A népszerű svájci heavy metal énekesnő újra előrukkolt egy hátborzongatóan fílinges albummal, sok fejkendős METALAC és az Autodafé Kvlturális Magazin hatalmas örömére. Új lemeze először a Fijacíon oral della muchachos címet kapta volna, de aztán inkább megváltoztatta a nemzetközibb hangzású Playback On Track-re, illetve ezúttal a szövegeket is angol nyelven izzadta ki magából, hogy a tádzsik tinilányok is eszeveszetten visíthassák egy-egy fellépése alkalmával a veretes, ámde szívderítő sorokat.
Hősnőnk még bűbájos lolitaként debütált a devizahitelesek üdülőparadicsomának egyik gyermekcsatornáján, a Richie Mouse Channel-en, majd gátlásait hamar levetkőzve átnyergelt a zeneiparba, és 1998-ban ki is hozta self-titled debütalbumát, melyen

A latinos temperamentumú szépség után bomlanak a pasik!

egyaránt merített a svájci folklór soha ki nem apadó forrásából, és a tüzes salsa féktelen hedonizmusából. Who’s got the Rythm és Lovers of the Bun című számai egycsapásra a MAHASZ élére sodorták az imádnivaló gyereklányt, viszont az igazi siker második, The Force Movie című snuff lemezével következett be: képes volt vele a Bravo toplistáját egy hónapon keresztül uralni, olyan legendákat megelőzve ezáltal, mint Madonna, a Busted, vagy a Hungarica. Az MTV még Top Ten at Ten adást is szentelt számára, és úgy látszott, a világhír nem sokáig várat magára.
2000-ben szintén az MTV-n kapott lehetőséget egy Unplugged koncert lebonyolítására és felvételére, mely hír hallatán Kurt Cobain öngyilkosságot követett el, de a svájci hard rockerinát ez sem állíthatta meg: évről évre újabb sorlemezekkel bizonyította, hogy igenis helye van abban a bizonyos mosodában, és hogy még Lady Gaga sem képes őt lemosni a pályáról, pózoljon akármennyit is a Saxon énekesével, esetleg Leanderrel.
A féktelen partijairól is ismert rythm’n'metal csajszi idei anyagával is ékes példáját adta annak, hogy lehet az ember lánya 34 évesen is hithű metálos római katolikusként, még ha túl van már egy váláson, és  Miss Kolumbiának is csak az unokatestvérét szavazták meg. A dögös rockmuzsikát ugyanolyan vehemenciával képes prezentálni számunkra, és talán ennél nem is kell több.

Megkérünk minden hithű goregrindert, necrocult blackmetalost és crushcore rajongót, hogy értékeljék át a videó megtekintése után nyamvadt életüket. Igen, még Ti, Anal Cunt rajongók is vessetek számot Isteneitekkel, mert senkik és semmik vagytok.

Külön érdekesség, hogy indulnak az Eurovíziós Dalfesztiválon. Trve.

Alábbi spam-et füleltük le ma a postaládánkban:

The Legend will be announced next week

Pogányságügyi szakértőnk, Rózsi ajánlásával!

Dear BA fans, during next week we will announce BA 2011 headliner’s name. Check out our websites from Monday, The Name can be announced anytime. Be ready…

Bathory-cédék bekészítve, csatabárd előásva, fülünkben rivall már az ősmagyar dal és érezzük, hogy most nagyon erősek leszünk. Apáink véréért tenfiatok fog megbűnhődni, szent földben sárvérű áruló nem nyughat, ezer éves történelmünk végre igazságot szolgáltat. Őseinkért, a büszke anyaföldért, a felszenteletlen lélekért, Odinért!

A következő kulcsszavakat már nem tudtuk mondatba fűzni, de érezzétek át dicső mivoltukat:
kard, becsület, üzenet, ellenség, századok, csatakiáltás, nomád, harcos, sztyeppék, szerződés, természetkultusz, meghaltak, gyermekeik, hit, igaz hősök, képmutató modern világ, ösvény, örökség, pogány, eskü, vérszerződés, Arvisurák, vándor, régóta elfelejtett, feltámadás, Vereckei-hágó, Góg és Magóg, kitartás, Kárpátok, spiritualitás, áldozat, istenek, alkony, végzet.

