A filozofikus hajlamú olasz zenekar hatodik nagylemeze igazi ínyencfalat l
ehet azok számára, akik még a 21. század hajnalán is hisznek abban, az igényes zeneiség és a metafizikus kérdéseket boncolgató szövegi oldal együttállása egy lehetséges alternatíva a hallójáratainkat célzó produkció tető alá hozása során. És bizony, a Lacuna Coil mindig is tartotta magát a manapság olyannyira érdektelenné vált értékelvűséghez, a maradandóság eszményéhez, melynek hála már 1999 óta kápráztatnak el bennünket nehezen befogadható módon, sokszor hetekig való rágódásra, újabb és újabb eszmélkedésre kényszerítve a fogyasztói társadalom sekélyességében olyannyira közönyössé, felszínessé vált társadalmat. Ezt bizonyították előző, Shallow Life című hangzóanyagukkal is, melynek koncepciójául az említett szürkeség, a 2500 éves nyugati kultúrát megtagadó, gerincét és sorsát vesztett emberiség áll, mely szomorú állapotot igen ironikusan ábrázoltak a mesterműhöz készült promóciós anyagokkal is: elegáns ruhákban fotózkodtak, ezzel élcelődve a prémes bundák és fényes láncok mögé rejtőző sivár lelkeken, és a sorok között is erőteljesen irányították rá figyelmünket egy eddig általunk fel sem ismert, mély igazságra: minden dolog mértéke az ember, de a mai létformák már nem mondhatóak embereknek, inkább csak istentelen, Hübrisz óvó karjaiba menekülő, szegényes olcsójánosoknak.
Most pedig egy szinttel ismét előrébb lépett a Lacuna Coil, ezúttal azt a fajta depresszív, önpusztításra hajlamos művészt megénekelve, aki felismeri a körötte lévő változtathatatlanságot, ürességet, semmiséget, és többé nincs kedve a piactéren beszélgetni az emberekkel (eddig sem tette, de ezután már nem is kívánja), mert rá kell döbbenjen: minden ember tudatlan, kivéve őt, a művészt,
aki felismeri a többi ember tudatlanságát, ezért is különb náluk, akik nem ismerik fel önnön butaságukat.
Viszont nem lennének a kedvenc digó zenészeink, ha megmaradnának csupán a filozófia biztonságos keretei között, és várakozásainknak megfelelően ezúttal felismerték: nemcsak szemlélni kell az embereket, de meg is változtatni őket, szép szóval, vagy ha kell, akár erőszakkal is, hiszen a jelenlegi sárkorban való dagonyázás, és várakozás a leszúrásra, hát ez tényleg elképesztően alantas már. Realizálták Lacunáék, hogy itt a politika veszélyes talajára kell merészkedniük, meghozva ezt a döntést a legmegfelelőbb pillanatban. Hiszen mindannyian emlékszünk Berlusconi tavalyi visszalépésére, Mario Monti titokzatos kinevezésére, és ez bizony Christina Scabbia és elvbarátainak torkán is megakadt. Ezért is történhetett meg, hogy ezúttal egy kifejezetten reményvesztett, sötét tónusú, a világ posztmodern kiismerhetetlenségére fájdalmasan rácsodálkozó lemez született, melyben egyaránt felróják az olaszok nemzettársaiknak saját hazug világokat (a dalok során újra és újra felemlegetett “lies”), de megjelenik egyfajta kiábrándult világvége-várás is, melyhez bizonyára inspirációt jelentett számukra a hazánkban tevékenykedő Avatara (egykorvolt Bácsfi Diana) gondolatvilága is, melynek már régóta részét képzi az aranykor elé való vágyakozva tekintés, és a pártus Jézus ismételt iránymutatása is. Ezt egyébként az End of Time dalban fejtegetik leginkább Christináék, melyben alábbi sorok hűen mutatják Scabbiáék hitvallását említett témában.
“Cause i belong to you
Cause i am part of you
I am dying in your arms
It’s time to go”
Jól látszik, hogy a költő felemleget valamiféle magasabb rendű hatalom kötelékébe való tartozást, mely azonban mégsem nyújtja azt a biztonságot, melyet
mindeddig beleláttunk világunkba: bizony, ez a lét számunkra könyörtelenül idegenné vált, ezért eljött a pusztulás ideje, mely valami újnak is lehet talán a kezdete, de egyszer úgyis el fog bukni ez az új dolog is.
Igazi gótikus magasztosságot felidéző, egyben romantikus sötétséget is megjelenítő dallal nyitnak, mely Trip the Darkness címmel vezet be minket egy olyan birodalomba, ahol egyszerre uralkodik az emelkedettség és a szomorú halálvárás, a fényességes égi csoda, valamint a magába zárkózott, önpusztító gyötrelem is. Rettentő világ, ezt már nem akarjuk megtapasztalni!
