Hazai vérfertőzés rovatunk a Steroid zenekar rafinériás bemutatása után egy újabb tyúkszemmel bővül a miskolci Sound Height 69 zenekar képében. Jó szórakozást hozzá!

A magyar metállal többek között az a hatalmas probléma, hogy kevés dirty rock/trve heavy metal banda van köztudatban, de leginkább az, hogy sajnos senki nem nyomja őket, támogatja ajnározó kritikákkal, adja ki a kis demóikat, készít velük alázatos interjút… a Hammer meg főleg nem. Mi is lesz így a fiatal, ambiciózus, tehetséges zenészekkel? Bele sem merek gondolni. Abba viszont igen, micsoda dobhártytikus orgazmust okozott a Sound Height 69 zenekar 2010-es albuma, amit sajnos csak most hallottam, ami sokkal később van, mintha a megjelenés évében hallottam volna.

Ami már azonnal hirtelen kiviláglott nyomban, hogy ezek a srácok aztán ízig-vérig tolják a caps lockos rock’n’rollt! Mikor betettem a zenekartól jelképes összegért megvásárolt matériát a hifimbe, a mélynyomóm már a lejátszás gomb benyomása előtt leégett, olyan bődületesen böszmélkedtek azok a baszottfasza gitárok! A legtöbb téma erről szól- csörömpöltetik a gitárjukat és recsegtetik a fingó lyukat, pörgőrúg a lábdob, nyiszál a basszus, krampácsol az ének. Minden a helyén, majdnem olyan tökéletes az egész, mint a korai Ossian lemezek, de mivel csak majdnem, megállapítható, hogy az újabbakhoz képest teljesen olyan. (Már ha méltathatom egy kalap alatt az Ossiant és az SH69-et, remélem, Endre nem szívja mellre ezt és nem érzi fáradságos munkával kimunkált munkássága semmibevételének.) Az Elrontott kölykök amúgy geci jól szól, azt kell mondjam, le a kalappal, ti acélvárosi kancsődörök! Uhh, yeah! Hallgatás közben csak úgy röpködtek a metálvillák a szobámban, egy véletlenül ki is szállt az ablakon és eltalált egy galambot, aki szegény megdöglött és valami dobozok közé esett, de végül is kit érdekel, hisz a rock’n’roll az egyetlen, ami apelláta és kecmec nélkül ölhet!

És amiről semmiképp nem szabad megfeledkezni a zenekarral kapcsolatban, az a dalok mély, átfogó, az élet minden területén kamatoztatható üzenete! Kedvenc médiataknyás csapatunk, a Render Média jóvoltából elkészült klip akár a Cannes-i filmfesztivál dokumentumfilmjei közt is bőven megállná a helyét, hiszen fényt vet a miskolci gettó tömör keservére és a magyar oktatási rendszer teljes káoszára, ami úgy szar, ahogy van! Igaza van 69-éknek, dolgozni is minek, nincs értelme, főleg, ha a miskolci téren is bandázhatunk helyette kiskorú lánynak álcázott fiatalkorú sráchaverral, akit simán elcsábíthatunk a kb. vele egykorú tanárnő által tartott óráról! Erről szól a rockzene, erről serceg a metál! Na meg persze attól, hogy a jóféle rocker bigék könyörögnek azért, hogy lepippantsák Drótos Bencét, aki minden bizonnyal minden titániumszívű kamaszlány és kiszárított nőiességű negyvenes alkoholista kocsmamilf pajzán álma. Nem is csoda, hiszen bájosan babás arca mellett még reszelős orgánuma is olajozza a pincét, és bizony ez az a torok, amiből Isten szólama száll a nemes metálos felé, az eltalálni kívánt hangokat kecsesen körbelövöldözve és markánsan hátat fordítva azoknak.

Erre az albumra azonban sajnálatos módon véglegesen nem adhatok többet 9,87969 pontnál, bárhogy is osztok-szorzok, mert legyen bár alapos, megfontolt recenzió a fenti, mégsem helyénvaló felpontozni egy olyan bandát, aki az Acélvárosból származván nem vendégénekeltette még Pataky Attilát. Fiúk, sajnálom, remélem, nem veszitek szívetekre!

Az Ezeregyéjszaka meséi nyerte el az új évezred legnagyobb vesztesének járó Arany Málnát, miután főszereplőjének nevéről már a világon senkinek nem jut eszébe a legendás perzsa királynő, és a Google is csak 26487415. találatként ad hírt erről a kötődésről, viszont addig legalább képbe kerülhetünk azt illetően, mit neveznek ma való világnak magyar és török földön.
A díj kapcsán a Hungarica zenekar frontembere elmondta, hogy nagyon örül a hazai termék ilyetén elismerésének, de hát ő nem lepődött meg, hiszen a Mahasz lemezeladási listáján már évtizedek óta vezet a nemzeti rockban jeleskedő zenekar, hogy a Kárpátia, a

A magyar filmet korábban is díjazta már Oscar.