Olvasónktól kaptuk a hírt, miszerint botrányos kirohanásra ragadtatta magát a Dalriada együttes énekesnője, és szóhasználatában megtagadta az egyszerű emberek által is érthető nyelv használatát.

az aranytojást tojó modern tyúk

Az esetre greenwichi idő szerint ma került sor, amikor is rajongónk, aki nem mellesleg a folk metal banda fanatikusa is egyben, betért a Binder Frizu nevű fodrászatba, hogy kedvenc énekesnője által szabadulhasson meg ismét töredezett hajvégeitől, és lehessen újra minden rocker leányzó sármos ideálja.
A hajvágás közben aztán mindenféle téma kapcsán folytattak eszmecserét, szóba került többek között az időjárás, Laura aranyos kiscicája és a soproni virágének is, de amikor az Amorphis-énekes rasztáinak kielemzése után a mostanság divatos párizsi hajkölteményekre tértek át, az énekesnő elszólta magát.
“Én csak ülök ott mit sem sejtve, amikor hirtelen Lau olyat mond, hogy a tigrismintás póthajnak szerinte van egyfajta elitista, negatív konnotációja is. Olyan váratlanul és hirtelen zajlott le az egész, hogy rögtön sokkos állapotba kerültem, és bár a lelki nyugalmam valamelyest helyre állt, mikor a leányzó lenyomott nekem egy politikailag inkorrekt tockost, de azt hiszem, ezek után már semmi nem lesz ugyanaz. Világról alkotott képem alapjaiban változott meg most.”
A történtek kapcsán megkérdeztük a Közönséges Dalriada-rajongó Kommentelőt is, aki alábbi kinyilatkoztatást tette:
“Szerintem szánalmas, hogy egy nemzeti értékeinket képviselő csapatot csak azért kezdenek el fikázni, mert az végre nemzetközi sikereket ér el. Sokkal inkább büszkének kellene lennünk, hogy emelik hazánk fényét a világ összes metálosa szemében, nem pedig irigykedni rájuk, baszki. Dicséretes, hogy ennyi év után is igyekeznek új színeket behozni zenéjükbe, és a hörgés is nagyon jól áll Laurának, hihetetlen ízes lett így az egész album! Talán el kellene menni Rockmaratonra megnézni őket, meg letölteni az albumaikat, nem pedig Youtube-ról néhány számukat összehallgatni, aztán azok alapján osztani az észt. Undorító, hogy manapság mennyire nem tisztelik az emberek a művészek produktumait, és ilyen felületes ismeretség alapján próbálnak véleményt alkotni! Akinek nem tetszik, ne hallgassa, vagy csináljon jobbat, esetleg húzzon vissza az álértelmiségi barátaihoz okoskodni! Dalriada, csak így tovább!”

Hihetetlen kijelentést tett nemrég a Brainlust-énekes Szabó Nándi, és bevallotta, hogy valójában világéletében rettegett a zombiktól! A szaknyelv által csak “living dead”-nek nevezett különös lények világát tematikaként mindig is szívesen használó zenekar vokalistája elmondta, hogy már gyermekkorában sem bírta végignézni George A. Romero prominens filmjeit, de mióta Jimmyt véli felfedezni a Blikk címlapjain halála után tíz évvel is, már egy szemhunyásnyit sem képes aludni.

Nándi ezt egy Touché Amoré-vinyl mögé rejtőzve mondta el nekünk.

“Ilyenkor a környezetem mindig próbál nyugtatni, hogy élőhalottak márpedig nincsenek, de sajnos nem tudok hinni nekik. Kiskoromban még a deathcore-ról is azt állították, hogy nem létezik, aztán tessék megnézni: ma már tudományosan bizonyított tény, hogy ilyesmi is jelen van a világban. Miért ne derülhetne ki ugyanez a zombikról is?”
Mint elmondta, a Brainlust megalapításában is jelentős szerepe volt azon vágyának, hogy ezen félelmén felülkerekedjen, és csak remélni tudja, hogy valaha is siker fogja koronázni próbálkozásait.
Nándi továbbá megemlítette, hogy a zombikon kívül paranoid jelleggel iszonyodik még a lepontozástól, a Southern Oracle-vé való átnevezéstől és a Deathstars-tól, de a NuSkull megújult külsejétől már nem, mert mint hozzátette, “nagyon patent lett!”