Aztán újabb merengős töltetet rejt magában az Against You, mely az amerikai Against Me! nevű punkcsapat létére kíván cinikus reflexióval szolgálni. A szerzeményben kibontakozik ugyanis egy saját bizonytalanságát felismerő, addig iróniával próbálkozó szerencsétlen sorsa, aki napról napra igyekszik lelki bénultságát viccesnek gondolt mutatványokkal feledtetni, de egyszer neki is számot kell vetnie életével, és rádöbbennie, hogy karbafont kéz ide, folyamatos trollkodás oda, a harangok nem érte szólnak.
Az ebben a számban kibontakozó egzisztencialista nanodrámát tökéletesen fejeli meg a Kill the Light Pilinszky-féle kozmikus magányérzete, mely az “égve hagytad a folyosón a villanyt” hétköznapi kínkeservére a “ma töltik zenémet” borzamával replikázik, bizonyítva, hogy valami igazság
mégis csak van a SOPA/PIPA/ACTA/KUKAC tervezetekben,
hiszen azok talán elhozhatják a mai értékrelativizmusból való keserves kikászálódás lehetőséget.
Az I Don’t Believe In Tomorrow gúnyos tükröt tart azon elveszett lelkek elé, akik a mindennapi betevőért való küzdelem során gondolatok nélküli robotokká váltak, és akiket aztán olyan jól lehet használni arra, hogy a jövőjüket elvegyék, hiszen úgysem veszik észre ezen leendő veszteségüket. A magyar felsőoktatásra való utalgatást ugyan visszautasították Christináék, de afelett sem érdemes átsiklanunk, hogy ebben a nótában kifejezetten arról beszélnek: egykor megbíztak a megszólítottban, de ennek vége, és most jön a bosszú. Így azért elég nyilvánvaló az üzenet.
Visszatérő metafora a szövegekben a “trust”, a “burn”, a “fire” és a “lies”, vagyis ha jobban belegondolunk, ebből a négy szóból lett felépítve az összes szöveg, méghozzá káprázatos hozzáértéssel, a
szavakkal való játszadozás zsenialitásról árulkodó csúcsra játszásával!
A címben és a borítón való csáthi utalás pedig egy olyan világot vázol elénk, melyben a saját végességünk felett érzett, illetve a politikusok hazudozása miatti megrökönyödés pusztító, a morfin delejes vonzásába menekülő életfilozófiát hoz létre, egy kor őrjöngő apokalipszisét hűen festve meg előttünk. Ráadásul az előző zseniális Depeche Mode – feldolgozás után ezúttal az R.E.M.-től gondolták újra a Losing My Religion-t. Ismét csak kiváló ízlésről tanúskodik
a választás, és persze igen eredeti módon játszották fel a dalt, néhol más helyre téve az arányokat, máshol egészen újraértelmezve a régi slágert, de mindenképpen tökéletes kvintesszenciáját nyújtva a nemrég feloszlott banda álmaiból ébredő, látszatvalóságba rejtőzés helyességében már kevéssé biztos poémájának. Jobb is lett a Lacuna-féle változat, mint az eredeti!
Ehhez kiválóan társul a zenei oldal nívóssága, melyet eddig is megszokhattunk olasz barátainktól: a szakszóval csak “female-fronted metal”-nak nevezett műfaj ezzel a koronggal is bizonyítja, hogy valóban a stílusok királynője, miként Christina is jól láttatja ezen elsőségét a női nem tekintetében. De ugyanúgy jelen van a hivatalosan “beauty and the beast metal” jellegzetes vonása is, ami itt Andrea Ferro képében ölt testet, legalábbis a “szörny” oldala, a szépség pedig természetesen Christina, a szirénhez hasonlatos báj és kellem. Kiváló kontrasztként szolgálnak ők ketten ehhez az egyébként rendkívül felkavaró, monumentális produkcióhoz, mely kifejezetten az értékközvetítést és a kísérletezgetést helyezi a puszta szórakoztatás fölé, így mutatva mindannyiunknak példát szürke és kisszerű életünk megváltoztatása érdekében. Örök társul szegődik fentiekhez az elegáns megvalósulás, az energikus játszadozás, az egész albumra jellemző módon a Lacuna Coil muzsikájának három legfőbb ismérve: pikáns, pimasz, provokatív.
Értékálló mestermunka, cizellált remekmű, örök klasszikus, experimentális csoda, a 21. század eddigi legjobb albuma!