Romantikus Erőszak és a Sziva Balázs & the Bad Boys sikeréről már ne is beszéljünk.
“Európa végre magyarul tanul” – tette hozzá Fliegauf Benedek, aki szerint csak a szél határozza meg, hogy egyes díjátadókon milyen prekoncepciók alapján osztják ki az elismeréseket, de szerinte az önostorozás mindenképp sikeresebb produkciónak bizonyul, mint a karikással mást való fenyegetés, miként azt állítólag Zagyva György Gyula Zakariás is tette a Magyar Szigeten egyszer rég, amikor még díjazták ott Fankadeli jelenlétét, és nem kellett a sajtóban magyarázkodniuk mindenféle bagatell gyűlöletkeltés miatt.
“Számomra jutalomjáték volt az ottani fellépés” – jegyezte meg a svéd Saga helyett az angol Fields of the Nephilim viccesen arra vonatkozólag, hogy még sosem koncerteztek Magyarországon, de nem is fognak, mert csak.
“Háhá” – tette hozzá amolyan Barth Simpsonra jellemző élccel Carl McCoy, aki szerint Irán megérdemelte a legjobb külföldi filmnek járó Oscart a Nader és Simin című alkotásért, hiszen milyen szépen fog mutatni ez az aranyszobrocska Marjane Satrapi könyveinek néhány elrongyolódott fecnije és pár szénné égett perzsaszőnyeg mellett a jól lebombázott Iránban. Ebben persze jeleskedni elsődlegesen Izrael fog, amely ország nevében már az Orphaned Land sajtóközleményben ki is nyilvánította, hogy “a háború nem megoldás, gyerekek, ahogy azt következő, remélhetőleg végre Nobel-békedíjas albumunkon is hirdetni fogjuk”.

When I first come upon the idea of HungAryan Records that they want to put out a compilaton of metal songs degraded by bizarre folk songs, then I was amazingly shocked. OK, I’m a huge fan of experimenting among different styles, but this thought seemed to be a little bit foolish – hey guys, we aren’t in the 18th century yet! Folk music isn’t cool yet, any men in his senses know that only silly, retarded retired people want to hear this kind of shit, the future is the powerful metal music! Especially black and extreme metal, which are my favourite styles, and I think it’s very damaging to stir them with the melodies of the past. So I had a plenty of preconceptions about this morbid idea.
But have we ever been disappointed in the work of HungAryan Records? Truly not, this distributer is solicitous for the issue of black and extreme metal, they’ve put out two compilation albums containing Burzum- and Bathory-songs, so the international music business should be very thankful to these people! And they’ve managed to solve this problem too, this album is very energizing, sustaining, gives so much energy that the listener comes to believe that he could beat down a dragon, or in this case a turul, and also he wants to fight the world, and play WoW forevermore!

Fortunately I’ve managed to download Iron and Blood from a Russian site, so I can analyse a bit the songs of this marvelous production!
An ozdian (also the hometown of Majka, a Hungarian celebrity) band opens the adventure, their name is Mabthera. They play a specific mixture of black and dark metal, their music is very inspiring and atmospheric! Their song is called The wind blows cold under the mountains of Csitar, and its very metallic and also fanciful, or as the HungAryan Records marks their album, it’s very peculiar! And also very Hungarian, as the next song too, the opus of Niburta (Sun and Moon).
In Sun and Moon we can hear traditional female vocals, I feel it’s one of the greatest accets of Hungarians – but I have to admit that I don’t know very well this people, although this status doesn’t obstruct me in the enjoyment of Iron an Blood. It’s true that we hear so-called Hungarian songs, but this is really not a significant particularity of this astonishing metal compilation.
The Isatha-song (Wanderer – Stars, Stars) shows us a catchy combination of ancient Nightwish-like vocals and extreme black/death themes, I was terribly satisfied that this band realized the force of death metal vocals in a folk song, whoa-oh! I mean death-rattle in an epic song that tells us a story of a great wandering, this idea is phenomenal and very innovative and what’s more, Hungarian!

the strange emo kid of Adversor

Legenda brings us this time too their catchy folk black death doom metal, Up Up and Away, Valiants is monumental, and also intensive!
The first apex of the album is the three-in-one Folk Songs of Kerecsen Solyom, who isn’t a relative of the former Hungarian President of the Republic, Laszlo Solyom, but a four-piece band. They play funny Hungarian folk music like Lajos Lakodalom, and this song is also extremely joky, joyful, happy! OMG, these guys should be as fool as the folks of Korpiklaani, hahahahahahaha.
The song of Baskiria could be the hymn of a troop! Epic, wonderful, enormous!
Adversor’s chanson, I set off from my beautiful home is a little bit bizarre I think, don’t know if it was a great deal to ask a Hungarian emo kid to sing the first half of the song, but the second half is already catchy and dark, like every cool metal song.
De Profundis – Set off in a road – khmm. The video is great, it has an exciting story played by a Hungarian actress of Baratok kozt (Dora Kakasy), but the song is too extreme for me, like the next song, called I Am Soldier. This is Witcher’s music, and it’s pure black metal essence, but also very Hungarian.
The last song is an atmospheric one from the Hungarian metal celebrity, Khrul, I’ve listened this song with a plenty of sadness. Pure Hungarian sorrow!
So the product is a positive delusion for me – it’s harshy metal, and also Hungarian music, but the first thing is more important!