Mint ismeretes, a Sisters of Mercy néven ismert angol újhullámos zenekar ismét tiszteletét teszi hazánkban, ezúttal kétszer is,  akárcsak a Subscribe és az Isten Háta Mögött tette nemrég. Az ünneplésen túl (idén lettek 30 évesek) nekik prózai okaik is vannak a duplázásra: két évvel ezelőtti koncertjükre ugyanis a jegyek már fellépésük napja előtt egy hónappal elfogytak, mely tény sok 40 éves ex-darker szemébe csalt bőven könnyeket.
“A legviccesebb zenekar” címet méltán kiérdemlő búsongó veteránok összesen három nagylemezt adtak ki, az utolsót is 1990-ben, melyet ugyan azóta követett két válogatás is, de csekély számú újabb szerzeményük kiadatlan maradt. Mint ismeretes, Andrew Eldritch, a zenekar egyetlen máig állandó tagja, és szinte az összes eddigi ‘Mercy-tag által elviselhetetlennek nyilvánított vezére kijelentette, hogy a Warner egyik mellékága, az East West elleni sztrájkként többé nem jelentetnek meg semmit, és ezzel jól megszívatják majd a szemét, pénzéhes kiadót. Persze ez alapból baromság, mindamellett még mindig jobban hangzik, mint beismerni: kiveszett belőle minden kreativitás, és a csekélyke életművét csak még jobban megalázná, mint azt a Vision Thing-gel tette. Mert valljuk be őszintén, nem lett az már akkora dobás, emlékezetes slágereiket is már mind ellőtték korábban (kivéve a Temple of Love-ot), és az egykor nagyon sikeres műfaj, generációk életérzését meghatározó korábbi zenéjük másolásán és a fárasztó szenvelgésen kívül többre már nem nagyon lettek volna képesek. Élőben viszont annál inkább aktivizálták magukat, illetve Eldritch magát, és még azokat, akik éppen hajlandóak voltak vele barátkozni, esetleg egy színpadon is mutatkozni. Persze bizonyára a Doktor Avalanche-nek elnevezett dobgép is szívesen spanolt vele,  de egy idő után  csak ráébredt Andy is, hogy az azért mégsem ugyanaz.
Első két lemezük (First and Last and Always — 1985, illetve Floodland — 1987) igazi klasszikusa az úgynevezett darkwave-nek, mely stílus igazán a 80-as években tombolhatta ki magát olyan bandákkal az élen, mint a Depeche Mode, a The Cure és a Joy Divison, de az évtized végére a Sisters of Mercy-nek is sikerült szélesebb körben kultstátuszt kivívnia magának, egyúttal igazi klasszikusokat hagytak hátra a mindenkori meg nem értett fiatalságnak. Mert alapvetően az ő zenéjük ez, az identitásukat lázasan kutató és a legkevésbé önmagukban bízó tinédzsereké, akik még nem fedezték fel igazán személyiségük mibenlétét, miközben a külvilág számára is folyamatosan bizonyítani kell, mert anélkül nem megy. A pubertás idején megnövekedett érzékenység a nehezen értelmezhető hatásokkal szemben aztán sikeresen oldódott fel a szenvedés hangjában, az önmagából kifakadó és fájdalmát keserédesen panaszló lélekkel egy tőről fakadó zenében, mely sikere éppen abban rejlik, hogy a muzikális pozitívumokon, a dallamos rockslágereken túl képes volt (illetve képes ma is) bizonyos értelemben megnyugvást hozni a túlzottan képlékeny állapotban lévő, magát folyamatosan frusztráló és folyamatosan megkérdőjelező szellemnek. Ezért lehet olyan népszerú azóta is rengeteg zenekar, emlékezzünk csak az úgynevezett emo-hullám első sikeres zenészeire: a Sunny Day Real Estate és a The Promise Ring éppen hasonló jellegéből fakadóan szólíthatott meg bizonyos rétegeket, de ugyanez vonatkozhat a Nirvanára, a Taking Back Sunday-re, a My Chemical Romance-re és a Panic! At the Disco-ra is. Persze bizonyos minőségi különbségek felfedezhetőek említett zenekarok között is, de hatás tekintetében hasonló okokra vezethető vissza a befogadó által érzett szimpátia. Bizonyos értelemben ezért sem lenne ma már túl sok értelme egy Sisters of Mercy-lemez megjelenésének: a stílusjegyek egy behatárolt kor sajátjaként pusztán önmaguk sémáin keresztül értelmezve nem válthatnak ki túl nagy visszhangot a 21. században, és egy-egy emlékezetes koncerten túl már jobbára száműzve vannak az egykori tinédzserek nosztalgikus vágyódásába, a fiatalság iránti örök visszatérési kényszerbe (jelen esetben persze ez külön érdekes lehet, tekintve, hogy éppen a lelki diszharmónia terelhetett sokakat a műfaj irányába: ez is egy ékes példája annak, mennyire tárgytalan, mennyire fájón ösztönszerű is említett érzés kialakulása).
A csapat megihletett több zenekart is (miként ők ugyanúgy több feldolgozással is előálltak), legismertebb talán a Cradle of Filth változata a No Time to Cry-hoz, mely az újragondolt változatában is megállja a helyét.

