A lemezcím (Sunbather) és a rózsaszín borító már sejtette, hogy a Deafheaven a korábbiaknál is populárisabb stílusban nyomja tovább az ipart – a végeredmény viszont tényleg meglephetett kicsiket és még kisebbeket egyaránt.

A kaliforniai banda eddig azok közé az együttesek közé volt sorolható, melyek post-black metalnak nevezett popzenét játszanak metalcore-rajongóknak, mégpedig azért, hogy utóbbiak is metálos arcoknak hihessék magukat. Persze, valódi metálosok számára a nyálas Deafheaven-Sunbather2szövegvilág és a buzis imidzs árulkodó lehet, de hát a borotvált mellkasú tizenéves hácések könnyen bedőlnek a basszusgitárok segítségével felállított trükknek.

A Deafheaven jellemző módon 2010-ben alakult, akkor, amikor valamire való black metal csapatoknak leginkább csak visszatérni volt szokásuk, persze, húsz évvel az első és egyetlen demó megjelenése után. De a Deafheaven nyilván nem adhatott volna ki EP-t húsz éve, mivel akkor a tagok még meg sem születtek. Márpedig valódi black metalos arc nem születik 1975 után, az ilyesmi eleve pózerségnek tekinthető.

Nem csoda, hogy a deafheaven-ös George Clark (24 éves, lolz) és Kerry McCoy (ő még csak el sem merte árulni a korát) inkább megpróbálta feltalálni a spanyolviaszt: az emocore-riffekkel ellátott süvöltözést elnevezték post-black metalnak a srácok, és igyekezték elhallgatni, hogy még sosem hallották sem a Brenoritvrezorkre, sem a Vagézaryavtre nevét.

Nem is csoda, hogy legelső magyarországi koncertjükön csak húsz percet játszottak – tudták ugyanis, hogy a New Kids in the Throne Room-témákból összeharácsolt számaikkal tovább nem igazán tudnák lekötni a koncerteket elsősorban élet-halál harcként megélő fültágítós rajongóik figyelmét.

Első albumuk, a a Lady Gagától koppintott című Roads to Judas a műfajnak megfelelően mérsékelt sikert aratott: a srácok azonban tudták, hogy ők ennél sokkal szélesebb rétegeket tudnának elérni. Megszólalt bennük az örök Palika, és azt súgta: fiúk, ne legyetek hülyék, nézzétek meg, mekkora népszerűséget lehet elérni az Alcest-féle álmetálos zenével, és mekkorát az Oroszlánkirály – Sex on Fire-féle slágerekkel. A Deafheaven legénysége pedig tudta, hogy felesleges nemlétező műfajokkal pózerkedni, ha egyszer megtehetik ezt a szívükhöz legközelebb állóval is.

Így a srácok abbahagyták a hülyéskedést, és végre elkezdték nyomni azt, ami leginkább passzolt korábbi világukhoz. Új albumukat eredetileg Roads to Judas Priestre is akarták elkeresztelni, így mutatván, hogy küldetésük újraértelmezésre került, ám végül maradtak az egyszerűbb Sunbathernél. A cél így is nyilvánvaló: fürödni végre a reflektorfényben, megmutatni, hogy attól még, hogy meleg az ember, nem kell rögtön kitalálnia újabb zenei műfajokat. A Sunbather pedig tökéletesen be is bizonyította ezt: a srácok azóta a legnagyobb arénákat tölthetik meg áramvonalasított muzsikájukkal.

American  Sunbather  Vol. 43  04Mit kell a Sunbather számairól elmondani? Egyszerű, csípőből nyomott rockzene ez, olyan, amilyet a korábbi számok alapján mindig is játszani szerettek volna. Jellemző, hogy nagyon sok mindenen nem is kellett változtatniuk: a szöveg ugyanúgy nyálas, a hangulati világ pedig ugyanúgy alkalmas arra, hogy egyik nap még Rise Against-rajongók legyünk, másnap Bullet For My Valentine-t hallgassunk, harmadnap pedig megállapodjunk a Deafheaven muzsikájánál.

A csapat így nem hazudtolta meg korábbi önmagát: Viola után ezúttal Mildredről énekelnek, ráadásul továbbra is olyan langyi szerelmes szólamokkal próbálkoznak, mint amilyen itt a “there’s a way to know that it’s mine in the sound of your every step” sor is.

Has it really been three years since we chose that name?” – kérdezik ironikusan a szám elején, utalva arra, hogy a hozzájuk hasonló divatbandák három, nem pedig huszonhárom évvel ezelőtt jöttek létre. A zenekar rá is kontráz a dologra: Deafheaven helyett most már Deaf Havanának nevezi magát, mutatva, hogy csak egy szóközre, egy betű kicserélésére, egy elhagyására és egy betoldására volt szükség ahhoz, hogy “post-black metalról” rockzenére térjen át.

“It just seems, seems like we lost a friend” – éneklik cinikusan, ezzel is üzenve, hogy hiába veszítik el esetleg egy-két hácés fanjukat, úgyis megnyerik rajongók millióit a váltással. És tényleg. A Deafheaven, oppardon, Deaf Havana végre tudja, hol a helye, így pedig autentikusabb, hitelesebb, mint eddig bármikor!