“Egy új kezdeményezésre szeretném felhívni a figyelmeteket! Április elején indul a Zúzda! Mi is ez a Zúzda? Nem áruljuk el! Mindenesetre azt elmondjuk, hogy igencsak tetszeni fog mindenkinek! Olcsó, s finom! Amennyiben valakinek van valamiféle ötlete, sejtése, avagy fülese az nyugodtan ossza meg itt a hozzászólásoknál! Természetesen azok közt, akik ki tudják találni, hogy miről beszélünk és milyen féle-fajta szerzet ez a Zúzda az nyer valami igen hasznosat, aminek nagyon fog örülni!”

Ennyi a rockerek.hu közleménye, és mi már tövig rágjuk körmünket izgalmunkban. Vajon miféle elmésség is lesz ez az úgynevezett “Zúzda”? Kocsma? Hulladékgyűjtő? Rockzenei fesztivál? Nem mintha előbbi három opció ne ugyanazt takarná.
Vagy esetleg végre deportálják és elgázosítják az összes köcsög metálost (kivéve a black metalosokat, mert annak nincs köze a többi béna fémzenéhez), akik csak szennyezik ezt a szerencsétlen bolygót? Ez esetben mi elhatárolódunk tőle, de azért váratlanul nem fog érni minket: a rockerek mihaszna, öncélúan keménykedő népség, akikért nem lesz kár, ha valaki végre bezúzza őket. Csak ne legyen élő közvetítés az RTL Klubon, legalább a normális embereknek ne kelljen nézniük ezen kártékony emberfajták fárasztó agóniáját.
Mindenesetre mi csak reménykedni tudunk, hogy hamarosan újra kötelezővé teszik a sorkatonaságot, így az elpuhult, hosszú hajú semmirekellők is tanulnak egy kis tisztességet.
Csendet, rendet – ahogy egy magára valamit adó, agresszív és kaotikus keményzenében önmagára rátaláló jobbikos metálos mondaná.

Burzum – Fallen lemezkritika

Amióta Varg Vikernes szabad levegőt szív (cirka két éve), elég erősen rálépett a zenei termékenység mezejére. Amint kilépett a börtön kapuján, gyakorlatilag már jött is a Belus. Az album kedvező fogadtatásra talált, nálam azonban más a helyzet.

Amióta Varg Vikernes szabad levegőt szív (cirka két éve), elég erősen rálépett a zenei termékenység mezejére. Amint kilépett a börtön kapuján, gyakorlatilag már jött is a Belus. Az album kedvező fogadtatásra talált, nálam azonban más a helyzet. A borítója gyönyörű, ennél több pozitívumot a zenéről nem tudok mondani. Számomra nagyon nagy csalódás volt az album, mely végigszenvedése után be kellett tennem egy Mayhemet, Tartarost, hogy helyre billenjen bennem a lelki egyensúly. Mindezek tekintetében gondolom senki nem lepődik meg azon kijelentésemen, hogy egyáltalán nem vártam az új albumot. De a kíváncsiság csak furdalt…

Vikernes nem teketóriázott sokat, gyakorlatilag egy év telt csak el a Belus óta. Az új anyag szakít az eddigi hagyományokkal és angol címmel jött ki. Azzal viszont nem szakít, hogy a borító ismét nagyon szép lett, ami még jobban növelte kíváncsiságomat; vajon a zene is ilyen jó? Az egy perces Fra Verdenstreet intrója után azonnal meg is kaptam a választ. Bizony jó! Bár újításokat senki se keressen, ez nem Vikernes kenyere. Az intró utáni nóta, a Jeg Faller tipikus Burzum, simán elfért volna például a Filozofem (a legzseniálisabb Burzum lemez szerintem) albumon. Ami itt is egyből feltűnik, hogy Vikernes hangja nincs szénné torzítva, bizonyítva ezzel, hogy a black metal világában még mindig ő rendelkezik az egyik legjobb hanggal. De nem csak károg, hanem nagyon sokat szaval/énekel. Míg a Belus albumon ezeket végighallgatni egy vallatással ért fel, itt végre nagyon jól és okosan van adagolva, ráadásul a dallamai is a helyén vannak. A Valen című szám nagyon jó példa erre. Viszont, ami tényleg totál telitalálat, az a Vanvidd. A nyitó témája maj’nem egy az egyben Jesus’ tod, ami nem baj… Sőt… A hideg futkos a hátamon, amikor felcsendül a nóta. Egy nagy virtuális pacsi Vikerners bácsinak!

