A Pannónia Fesztivál hivatalos második napján tizenegy körül értünk Várpalotára. Rögtön össze is haverkodtunk a Gyalog galopp néhány szereplőjével, akik hozzánk hasonlóan már izgatottan várhatták a kapunyitást. A sorban állás kínjait csökkentendő a Magyar vándor néhány jelenetéből építettek fel egymásnak rögtönzött színdarabot – nagyon szimpatikus volt, hogy hasznosan próbálják eltölteni az időt, bár a háttérben felállított, szemészeknél használatos tábla jelenlétét nem igazán értettem.
Fél óra után viszont kezdtük Edével unni a mókát, meg is kérdeztem, hogy mikor kezdődik már az egész hajcihő. Értetlenül néztek össze, majd amikor közöltük velük úticélunkat, még ki is nevettek bennünket. Nem volt túl szép ez pont tőlük, azt hittük, a honfoglaló magyarok valamivel megértőbben viseltettek embertársuk iránt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kettő körül sikeresen le is fékeztünk Szántódon, a fesztivál bejáratánál. Kedvünket a goromba jegyszedők sem szeghették, akik nem akarták elhinni, hogy nekünk itt akkreditációnk van az Autodafé számára – sebaj, lecsengettük a szükséges összeget, mint tudjuk, okos enged, szamár szenved. Gyorsan el is néztünk egy sörsátor felé, és rendeltünk egy pofa Borsodit. A kopasz csapos sajnos nem örült tréfálkozásunknak, hogy ő azon kevesek egyike, akit borsodi felszolgálóként még nem késeltek meg a cigányok – hiába, nem mindenki rendelkezhet kifinomult humorérzékkel. Szerencsére a Rockélet Metálsátorban kezdődött is a metáltwister, mi pedig gyermeki örömmel szálltunk be a rockos játékba. Ede barátom szerencsés volt, mert egy csinos lány mellé került a rock&roll alatt, így egész idő alatt megigézve bámulta a hölgyike vonzó popóját. Sajnos még nem volt elég részeg, de később az Omen alatt is a leányzó közelébe került, ahol elmondása szerint egyszer titokban meg is fogta a csaj fenekét!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gyorsan léptünk is utána, mivel a Zeneszöveg.hu sátorban már kezdődött is az Elemi állapot! Ha valaki nem tudná, egy nagyon rendszerkritikus punk csapatról van szó, amit jól jelez, hogy érkezésünkkor állítottak elő a sünök egy lázadó fiatalt. Mint utóbb kiderült, a fiú az “Ó ez a mocskos osztálykülönbség” refrént a kelleténél hangosabban énekelte a XXI. század című szám alatt, ezért kellett a zsernyákokkal tartania. Ez olyan jellemző! És nem, nem érdekel azon megalkuvó fiatalok farizeus szövegelése, akik azzal próbáltak nyugtatni, hogy de igazából ő fejbe rúgott egy fiatal lányt, akinek ettől betört a koponyája, nem! Tudja meg jól a hatalom, hogy még sok begyöpösödött faszfejnek fogjuk szétverni az elnyomó gondolatait, és végül punkseregünk győzedelmeskedni fog! Az újgazdagok meg majd sírhatnak, ők nem kapnak a pénzből semmit! Éljen a forradalom! Éljen az anarchia! Éljen a kannásbor!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nagyon mérgesek voltunk, ami kiváló alapja mindig egy jó kis ismerkedéssel egybekötött sörözésnek. Összehaverkodtunk néhány helyi fiatallal, akik elárulták nekünk, hogy a punk az új black metal, és hogy manapság a tarajos sátánizmusban van a nagy üzlet. Először nem akartunk hinni nekik, de mutattak a mobiljukon valami Kvertakelot, ami egész meggyőző volt. Meg a fiúk felszerelése is nagyon egyben volt, beszéltük is Edével, hogy ha hazamegyünk, mi is kipróbáljuk ezt a deszkázást, vagy mit.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nagyon elszaladt az idő, amikor a karónkra karórámra pillantottam, az már háromnegyed nyolcat mutatott, így gyorsan el is köszöntem újdonsült barátaimtól, és a Dalriada-buli felé igyekeztem. Ede már korábban lelépett, mint már mondtam, ő Omen alatt fogdosta az idegen csaj fenekét, én inkább a cimbikkel vitattam meg az élet Nagy Kérdéseit.
Na de a Dalriadát már nem hagyhattam ki, el is helyezkedtem valahol középen, közvetlenül egy Nightwish-pólós fiú és egy fekete rúzzsal kikent lány mellett. Nagyon szimpatikusak voltak, de nem mertem megszólítani őket, ezért inkább próbáltam Lauráékkal foglalkozni, akik, mint mindig, most is egy nagyon jó hajdús-varjús bulit rittyentettek nekünk. A hajam annyit pörgettem, hogy teljesen elzsibbadt a nyakam, de megérte, úristen, de még mennyire!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Sikerült is néhány képet csinálni az önfeledten partizó rockállatokról. Ha te vagy valamelyik piros körrel megjelölt arc, akkor jelentkezz nálam, és megkaphatod a fotó negatívját.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Cool Head Clanra így nagyon elfáradtam, de nem csak velem esett meg ez a csúfság. Mások hajlott koruk miatt kényszerültek pihenőt tartani, de így is láthatólag nagyon élvezték a koncertet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bevallom, nekem ennyi elég is volt, igazából csak a Dalriada miatt jöttem, így elindultam a sátram felé. Viszont már nagyon nemszomjas voltam, így kis idő múlva azon kaptam magam, hogy valami busz ajtaja előtt fetrengek, és fennhangon éneklem az Akela számait. Ez még nem is lett volna gond, de ekkor kinyílt az ajtó, és valami fura afrikai csaj kezdett nekem gügyögni, valami olyasmit mondhatott, hogy imádnivalóan rossz fiú vagyok, és vigyem már el tényleg Floridába. Nem értettem, mit akar, és bevallottam neki, hogy csak egy egyszerű rocker vagyok, aki mindent akar, és semmit sem kap, de ő tovább csicsergett, talán összetéveszthetett valakivel – előzőleg a sárban hemperegtem, talán ez zavarhatta össze. Igyekeztem latba vetni minden angol tudásom, és tagoltan magyaráztam neki, hogy ájm a szimpöl gáj, de nem hagyta, hogy befejezzem, és amit ezután csinált velem, arról még én sem tudom egészen, hogy mi is volt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Reggel keveredtem a sátramba, ahol Ede már éberen várt, és lelkesen kezdte ecsetelni, hogy milyen jófej volt a csaj, nem is haragudott a nyomulásért, és megbeszélték, hogy rockerek.hu-n levelezni fognak. Az én gondolataim viszont még teljesen máshol jártak… Hát igen, felejthetetlenek voltak ismét Dalriadáék!