Sisters of Mercy
2011/02/ 25-26
A38
5000/5800 — az egyik napra megváltott jegy a másikon nem használható fel

Valljuk be, nem sokan hittük volna, hogy a Hegyalja nevezetű dolog képes lesz izgalomba hozni minket, most azonban ez a szokatlan szituáció állt elő. Mi pedig szeretjük a váratlan helyzeteket, így nagy lelkesedéssel vesszük tudomásul, hogy ezúttal nem lesz Motörhead, viszont végre láthatjuk a Mastodont, aminek még underground rajongónk, Maszvidál Masztodon is nagyon örülhet, hát még mi. Ugyan 8 éve már felléptek Gödöllőn, de akkor sajnos nem lehettünk jelen, mert még nem voltunk metálosok. Legutóbbi, Crack the Skye című albumuk hallatán elégedetten ráncigáltuk meg egymás sálát, vastagkeretes szemüvegeink mögül pedig csillogó szemekkel kacsintottunk össze, úgyhogy látunk valamennyi esélyt a szobametalos életmód feladására, még ha csak néhány nap erejéig is. A

A tavalyi Rockmaratonon szokás szerint tarolt az Ensiferum legénysége.

Wikipedia nevű fémzenei szaklap szerint pedig már közeleg is TBA címre hallgató ötödik nagylemezük, mely rövidítés valószínűleg azt takarja, hogy ez lesz az ő Fekete Albumuk, mellyel majd eladják magukat. Addig azonban még bátran rajonghatunk zenéjükért!
Jön az Amorphis is, akiket tavaly novemberben a szerencsés kiválasztottak (értsd: akik kaptak akkreditációt) már láthattak a Dieselben, mi viszont még mindig nem tudtunk élőben megbizonyosodni a langyimetál zsenialitásáról, de ezúttal valószínűleg ezt is pótoljuk majd. Bár alapból nem szerethetnénk őket, hiszen finnek, akikről már tudományosan bebizonyították hozzáértő politikusok, miszerint nem nyelvrokonaink, de azt javaslom, lépjünk most túl ezen, és rázzuk majd teljes erőbedobással a rőzsét olyan partyhimnuszaikat hallva, mint a Sky is Mine, vagy éppen a Sampo(n). A Korpiklaani hazájából érkező arcok tavaly sem ültek tétlenül, és ki is adtak a Mayhemmel egy split lemezt, melyről aztán valamiért levágták a magyar norvég black metal extreme metal kultikum szégyenfolt szerzeményeit, és megtöltötték hőskori retteneteik megcsúfolt, mai változatával, melyet mi mégis elfogadunk valamiért, valameddig.
Lesz Deicide is, és a gúnyos kacaj helyett talán majd meg is csodáljuk a 33 éves korában öngyilkosságot elkövetett Glen Benton bandáját, akik Varg Vikernes szerint a 90-es években black metalt játszottak, mi meg inkább fekete metálnak neveznénk stílusukat, vagy inkább mókuslövő metálnak. De ne legyünk gonoszak, Glen mára példás családapává serdült, aki még fejkendőt sem restell húzni, ha éppen gyermekei szülői értekezletére zarándokol el. Pedig hát igazán felesleges szégyellnie bármit is, hiszen mind tudjuk, hogy a Pokol Királya is általános iskolában tanít hittant, és a Drudkh zenekarvezetője is fiatalkorúaknak magyarázza a holokauszt szörnyűségeit. Mi meg civilben a Tescoban pénztároskodunk, vagy éppen egy nagy biztosítótársaságnál húzzuk az igát öltönyben, csinosan.