No, jöjjön egy kis fekete leves is. A hét számot tartalmazó album hossza 47 perc, ami így első ránézetre normális, de, ha azt nézzük, hogy két szám hossza közel 10 perc, kettő pedig 7 és fél, akkor már elég hosszúnak tűnik. A hangzás tipikus Burzum, nem is vártam mást. Ami még zavaró, az az, hogy eléggé monoton a ritmus. Vagy black darálás, de az sem változatos, vagy belassulás, ami szintén egy ütemet hoz. Rendben, minden hangszert Varg Vikernes játszik fel és a dobok terén sem egy Hellhammer (Mayhem dobos), de azért jobban megeröltethette volna magát. A témákra is érvényes az előző kijelentés. Bár tény, hogy élvezetesek, de egy idő után unalomba fullad.

Mit is mondhatnék így zárszóként? Bizony elég kellemeset csalódtam a Fallen-ben. Igazi Burzum, igazi black metal, Varg Vikernes pedig egy tisztes maflást leoszt a mai “trú” black bandáknak.Sokáig filóztam a pontszámon, egyenlőre nálam egy vastag nyolcast ér az anyag, de később lehet kilenc is.

További mélyelemzések itt.

Az elmúlt hetekben egy ország izgult azon, ki lesz a Tankcsapda következő gitárosa, mostanra pedig Luke-ék meg is hozták a felelős

Az új tag vadabbnak ígérkezik, mint az előző

döntést: az új poszton eszerint Sid lesz megtalálható, akinek lépése miatt mostanság már összes barátja csak Bűnösként becézi őt, utalva arra, micsoda nehéz szerepben is kell majd helyt állnia ezentúl.
“Volt már egy-két bandám, de erről álmodni sem mertem, lényegében a ‘Csapda kazettáin nőttem fel, akár csak a Catering Queen!” – mesélte a haláli humorérzékéről is ismert Sid, majd belőtte, mennyi lehet majd a leendő tagságát elfogadó Tankcsapda-rajongók száma.
“Szex, pisztolyok és rock & roll” – kezdett bele izgatott hangon Luk Áts Feri, majd hozzátette: “ettől még ugyanazok a vörösinges kezdők maradunk, akik mindig is voltunk. Én továbbra is biciklin tekerek a sikerért, és ezen túl is ugyanaz a DIY (Died In York) zenekar leszünk, akiknek nem derogál egy hulla jó plakátolás a cívisváros főterén, illetve egy haláli buli utána a beachen.”
Arra a kérdésre, hogy vajon pótolni tudja-e majd Sid az előző tagot, a csapat basszerosa, Molnár Ferenc Caramel csak annyit mondott: “lövésem sincs”, majd gyorsan leellenőrizte, még mindig ő tud-e a legszigorúbban nézni a mindenkori tagok közül.
Sid már el is próbálta a Tankokkal a Mennyország Tourist című számot, és hagyományőrző jelleggel beszólt a No Thanx énekesének, hogy “inkább a halál, mint a hozzá hasonló nyálas tinibálvány-szerep.”

