Aki hajlandó esetenként az undergroundhoz viszonyított underground aljáról a sárgás szennyeződések alól előbányászni az ott meglapuló érdekességeket (most nem a moszatokról van szó, de nem is Rudán Joe-ról), az október 6.-án valószínűleg

a Pumafiúk szerint megér egy misét...

a Pumafiúk szerint megér egy misét...

megRohamozta az Astoriától 10 percre található kis klubszerűséget, és érdekes tapasztalatokat gyűjtött magának a francia experimental rejtelmeiről, no meg arról is, hogy miért nem látja olyan sűrűn a dUNA nevű formációt élőben.
Azt azért jobb rögtön tisztázni, hogy fenti kategóriába velem és a zenekartagokkal együtt körülbelül 30-35-en tartozhattak, de hát sebaj, ez még mindig Cradle of Filth-szintű rajongói bázist és mainstream őrületet jelentett a másnapi Szabad az Á-beli Above the tree- és Andrea Rottin-koncerthez képest, ahol összesen voltunk vagy heten (ebből ráadásul három embert én vittem, hehehe).
Na de essünk neki a post-post-post-nak, meg az elsőként tudásáról számot adó Sofy Major-nak (helycsere történt a tISZÁval, mivel utóbbiak késtek kicsit vagy nem is tudom mi gondjuk volt). Ők képviselték aznap este a hagyományos hardcore-gyökerekből táplálkozó újító szellemiséget, mellyel az est elefántjaiként igyekeztek letarolni mind a harmincunkat, és mondjuk 20 embert sikerült is, én pedig a maradék tíz egyik tagjaként lelkesen fotózgattam és gondolkoztam azon, hogy vajon másnap fogok-e bármelyik dalukra is emlékezni. Az a fajta különlegesség ez, amiről fogyasztás közben érzed, hogy most valami átlagtól eltérőben részesülsz, ez ízesebbé is teszi az amúgy közel sem életre szóló falatokat a szádban, és elégedettem távozol, mondván: “istenem, ez fenséges lakoma volt”! Életed hátralévő részére meg marad az elégedett nyugtázása az estének: hohó, ezt is kipipálhatjuk.
Az utánuk következő L’Homme Puma már jobban igénybe vette a koncerthelyiséget, még egy szintetizátort is felállítottak a terem közepébe, így két sorba rendeződtünk, hogy a Syma Csarnok-méretű helyen kényelmesen elférve bólogathassunk a szépenszóló körtemuzsika csengésére-bongására, az égszínkék fellegek meseszép távlatára, a kedvesen csicsergő füstifecskék bűbájos bolondozására. Aki  ebből nem találta ki a műfajt, azok száma még mindig 8 és háromnegyed millióra tehető, úgyhogy inkább essünk túl rajta: post-rockot hallhattunk. Véleményem szerint, habár a műfaj képviselőinek száma kezd igencsak megnövekedni, azért még mindig jobbára az egyedi látásmód és érdekességek zenébe öntésére szolgál ez a fajta megnevezés és hangzásvilág, mintsem egy adott szűk zsákba történő betuszkolásra és utána azon való bősz fintorgásra elégséges indokként. Azért a katarzisértékű örömzenélésből jobbára csak az utóbbi érvényesült jelen esetben, de aki vevő arra, hogy egy kicsit bóbiskoljon meg szunnyadozzon, az kiélhette (kialudhatta és kiálmodozhatta) magát bőségesen. Catherine Deneuve helyett azért találhatnának valami múzsát az újabb Marianne-arcok közül, Laetitia Casta-ról mondjuk lehetne dalolni egy kellemes kis örömódát.
Koncertek között még gondoltam egy merészet, és fele királyságom a mörcspultnál hagytam CD-vásárlás címszó alatt. Nagyon elégedett is voltam a beszerzett Aghast CD-mmel, és alig vártam, hogy hazaérve szembesülhessek Andrea Haugen beteges

...szerintünk meg haladni kell a korral!

...szerintünk meg haladni kell a korral!

fantáziájának kivetülésével, amivel gondolom Samoth-ot is elkápráztatja két istentelen anál-party között. Kicsit csodálkoztam, amikor berakva egy pörgős szerzemény fogadott, és amikor elkezdtek hozzá még ismeretlen fazonok hárdkórkodni, akkor rádöbbentem, hogy bizony a 800 másik Aghast közül az egyikük felvételével leptem meg magam, de sebaj – talán majd legközelebb, vagy 5 Aghast-album múlva már sikerül is elborult dark ambientet hallgatnom szobám bánatverte magányában.
A dUNA fellépését vártam a leginkább, előzetesen nagyon tetszett, hogy a Fostartállyal szemben ők a visszeres lábak helyett az egész életen át tartó házasság felemlegetésére helyezik a hangsúlyt, ha nyugdíjasokról van szó, ráadásul nem is akármilyen módon! Ennek a számnak a szövege lopta be magát leginkább törékeny szívecskémbe, hiszen érződik belőle az a megkapó élet- és emberszeretet, ami miatt majd’ tíz perce itt nyáladzok mint egy aranyos kis Ossian-dalszöveg. Koncertjük előtti kérdésemre, hogy mikor láthatom őket legközelebb megrökönyödve kérdeztek vissza, hogy “mármint ez után?”, szóval erőteljes respekt nekik, ez a fajta laza hozzáállás aztán mindig meghálálja magát, felesleges is ilyen csacskaságokon görcsölni. A Sofy Major-hoz hasonlóan ők is letaroltak minket, csak magyar felebarátaink  inkább egy sipákoló varjúrajhoz hasonlóan kivájták a szemünket aztán elrepültek az agyvelőnkkel ping-pongozni távoli, napsütötte vidékekre. Az említett Nyugdíjas rekviemen kívül elcrustoskodtak nekünk egy jópár kiadás előtt álló felvételt is (a setlistből nem tudtam sokat kivenni, de a Hüje című dalocska azért biztos jó lesz majd cédéről hallgatva is!); aki akarta, rázhatta a fejét, aki meg nem, az igen. Ja ám!
Boldogok a post-rockerek, mert megvigasztaltatnak! Vagy mi.