Az alterzenének talán legelőnyösebb, egyben legidegesítőbb tulajdonsága, hogy rendkívül nehéz róla megállapítani: ez most komolyan ekkora göbbedékség-e, avagy csak önmaguk paródiáját igyekszenek igen nagy hatékonysággal nyújtani.

Az élvezhetőségi faktor ettől függően mozdul el az épp oly gyakori színvonal irányába, mint amilyen sűrűn előfordul a fogkefe jelenléte egy black metal házibuliban – ami persze nem gond, ilyesmire amúgy sincs adott pillanatban senkinek szüksége, hiszen csak egy jót szeretnének őrültködni, mentesen minden olyasféle társadalmi elvárástól, mint amilyen a sátánizmustól való óvakodás, a józannak maradás, illetve a gyakori fogmosás is.

Mindennek ellenére a dalban vázolt tapasztalat nem ritka a szóban forgó loboncos delikvenstől: hányan és hányan kérdeztük már meg romantikusan-ördögien újdonsült gótika mónikánktól, hogy szeret-e temetőpózban dugni, illetve akar-e esetleg a fal mellett kiskifliskedni, miközben mi éppen az ánuszában keresgéljük a gyermekéveinkben elvesztett lelki békénket.

Szóval, bár a nóta igazából egy afféle talán komolyan gondolt alterparódia, avagy alternak tartott zeneparódia, de mégis a jóravaló metálos mindennapi tapasztalataira világít rá, épp úgy, mint a FISH! humorosan életszagúnak tartott baromkodása, vagy mondjuk az Isten Háta Mögött buzisan-bölcsen mélyenszántó filozofálgatása.
Persze, a Konyhatündérek többi zenéje meghallgatásra érdemtelen vicc, de azért az alant is megszemlélhető szösszenet szerencsére kimeríti az élvezhető vicc kategóriáját: ne legyünk állatok, adjunk neki egy esélyt, még ha rendkívül stílustalan is menő arcként ekkora faszságra ugrándozni!