Örökké emlékezetes marad számomra az a tavalyi prágai kiruccanásom, melynek során szemérmesen magamra öltöttem kedvenc Master’s Hammer felsőmet, várván várva a hatást, melyet ottani metálos barátaimban kiváltok remélhetőleg ezzel. Nos, a csehek nem tűntek túl lelkesnek, és láttam ugyan az egyik bevásárlóközpontban egy Brutal Assault pulcsis srácot, de valamiért nem sietett viszonozni lelkes integetésem és felé küldött sátáni metálvillámat – no, gondoltam, fene belétek, de akkor sem adom fel! És lőn, az esti night clubba való betérésnek csak megvolt a foganatja: a kopasz biztonsági őr pólómat meglátva vad léggitározásba kezdett, megtoldva egy nemzetközi “Ahh, Master’s Hammer, czech metal” felkiáltással, mire én egy kaján “yeah”-vel nyugtáztam örömét, valamint a lelkemet elöntő boldogságot, hogy lám, mégis ismerik ezek ott nemzeti kultúrkincsük egy veretes szeletét.
Azon visszatérő bandák közé sorolhatóak, melyek a ’90-es évek hajnalán még jobbára elköteleződtek az ortodox, hagyományos alapokon nyugvó black metal mellett, mindazonáltal néminemű íz már akkor is megfigyelhető volt muzsikájukban, mely kettősséget az 1991-es debüttel sikerült is a korhoz mérten a lehető legtökéletesebben kiélezniük, egy mára méltán klasszikussá érett kiadványt létrehozva a Ritual képében. Egyszerre volt lendületes, epikus, mocskos és bizarrmód fenséges, melynek köszönhetően egyből a cseh underground elitjében találhatták magukat.
Egy év múlva a kettes Jilemnicky Okultista keretében még kevésbé tartották szem előtt a megszokott formákat, hogy aztán a három éves kimaradás után elkészült Šlágry-val teljes dicsőségében bontakozhasson ki megzabolázhatatlan, elementáris erejű zeneiségük, mely egy egészen feszült, nyomasztó atmoszférát teremtő lemezt eredményezett, néhányakat valószínűleg elriasztva ezzel, de az igazi fanatikusok bizonyára csak jobban fellelkesültek az ezen albumon hallható vészjósló, legszörnyebb rémálmokat felidéző szellemvasutazáson.
Tették ezt hiába, mert a csapat majd’ tizenöt évre takaréklángra kapcsolt, és egy válogatást leszámítva semmiféle életjelet nem adott magáról egészen a 2009-es visszatérésig. Tudhatjuk, mostanában nagy keletje van a retrónak, húsz évvel ezelőtt ténykedett vérbeli metal bandák visszatérésének, ám ha közelebbről vesszük szemügyre, itt inkább a Fleurety transzformálódását vehetjük relevánsabb példának, mintsem mondjuk az oldschool thrash fogatok reaktivizálódását. Mondhatjuk ugyanis, hogy a Master’s Hammer egy, a korábbiaktól élesen elütő produkcióval tért vissza, mely már-már közelebb áll az önmagában nem túl sokat mondó avantgarde metal világához, mintsem a black metal szigorúan vett szabályrendszeréhez. Persze ők sosem ragaszkodtak semmiféle bevett formulához, de a három éve kijött Mantras olyan szinten vegyítette a tisztátalan blackes megszólalást tőle teljesen idegen regiszterek sajátosságaival, hogy az általa előidézett hangulat túlzás nélkül volt mondható valamifajta ’90-es évek nintendós aláfestésével színezett, elborult prüntyögésekkel és kalandfilmekbe való izgalmakkal feldobott elvetemült fröcsögésnek. Sorjáztak a visszatérő korongon a jobbnál jobb szerzemények, experimentális zajkeltések, emlékezetes motívumok, melyek sajnos az idei, Vracejte konve na místo című korongon már kisebb hatásfokon, jóval kevesebb szenvedéllyel vannak elővezetve, ezáltal is csökkentve az előzőleg kikísérletezett hangulatviláguk különösségét, befogadhatatlanságát.
Pedig épp ebben rejlett varázsuk mind a ’90-es évek közepén, mind a Mantras dalaiban, de mintha most kevésbé sikerült volna kiugró, idáig nem hallott témákat összeszedniük. A vokál maradt ugyanaz az a rekedtes szóköpködés, de sajnos ezúttal az ezzel járó monoton borzalmaskodás néhol el is nyomja a billentyűs őrültködéseket, máshol meg csak simán utóbbiak vannak kevésbé fogós módon összerakva. Persze a friss szerzeményekkel sem lőnek nagyon mellé, és a hol keleti kígyóbűvölést, hol népmesei rugózást idéző aláfestések igen kellemes hallgatnivalónak bizonyulnak, csak mintha ezúttal hiányozna az a tőlük már megszokott kraft, ami olyan különlegessé tette minden egyes albumukat.
Ezúttal is cseh nyelven íródtak természetesen dalaik, mely erőteljesen hozzájárul a muzsikájukból áradó perverz összhatáshoz, de azontúl is mindig örvendetes persze, ha egy zenekar saját anyanyelvén szólaltatja meg számait.
A smirgliszerű énekszerűséghez egyébként néhol egy komikusan ható, magas hangfekvésű torok is társul, ezzel is elősegítve a kevéssé kibontakozni óhajtó zenei feszültségeket, kakofón csapongásokat. De nagyon jó a címadó tételben érkező, pattogósan szaggatott tiszta vokál is, az ilyen megoldások azok, melyek színt hoznak ezekbe a dalaikba is.
A mi életünkbe meg sötétséget, remélhetőleg valamikor majd egy koncert keretében is, mondjuk a cseh Brutal Assaulton.

