hvislysettarossEgy kedves olvasónk ajánlotta figyelmünkbe a címben szereplő lemezt, azt állítván róla, örökérvényű, stílusteremtő, a norvég black metal ékköve, s még ki tudja milyen egyéb magasztos jelzővel illethető klasszikus. A kimondhatatlan című – mivel az istenért sem sikeredett kierőszakolni magukból semminemű eredetit, így a tagok feltételezhetően fogtak egy véletlenszerűen kiválasztott skandináv szótárt, fellapozták, majd kiválaszották belőle a legidétlenebbül hangzó négy szót, végül pedig azokat egymás után rakták – anyagot figyelmesen meghallgatva azonban sajnálatos módon mindezeknek éppenhogy az ellenkezőjét kellett konstatálnunk. Olvasónk volt olyan kedves, hogy szerkesztőségünk birtokába juttatta a lemezt írott CD-n, a borítókép fényképét, valamint a frontemberről készült két képet, illetve a dalszövegeket kézzel írottan, amikért nem győzünk hálálkodni, így ezeket, valamint a hanganyagot alapul véve készült a cikk.

Amit pedig kezdjük az első, legszembetűnőbb probléma, a hangzás kivesézésével. A mai modern hangtechnika, s a házi számítógépek fejlődésével, mikor már egy tejfölösszájú szobarocker számára is gyerekjáték összerántani egy kristálytiszta hangzású produkciót az otthoni Pentium 3-asán, érthetetlen, hogy merészelnek egyesek egy ennyire koszos, fülsértően sistergős akusztikájú lemezt kiadatni, melyre ezen szempontból kezdő zenekarok tömegének demói is köröket vernek. Az embernek olyan érzése támad, mintha egy asztali üveggömbből szűrődnének elő a hangok, melyet a lemez hallgatása előtt gondosan összerázott egy ügyeskezű mixer a Bank nevezetű szórakozóhelyről, a műanyaghópelyhek funkciójuknak megfelelő működésének érdekében. De lépjünk túl a dolgon, fogjuk mindezt a korlátolt vikikeanyagi lehetőségekre, a zenekar tagjai nyilván a zsebpénzből próbálták összespórolni a stúdióidőre valót, lemondva ezzel többnapnyi Túró Rudi-adagról, esetleg a legújabb Lego Bionicle robotról. Nézzük a zenét: a kezdő dal primitív gitárriffekkel indít, melyek aláfestéséül pár egyhangos “szintetizátortéma” szolgál, s már az első 3 percben, ezek hallgatása közben tudtunkra adják a srácok, hogy nem egy zeneileg túlképzett formációval van dolgunk. Feltételezem, az akkordkönyv moll szekciójának első oldaláról nagy műgonddal választották ki a legegyszerűbben lefogható összhangokat. Öt ásítás után beszáll a játékba a dob is, melyet vagy egy kezdő dobos játszott fel vagy csupán a dobprogram szerkesztőmoduljában kívánták a lehető legcsekélyebb időt eltölteni a tagok. Az első dobóra kezdő 5 percében bonyolultabbakat tanulnak a nebulók, mint bármi, ami a lemezen elhangzik. Az új hangszer felbukkanásával a tempó is gyorsul valamelyest, annyira viszont mégiscsak lomha marad, hogy felfedezhessük a belassított Iron Maiden-nyúlásokat. Ejnye fiúk, csak nem gondoltátok, hogy így kevésbé válik nyilvánvalóvá a koppintás! A zajfüggöny mögül gitárosaink “játékáról” lerí, hogy mély nyomot hagytak rajtuk a 80-as évek heavy metal bárdistái, ám kicsit esetlenül kezelik hangszerüket, viszont dícséretre méltó, hogy tudásukat felmérve számukra mély vizekre nem eveznek. Míg ezen filozofálunk, egyik ámulatból azonban a másikba kell essünk, hiszen fülsértő vonyítás üti meg a fülünket.