Aztán ne feledjük a Pennywise-t sem, mely amerikai fenegyerekek annyira összepajtiztak Zoltan Teglassal, hogy tavaly már az énekesüknek is megválasztották. Zolink pedig fenemód örült is ennek, mert itt ugyan nem érzelgősködhet Sziva Balázsék oldalán, de mégis menőnek érezheti magát, mert a Pennywise-ban énekelni menő. Persze Dragge-ék biztos elmagyarázták előtte neki, hogy őket ne oktassa ki azért naponta a történelem ismeretének fontosságáról, meg az ivást sem tilthatja meg nekik, legyen akármennyire is Kossuth madzsar szabatságért küzdő katonája. Igényes pankok, előre!
Lesz még Heaven Shall Burn is, akik sajnos túl értelmiségiek számunkra (lásd: legendás interjú az egyik taggal, aki azt magyarázta, hogy éppen jogi karon készül doktorálni, mert hát hisszük vagy sem, a metál világa tele van okos emberekkel), így most róluk ne is ejtsünk több szót, annál inkább beszéljünk viszont az Irie Maffiáról. Ők nem játszanak jó zenét, de fellépésük alatt kedvezményes lesz a sörsátrakban a Borsodi, úgyhogy hell yeeeaaaah!
És ha már ilyen fesztelenül osztjuk az észt, nézzünk még egy kicsit szét, mi várható: a cseh Brutal Assault-on fellép majd a már mindenki által elsiratott, valójában még körülbelül másfél évig aktív Cathedral, az általunk  már egyszer (értsd: pont elégszer) megtekintett Anathema (akiket experimantal (sic!) rock-ként jellemeztek BA-ék, és milyen bölcsen tették!), továbbá szokásos módon bejelentettek pár huszadrangú death unalmasságot (Hail of Bullets, Norther, Asphyx) is, nehogy túlzottan megtisztelve érezzük magunkat.
A MetalFest-ről eddig úgy beszéltünk, mintha nem vennénk majd meg rá a hetijegyet, úgyhogy legyünk egy kicsit kedvesebbek: az első fellépők között annyi izgalmas dolgot adtak hírül, hogy az már erősen súrolja az egy határát, de milyen egy az már! Bizony, az Alcest-ről van szó, akik soraiban megtalálhatjuk szemünkkel a rettegett Havat is, kinek neve akkora legenda frankhon berkeiben, mint Khrulé idehaza. Játszott már büszkén menetelő hazafit a Peste Noire-ban, érzékeny filozófust az Amesoeurs-ben, vadóc filozófust a Lantlôs-ban, ezúttal pedig érzékenyen vadóc filozófusként bukkan fel, de hagyjuk már a hülyeségeket, az Alcest kakas zenét játszik, melyet akár avantgarde post-black metalnak is nevezhetnénk, de ennyi erővel a Thy Catafalque-ot is hívhatnánk így, pedig hát az ugyanúgy csak rock.
Lesz Cradle of Filth is, melyet egy magát valamennyire is becsülő zenehallgatónak egyszerűen tilos kedvelnie, Szenny Dani bájos sikolyaitól a hidegnek kell kiráznia, nemet kell intenie a mainstreamben sikert sikerre halmozó angol metálintézményre, sőt, rendes nevén sem szabad hívnia őket, szigorúan lekorlátozódva a kredenc of shit / krétásfilc közül valamelyikre. Persze ne hazudjunk,az első sorban fogunk tombolni és reménykedni, hogy ezúttal lesz From the Cradle to Enslave is, hiszen végre nem kell bizonyítaniuk Gaahl-nak, hogy ők is tudnak kemények lenni. Rantottbus kollega már kedvenc Vestal Masturbation pólóját is nagy igyekezettel mossa nap mint nap, hátha el tudja tüntetni róla az árulkodó foltokat.
Rockmaratonról is beszélnénk szívesen, de azt inkább megtartjuk április elsejei tréfának.