A filozofikus hajlamú olasz zenekar hatodik nagylemeze igazi ínyencfalat lehet azok számára, akik még a 21. század hajnalán is hisznek abban, az igényes zeneiség és a metafizikus kérdéseket boncolgató szövegi oldal együttállása egy lehetséges alternatíva a hallójáratainkat célzó produkció tető alá hozása során. És bizony, a Lacuna Coil mindig is tartotta magát a manapság olyannyira érdektelenné vált értékelvűséghez, a maradandóság eszményéhez, melynek hála már 1999 óta kápráztatnak el bennünket nehezen befogadható módon, sokszor hetekig való rágódásra, újabb és újabb eszmélkedésre kényszerítve a fogyasztói társadalom sekélyességében olyannyira közönyössé, felszínessé vált társadalmat. Ezt bizonyították előző, Shallow Life című hangzóanyagukkal is, melynek koncepciójául az említett szürkeség, a 2500 éves nyugati kultúrát megtagadó, gerincét és sorsát vesztett emberiség áll, mely szomorú állapotot igen ironikusan ábrázoltak a mesterműhöz készült promóciós anyagokkal is: elegáns ruhákban fotózkodtak, ezzel élcelődve a prémes bundák és fényes láncok mögé rejtőző sivár lelkeken, és a sorok között is erőteljesen irányították rá figyelmünket egy eddig általunk fel sem ismert, mély igazságra: minden dolog mértéke az ember, de a mai létformák már nem mondhatóak embereknek, inkább csak istentelen, Hübrisz óvó karjaiba menekülő, szegényes olcsójánosoknak.
Most pedig egy szinttel ismét előrébb lépett a Lacuna Coil, ezúttal azt a fajta depresszív, önpusztításra hajlamos művészt megénekelve, aki felismeri a körötte lévő változtathatatlanságot, ürességet, semmiséget, és többé nincs kedve a piactéren beszélgetni az emberekkel (eddig sem tette, de ezután már nem is kívánja), mert rá kell döbbenjen: minden ember tudatlan, kivéve őt, a művészt, aki felismeri a többi ember tudatlanságát, ezért is különb náluk, akik nem ismerik fel önnön butaságukat.
Viszont nem lennének a kedvenc digó zenészeink, ha megmaradnának csupán a filozófia biztonságos keretei között, és várakozásainknak megfelelően ezúttal felismerték: nemcsak szemlélni kell az embereket, de meg is változtatni őket, szép szóval, vagy ha kell, akár erőszakkal is, hiszen a jelenlegi sárkorban való dagonyázás, és várakozás a leszúrásra, hát ez tényleg elképesztően alantas már. Realizálták Lacunáék, hogy itt a politika veszélyes talajára kell merészkedniük, meghozva ezt a döntést a legmegfelelőbb pillanatban. Hiszen mindannyian emlékszünk Berlusconi tavalyi visszalépésére, Mario Monti titokzatos kinevezésére, és ez bizony Christina Scabbia és elvbarátainak torkán is megakadt. Ezért is történhetett meg, hogy ezúttal egy kifejezetten reményvesztett, sötét tónusú, a világ posztmodern kiismerhetetlenségére fájdalmasan rácsodálkozó lemez született, melyben egyaránt felróják az olaszok nemzettársaiknak saját hazug világokat (a dalok során újra és újra felemlegetett “lies”), de megjelenik egyfajta kiábrándult világvége-várás is, melyhez bizonyára inspirációt jelentett számukra a hazánkban tevékenykedő Avatara (egykorvolt Bácsfi Diana) gondolatvilága is, melynek már régóta részét képzi az aranykor elé való vágyakozva tekintés, és a pártus Jézus ismételt iránymutatása is. Ezt egyébként az End of Time dalban fejtegetik leginkább Christináék, melyben alábbi sorok hűen mutatják Scabbiáék hitvallását említett témában.

“Cause i belong to you
Cause i am part of you
I am dying in your arms
It’s time to go”

