Mint ismeretes: a Filmmúzeum Privát Rocktörténet című rocknyomozó műsora hozta nyilvánosságra néhány hónapja, hogy a magyar Schmiedl Tamás valójában a német Schmiertől (Marcel Schirmer), a Destruction legendás énekes-gitárosától lopta a nevét, és használja azóta is illetéktelenül mindenféle metálbulikon és rockdiszkókban. Azóta ráadásul fény derült arra is, hogy a Tamást is a Sodom-énekes Tom Angelrippertől vette át, így egyelőre maradt a -dl, mint saját neve, de még azt sem biztos, hogy nem valamelyik másik, egyelőre feltáratlan teuton thrash zenekartól nyúlta le.
Smici akkor nyilatkozatban cáfolta, hogy az érintettektől bármit is  eltulajdonított volna: elmondása szerint nevét a szüleitől kapta, akik még nem ismerhették a német zenekarokat, ezért csupán a véletlennek köszönhető, hogy pont így anyakönyvezték őt el.
Próbáltuk elérni Smici szüleit is a közönségben, ahova éppen Tamás mutatott, miközben a mikrofonba meghatottan “még a szüleim is itt vannak, igazi kemény arcok” bejelentést tett, de sajnos a nagy pogóban elvesztettük őket, és mikor kikeveredtünk belőle, egy Mentes Norbi-rajongó felismert minket, és beverte szemüvegünket korábbi hungaricás rágalmainkért.
Próbáltuk Schmierrel is felvenni a kapcsolatot, de sajnos nem tudtunk németül, így inkább csak lájkoltuk a Warbringerrel közös észak-amerikai turnéjukat, aztán visszaléptünk saját mucsai, balkánra hajazó Facebook-adatlapunkra.
Az ügyben azóta megszületett a NuSkull hivatalos tanulmánya: szerintük “az elsőhullámos thrash metal hűen reprezentálta a metamorfózisa előtt álló extremitást sem mellőző zenei manifesztáció ambivalens átmenetiségét”, másrészt “az egésznek a honi lecsapódása remekül tükrözte egy olyan disszonáns kor pregnáns megkettőzöttségét, mellyel csak a valóság didaktikus textuális átmentői élhettek a maguk elementáris kakofóniájával.” Még nem értjük, mit jelent ez az egész, de Jakab Zoli különvéleménye remélhetőleg megnyugtató válasszal fog szolgálni arra, ki is itt a náci.
Az esethez mi csak annyit szeretnénk hozzátenni: .