Drámai és döbbenetes a hír, amit az egyik Black Metal Inner Circle tag nemrég mondott el egy interjúban. Fény derült a brutális erőszakszervezet eleddig eltitkolt beavatási rituáléjára, szervezeti hierarchiájának a felépítésére. Ez az egész annyira sokkoló, hogy csak félve merjük mi is idézni a szöveget, de azért megtesszük:

Riporter: For many people Black Metal is ideology or religion. What’s Black Metal for you?
Vicotnik (DHG): Back in the 90s we were very strict about this. When someone was new in the scene, he passed a two-year test period in order to be fully accepted as a Black Metal brother.

Még az is kiderül lassan, hogy a Helvete-ben volt a vizsga, és szóbelizni kellett a Venom/Hellhammer/Bathory őstörténetből, valamint a sátánista szimbólumok rajztechnikai készségből bemutatót tartani.

Történelmi jelentőségű lesz a mai rész, melynek alcíme Keresztre feszítve.

A port.hu-ról származó ajánlat:

Norvégiában egy metálegyüttes koncertjén a díszletek között keresztre feszített csontvázat találnak, melyről a rendőrség megállapítja, hogy valódi emberi maradvány. Mivel amerikai volt, az ügy a Jefferson Intézethez kerül. Brennan és Booth a nyomozás során kideríti, hogy az áldozat maga is metálzenész volt.

Megkérdeztük Seeley Booth-t, hogyan érezte magát ezen epizód forgatásakor:

“Nagyon jól, kérlek. Azt tudni kell, hogy mi csak az Until The Light Takes Us dvd-t láttuk előzetesen, hogy milyen is lehet egy dethametalos banda élete és bevallom, azok alapján nagyon durva dolgok tárultak elém. Rengeteg gyilkosságot/perversiot/gyűlöletet magunk mögött tudunk már az egyes epizódok révén, de ennyire súlyos részt még talán sosem forgattunk a kollégákkal. Engem különösen megfogtak karakterek és a forgatás után jobban beleástam magam ebbe a szubkultúrába hobbiból. Azóta mondhatom büszkén, hogy Cradle Of Filth és Hecate Enthroned rajongó lettem és köszönöm a forgatőkönyvírónak, hogy végre egy normális részt kapott a sorozatunk. Hail balckmetal!”