Jól látszik, hogy a költő felemleget valamiféle magasabb rendű hatalom kötelékébe való tartozást, mely azonban mégsem nyújtja azt a biztonságot, melyet mindeddig beleláttunk világunkba: bizony, ez a lét számunkra könyörtelenül idegenné vált, ezért eljött a pusztulás ideje, mely valami újnak is lehet talán a kezdete, de egyszer úgyis el fog bukni ez az új dolog is.
Igazi gótikus magasztosságot felidéző, egyben romantikus sötétséget is megjelenítő dallal nyitnak, mely Trip the Darkness címmel vezet be minket egy olyan birodalomba, ahol egyszerre uralkodik az emelkedettség és a szomorú halálvárás, a fényességes égi csoda, valamint a magába zárkózott, önpusztító gyötrelem is. Rettentő világ, ezt már nem akarjuk megtapasztalni!
Aztán újabb merengős töltetet rejt magában az Against You, mely az amerikai Against Me! nevű punkcsapat létére kíván cinikus reflexióval szolgálni. A szerzeményben kibontakozik ugyanis egy saját bizonytalanságát felismerő, addig iróniával próbálkozó szerencsétlen sorsa, aki napról napra igyekszik lelki bénultságát viccesnek gondolt mutatványokkal feledtetni, de egyszer neki is számot kell vetnie életével, és rádöbbennie, hogy karbafont kéz ide, folyamatos trollkodás oda, a harangok nem érte szólnak.
Az ebben a számban kibontakozó egzisztencialista nanodrámát tökéletesen fejeli meg a Kill the Light Pilinszky-féle kozmikus magányérzete, mely az “égve hagytad a folyosón a villanyt” hétköznapi kínkeservére a “ma töltik zenémet” borzamával replikázik, bizonyítva, hogy valami igazság mégis csak van a SOPA/PIPA/ACTA/KUKAC tervezetekben, hiszen azok talán elhozhatják a mai értékrelativizmusból való keserves kikászálódás lehetőséget.
Az I Don’t Believe In Tomorrow gúnyos tükröt tart azon elveszett lelkek elé, akik a mindennapi betevőért való küzdelem során gondolatok nélküli robotokká váltak, és akiket aztán olyan jól lehet használni arra, hogy a jövőjüket elvegyék, hiszen úgysem veszik észre ezen leendő veszteségüket. A magyar felsőoktatásra való utalgatást ugyan visszautasították Christináék, de afelett sem érdemes átsiklanunk, hogy ebben a nótában kifejezetten arról beszélnek: egykor megbíztak a megszólítottban, de ennek vége, és most jön a bosszú. Így azért elég nyilvánvaló az üzenet.
Visszatérő metafora a szövegekben a “trust”, a “burn”, a “fire” és a “lies”, vagyis ha jobban belegondolunk, ebből a négy szóból lett felépítve az összes szöveg, méghozzá káprázatos hozzáértéssel, a szavakkal való játszadozás zsenialitásról árulkodó csúcsra játszásával!
A címben és a borítón való csáthi utalás pedig egy olyan világot vázol elénk, melyben a saját végességünk felett érzett, illetve a politikusok hazudozása miatti megrökönyödés pusztító, a morfin delejes vonzásába menekülő életfilozófiát hoz létre, egy kor őrjöngő apokalipszisét hűen festve meg előttünk. Ráadásul az előző zseniális Depeche Mode – feldolgozás után ezúttal az R.E.M.-től gondolták újra a Losing My Religion-t. Ismét csak kiváló ízlésről tanúskodik a választás, és persze igen eredeti módon játszották fel a dalt, néhol más helyre téve az arányokat, máshol egészen újraértelmezve a régi slágert, de mindenképpen tökéletes kvintesszenciáját nyújtva a nemrég feloszlott banda álmaiból ébredő, látszatvalóságba rejtőzés helyességében már kevéssé biztos poémájának. Jobb is lett a Lacuna-féle változat, mint az eredeti!
Ehhez kiválóan társul a zenei oldal nívóssága, melyet eddig is megszokhattunk olasz barátainktól: a szakszóval csak “female-fronted metal”-nak nevezett műfaj ezzel a koronggal is bizonyítja, hogy valóban a stílusok királynője, miként Christina is jól láttatja ezen elsőségét a női nem tekintetében. De ugyanúgy jelen van a hivatalosan “beauty and the beast metal” jellegzetes vonása is, ami itt Andrea Ferro képében ölt testet, legalábbis a “szörny” oldala, a szépség pedig természetesen Christina, a szirénhez hasonlatos báj és kellem. Kiváló kontrasztként szolgálnak ők ketten ehhez az egyébként rendkívül felkavaró, monumentális produkcióhoz, mely kifejezetten az értékközvetítést és a kísérletezgetést helyezi a puszta szórakoztatás fölé, így mutatva mindannyiunknak példát szürke és kisszerű életünk megváltoztatása érdekében. Örök társul szegődik fentiekhez az elegáns megvalósulás, az energikus játszadozás, az egész albumra jellemző módon a Lacuna Coil muzsikájának három legfőbb ismérve: pikáns, pimasz, provokatív.
Értékálló mestermunka, cizellált remekmű, örök klasszikus, experimentális csoda, a 21. század eddigi legjobb albuma!