Miután a sokkhatásból feleszmélvén megállapítottuk, hogy nem házisárkányunk ordibálását hallottuk, amint rosszallóan ránk pirít, ellenben az énekes igyekezett kipréselni valami hangszerű képződményt a torkából, eltűnődünk, vajon egy rekedt herélt orgazmusához volt szerencsénk vagy csupán realizálva a mikrofontulaj hangi adottságainak, illetve képzettségének meglehetősen aggasztó korlátait, az együttes tagjai úgy találták, az illemhelyiségen való erőlködés és a varjak károgásának a kombinációja lesz a nyerő irány. Ezzel mindenesetre egy újabb bukási lehetőség kipipálva, az esetlegesen adódó esetlen dalszövegek így rejtve maradnak a hallgató előtt, hisz emberfeletti teljesítmény, s nem csekély kitartás szükségeltetik ahhoz, hogy kibogozhassuk, milyen szavak hagyták el frontemberünk ajkát. A szövegkönyv sem sokat segít, ahol valószínűtlen betűösszeállítású szavak egymásutániságát fedezhetjük fel, talán nem tévedek, ha azt mondom, a krahácsolás különböző módozatait próbálták papírra vetni a zenészek, s mindez kölcsönöz egyfajta egyedi ízt a zenekarnak. Vagy esetleg ostoba varázsigék lennének ezek Tolkien könyveiből? Az első 6 perc elteltével mindazonáltal annyira unalomba fullad, s irritálóvá válik a zenének még jóindulattal sem nevezhető zaj, hogy a maradék 480 másodperc meghallgatására már kevésbé érez késztetést a jóérzésű kritikus, de feltételezhetően később sem történik különösebb említésre méltó. vikiA második dal az első tétel gyorsabb részeire hajaz, egyetlen különbséggel: innen hiányzik a magasabb hangtartományokban hallható prüntyögés, bár 3 percnél hosszabb ideig sajnálatos módon ezen tétel eltűrése is lehetetlen feladatnak tűnik. Gyakorlatilag majdhogynem egy az egyben az első dal témái köszönnek vissza minimális változtatásokkal, sehol egy gitárszóló, esetleg egy refrén, vagy akár csak egy kórus. A dalszerkezet a következő: sikálás, sikálás és károgás, lassabb sikálás, sikálás és károgás, sikálás. Izgalmas, nemdebár? A harmadik dalban pár punkos dobtémára lehetünk figyelmesek, ezt leszámítva azonban a korábban leírt monumentálisnak szánt, ámbár nevetséges szintetizátorhangok, a süvítő rikácsolás, s a felismerhetetlenségig torzított lassú, mókásan bugyuta gitárrészek alkotják a zenét, egy-egy Sodom-, Sum 41-, valamint Motörhead-koppintással. Az utolsó dal, a maga vérbeli trancetémáival ellenben kellemes meglepetésként éri a hallgatót. Már a harmadik nóta még meghallgatásra került utolsó taktusában is akadtak táncolható részek, de erre a váltásra talán senki sem számított. Nagy szívfájdalom azonban sebességének túlzott visszafogottsága. A dal feltétlenül valamilyen ritmushangszer, esetleg egy őrjítő lábdob után kiált. Remélhetőleg DJ Tiesto vagy egy hozzá hasonló kvalitásokkal bíró lemezlovas, netán maga a zenekar a későbbiek folyamán egy remixszel olyan formába önti a szerzeményt, amilyet az megérdemel, s ezzel orvosolja a problémát. Így azonban a hazai médiaprovokátor után elnevezett, Tomcat névre hallgató nóta nem több egy befejezetlen mesterműnél, mely egyben a nagylemez záró tétele is, s a leghosszabb ideig elviselhető track a maga 10 percével annak teljes 14 perces játékidejéből.

Összességében, úgy gondolom, egy csapnivaló albumhoz van szerencsénk, habár a banda gyermeteg sátánisága kétségkívül aranyos, megmosolyogtató, legfőképp a frontember kisszobában készült képeit megvizslatva, melyek egyikén Ramboként pózol, másikán pedig elkényeztetett nagyfiúként tekint morcosan a kamerába, az utolsó dal viszont iránymutató lehet a jövőre nézve, úgyhogy azt javaslom a srácoknak, vagy gyakoroljanak minél többet, hiszen az soha nem szégyen, majd egy kellő szint elérése után vegyenek be maguk közé egy képzett heavy metal énekest, vagy kitartás híján próbálkozzanak inkább a tánczenék területén, ahol remélhetőleg nem szenvednek el a mostanihoz hasonló fiaskót. Olvasónk levelében megemlíti, hogy a frontember akár ölni is képes a sikerért, így feltételezem, motivációban sincs hiány. Ezúton kívánok tehát sok szerencsét a groupnak a DJ előtag megszerzéséhez, s hőseink remélhetőleg egy szürke orgánumú, viszont kellően szexi énekes hölggyel, valamint egy sikeres producerrel felvértezve pár esztendőn belül meghódítják a világ diszkóklubjait. Ti viszont, amennyiben lehetséges, azt ajánlom, kerüljétek el ezt a lemezt, amilyen messziről csak lehetséges!

Az egyik első, tapogatódzó Autodafé-iromány, mely 2008. április 14-én jelent meg a magazin hasábjain, s a pozitív reakciók hiányából fakadóan rövid időn belül a kukába száműzetett.