Habár nem egy bevett szokás ingyen koncertekkel kedveskedni a hűséges nézőközönségnek, de eddig is bőven akadtak olyan lehetőségek, amikor potom összegekért láthattunk zseniális zenekarokat, underground gyöngyszemeket. Egy Khudára 600 forintot kiadni, vagy hogy a közeljövőből hozzak példát, a God Is An Astronautért sem hiszem, hogy sok lenne az a 3000 Ft. A Skalar Music viszont erre is rátett egy lapáttal, hiszen az elkövetkező félévben ingyenesen tesz megtekinthetővé számunkra olyan kiváló csapatokat, mint jövő héten a Cataract, júniusban a Death By Stereo, vagy mint jelen értekezésünk tárgya, az amerikai Black Tusk!
A február 19-ei koncertnek a Tündérgyár adott otthont, és elsőként a honi színtér egy nem is olyan régen alakult formációját, a HAW-t szemlélhettük nagy érdeklődéssel. Amely figyelmet maximálisan meg is érdemelnek, hiszen a Stereochrist ex-énekesével (Makó Dávid), illetve Igor-, és Prosectura-tagokból megalakult csapat hihetetlenül ízesen játssza az amúgy sem merevségéről ismert southern rock/stoner rock kettősét, dalaikból maximálisan süt a hiteles hozzáállás, a belazult dallamok, illetve könnyed hangvétel iránti fanatikus elkötelezettség. A hatvani stúdióban rögzített demó dalait élmény volt így élőben is hallani, hatalmas pozitívumként nevezném meg az All Good All Fine bendzsóval megtámogatott húzását, mely által még inkább a Nagy Délre vizionálhatjuk magunkat, amint a végtelen autóutak beutazása után leheveredünk a tengerparton napágyunkra, és lenge öltözetű lányok társaságában szürcsölgetjük a jóféle Jim Beamet. Az előző nap Szegeden legjobb barátjukkal, a Shapat Terrorral fellépett srácok állításuk szerint igyekeztek kiheverni a másnaposság fáradalmait, mely igazából nem túlzottan mutatkozott meg teljesítményükön, a feeling és a lendület is helyén volt, nem volt olyan pontja fellépésüknek, amikor azt éreztem volna, hogy a kimerültség venne rajtuk erőt. Rögtön az elején a One More Man Gone kellemes talpalávalóul szolgált egy kis bemelegítő tánchoz, de a már említett All Good All Fine, vagy épp a zúzós The Free Ride of the Workhorse is elégedett mosolyt csalhatott a groove szerelmeseinek arcára. Kifejezetten örültem, hogy az ének nem került háttérbe a hangszeres szekció mellett, Dávid megérdemli, hogy a stílushoz remekül passzoló orgánumával az egész termet uralhassa. Egyszóval a tavaly már a nagy kedvenc Crowbar előtt is fellépő banda levonulása után a közönség nagy része kellemes szájízzel nyugtázhatta, hogy kis hazánk sem bújhat el, ha éppen a délies stoner rock kerül szóba.
Ezután kissé sikerült visszavetnie lelkesültségemet az egyesült államok-béli Howl-nak, akik általi koncertélményemet hasonlónak mondanám, mint amit a tavaly augusztusi Converge-bulin is éreztem a Gaza alatt, vagy éppen miként a Meshuggah érintett a cseh Brutal Assault fesztiválon. Mert ugyan a műfaj kis eltéréseket mutat, de a morózus hangvétel, és az ebből fakadó egyhangúság közel azonosnak tekinthető, legalábbis számomra. Nem azzal van bajom, hogy valaki csupán egyféle érzelmi skálán képes kifejezni önmagát, illetve világhoz való hozzáállását, de az igenis bántja füleimet, ha ugyanazt a monoton brutálkodást kell minden szám során hallanom, bármiféle hangulati színezés, vagy megkülönböztethető hangok nélkül. Ugyanis így tudom csak aposztrofálni a tavaly debütalbumát megjelentető (Full of Hell) zenekar produkcióját, melyet bár a doom metal címkével szokás illetni, mégsem mondanám teljesen konzekvensnek a műfaji besorolást, hiszen bár a belassult tempó tetten érhető, és a súly megléte sem vonható kétségbe (ahogy ők fogalmaznak, a “mindenható riff” egész zeneiségük alapja), de a mélyebb tónusú üvöltés, az unalomba fulladó zakatolás, és a punkos egyszerűséggel megfogalmazott szövegek mégis kimozdítják muzsikájukat a szigorúan vett doom skatulyájából. Színpadon sem sikerült sajnos izgalmasabbá varázsolniuk számaikat, és bár valószínűleg sokan pont ezt a fajta következetesen elővezetett szigort kedvelik, de én sajnos nem tudtam megbarátkozni a rhode island-i arcok művészetével. Dalaikhoz írott soraik pedig szintén kimondottan fárasztóak tudnak lenni, amikor már ötödszörre olvassuk ugyanazokat a frusztrált gondolatokat, csak éppen más köntösbe bújtatva. Nem mondom, hogy elviselhetetlen lenne az, amit csinálnak, csak éppen a zenei szárnyalás, a sokszínű érzelmi skálán való barangolás és a kísérletezgetés barátainak nem szívesen ajánlanám.