Bár a múlt szombatra meghirdetett Deafheaven-koncertre igyekezvén még az járt a fejemben, hogy milyen kemény dió (RIP) is lesz összezárva lenni ismét a sok füves hippivel (akár csak a tavalyelőtti Wolves In The Throne Room-on), de félelmem alaptalannak bizonyult, sőt! Jelenleg én szégyellem magam, hogy nem fedeztem fel korábban a stílusirányzatban rejlő mélyebb és igazabb lehetőségeket, de az amerikai post-black metalrockerek mulatsága, illetve annak közönsége bebizonyította, hogy valóban ez ma a dörgés.
Kezdődött azzal, hogy a Trafikhoz érvén döbbenten konstatáltam: itt jelen lesznek hosszú hajú alakok is, sőt, többen kifejezetten metálfésznek akartak látszani, mintha manapság ez még kúl lenne, mintha a ’80-as évek még itt ülne a nyakunkon, és ne fedeztek volna fel azóta rengeteg értékesebb, hasznosabb zenét is a fémes zajoknál. Szerencsére azért a vastagkeretes szemüveg és a sál is szép számban képviseltették magukat, bár előbbi ez esetben betudható volt Tél Tábornok Támadásának, míg utóbbi annak, hogy egyeseknek rossz a szeme (meg talán a füle is, de az más kérdés). Szóval jól elvoltam az ilyen elkülönülések biztonságos szemlélésén, amikor egyszer csak elém toppant a Wolf Shaped Clouds szörnyűségesen rideg screamo muzsikájávál, melynek hatására meghűlt ereimben a vér. Bizony, a srácok gonoszságához már a rendkívül emocionális, ámde fájdalmas és erőszakos muzsika hallatán sem fért kétség, csak úgy röpködtek az egyszerre ravasz és rettentő riffek, a síkideg sikolyok, a hácés hangulatok, valamint egyéb finomságok. Akkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni, de mégis így történt: koncertjük után fedeztem ugyanis fel, hogy Marci névre hallgató dobosuk a legtrúbb féjsz a világon, merthogy talpig feketében volt, de még felvarrók is díszítették ruházatát! No csak – morfondírozok magamban -, meg eb ura legyek, ha ez fakó, de mégis: és máris ott voltak a többi barátai, akik szintén hardcore benne vannak a black metalban, egyiken például egy ijesztő Burzum-póló, de Wolf-dobosunkon is terjesztette a sötétséget a Black Sisters-felvarró. “A Deafheaven egy rakás szar” – nyilvánította ki, és azonnal tudtam, hogy ennek így kell lennie, mert ha valamit már a hipszterek sem szeretnek, akik nem is hipszterek, hanem igazából black metálosok, akkor az egyáltalán nem lehet menő. Újdonsült pajtásom rá is bökött somolyogva az olasz Hierophant által eladásra kínált portékára: “Szerinted mit keres Horgh a pólójukon? Röhejes” – jelentette ki, és szinte éreztem, hogy azt is hozzáteszi gondolatban: “A kurva anyjukat”. Persze nem tette, mert inkább hallgatott, meg magában mosolygott, ahogy egy igazi true archoz illik.
Közben lezajlott a Wasted Struggle és a Hierophant koncertje, de ez csak wasted time volt meg elephant in the porcelain market, merthogy valójában azért mégis csak vártam az amerikai csodagyerekeket, akik majd megmutatják ennek a Wolf-dobosnak is, hogy nem gáz dolog black metalt keverni post-rockkal.
És lőn! A Deafheaven jött, látott, és… el is ment! Három számuk mégis ékesen bizonyította azt a sokszor hangoztatott és így realitást nyert hülyeséget, hogy a kevesebb néha több, mert ők kurva keveset játszottak, de többet nem is kellett, mert azt már mindenki unta volna. Meg hát nincs is annyi számuk még szegényeknek.
A legutóbbi albumuk, azaz a Roads to Judah legromantikusabb szerzeményei itt voltak azért velünk, és azt képesek voltak maximális intenzitással elénk tárni, valamint olyan hihetetlen brutalitással, aminek hallatán tényleg még egy igazhitű hipszter is megnyalhatta a szája szegletét. Hja, kérem, a black metal mégis csak lehet habostorta!

Képzeletbeli szerkesztőségünk felkereste Lez Stygian-t képzeletbeli otthonában egy mini-interjú erejéig.

- Szia Lez, mi újság?
- Sziasztok! Már a múltkor elmondtam, hogy nincs újság, a Stygian Shadows nem jelenik meg többet.
- Bocsánat, csak azt szerettük volna kérdezi, hogy hogy vagy.
- Jól, miért?
- Rendben. Áttérhetünk a zenei kérdésekre?
- Mik vagytok Jehova tanúi? Nem térek át semmire.
- Úgy értjük, hogy mi a helyzet most az Metal Undergroundban…
- Irgum-Burgum, hát mi lenne, nem sok. A válság miatt a cd-k nem mennek, az eddig 66 példányban megjelent obskurus bakelitek pedig csak 55 példányban jelennek meg. Álság és válság van, haha.
- Vannak jó földalatti magyar csapatok?
- Nincs egy sem, kivéve amiket én adok ki. Mármint nektek nem adom ki az elérhetőségüket, mert mindenkiből bolondot csináltok.
- Ugyan, csak viccelünk néha, tudod jól.
- Én csak azt tudom, hogy az egyik szerkesztőtök WASP-rémi, innentől kezdve kételkedve fogadom minden leírt betűtöket.
- Na jó, evezzünk könnyedebb vizekre: mit szólsz hozzá, hogy a Compact Disco zenekar képviseli Magyarországot az Eurovíziós Dalfesztiválon?
- Igazából nem értem, mire jó egy vizi járműnek meztelenül mutogatni magát (komp-akt), ha értitek.
- Na de Laci, komolyan.
- Remélem, nem nyernek, kivéve ha Lédecy Lambit is beveszik a csapatba.
- Le(s)z Stygian?
- Nem tudom borítékolni, ne haragudjatok.