemezt záró pornóhármas (Szerető — A leányzó fekvése — Mindenki áll) sem lesz majd elhanyagolható tényező, meg persze a többi friss szerzemény sem. És legközelebbre talán majd a Saktermetszés (igazán bájos cím, bizonyára a Bring Me The Horizon Chelsea Smile című dalocskája indította be gyermeki fantáziájukat) szövegét is tökéletesen el tudja majd szavalni, vagy legalábbis nem állítja majd, hogy nem biztos magában. A szett végén egyébként előkerült még a korábban netre kifolyatott Közkút is, melytől mindannyian elcsöppentünk eddig is kissé, itt meg aztán pláne. A régi kedvencek közül itt volt a ritkán elővett Berepülés is, meg persze az És, a Megbántani egy szabót (bár Palika azt állította a koncert elején, hogy ez lesz a táncolgatós este a hatalmas zúzás másnapján, de ezen számukat tekintve erre nem igazán alapozhattunk) és az örök favorit Jósolni bélből is. Péter és Pálinkás a szokásos jó kedvét mutatta persze, még vigyorogni meg viccességeket beszélni sem szégyelltek, de hát ilyen ez a popszakma.
Kellemes kis évzárás.