Savannah sludge színtere kimondottan erősnek mondható, és bizony a Baroness, valamint a Kylesa mögött a Black Tusk sem marad el sem igényes megközelítésében, sem izgalmas zeneiségében. Bár az említett hármasból ők alakultak meg legkésőbb, mégis sikeresen zárkóztak fel ismertebb társaikhoz, és a jellegetesen mord sludge hangzásvilágot (melyet szokás mocsárszerűnek, esetleg mocskosmód gorombának is nevezni), melyre valahogy nagyon ráérezni Georgia állam egyik legnagyobb városában. A mogorva riffek vokál terén némi hardcore punk jellegű üvöltéssel egészülnek ki, melyből mindhárom tag aktívan ki is veszi részét. A dobok fellépésük során középre is kerültek, így még inkább egybeforrt világuk sűrű, mégis fogós muzikális manifesztációja, és ténylegesen érezhető volt az a fajta áramlás zenészek és közönség között, mely jelenséggel oly gyakran szokás példálózni, ámde valójában annál kevesebbszer sikerül megtapasztalnunk. Én nem nevezném egyáltalán a “hácés” üvöltözést a szürkeség felé hajló jellegzetességüknek, és ugyan valóban érezhető még kisebb elmaradás teszem azt a Mastodon, illetve a Baroness nívója mögött, de a srácok zenéje tényleges értéket, és valódi egyediséget képvisel, mely azt hiszem, a jövőben fog csak igazán kibontakozni, és színpompás fényében tündökölni. 2010-ben Taste the Sin címmel hozták ki harmadik nagylemezüket, illetve előzőleg ajándékoztak meg minket a The Fallen Kingdom — Passage Through Purgatory kettőssel, melyek már egy önálló arculatra törekvő csapat képét vetítették előre, és lőn! A Taste the Sin minden apró gyermekbetegségével együtt egy igazán szerethető albumnak mondható, melyen tetten érhető a jó értelemben vett koszosság, a kifejezetten lendületesre vett tempó, és a roppant súly megjelenítése anélkül, hogy az összkép túlzottan egyívásúvá válna. Élőben is látszott az a fajta pozitív hozzáállás, amit tulajdonképpen a zenei oldal ellenében a Howl muzsikusain is megfigyelhettünk, illetve a Black Tusk-trió kis létszáma ellenére is (vagy pont ezért) képes volt igazán mozgásba hozni minket, felébreszteni a bennünk szunnyadó tüzet, a dionüszoszi szenvedély tényleges pozitívumként megjelenő izzását. Így a közel egy órás blokk (bár az időt nem figyeltem, de megközelítőleg ennyit játszottak) alatt üresjáratnak helye nem volt, illetőleg egy ráadás erejéig visszatértek még, hogy ténylegesen kielégíthessenek minden igényt. A hatalmas arcszőrzettel megáldott basszeros (Jonathan Athon) egyébként egy nagyon érdekes jelenség volt, megjelenése egyből magához vonzotta a kíváncsi tekinteteket, és a láthatóan fegyverbarát (a nyakára tetovált pisztoly és hangszerével néha ilyetén mozdulatok imitálása) zenész igyekezett zenei teljesítményével is kiérdemelni a kitüntetett figyelmet. De két társáról sem mondható el, hogy ne tettek volna ki magukért az est folyamán.
A zenekar munkáit gyönyörű festményeivel megajándékozó John Dyer Baizley (Baroness-gitáros, ő felelős többek között egyes Kylesa-, Kvelertak-, Skeletonwitch- és Torche-anyagok és -pólók képi világáért is) pedig a legutóbbi albumhoz is egy kimondottan szép borítót szolgáltatott, mely képpel ellátott póló kapható volt itt is, csekély 3000 Ft-ért. Azt hiszem, egy ilyen minőségi munkára ez nem nagy kiadás, mint ahogy a zenekarba vetett bizalom sem lehet jogtalan. És ha már tavaly augusztusban megkaptuk a Kylesa-t már, akkor most a Baroness-en a sor, hogy egy kiváló koncerttel ajándékozzon meg minket. Én biztosan ott lennék.