Habár nem egy bevett szokás ingyen koncertekkel kedveskedni a hűséges nézőközönségnek, de eddig is bőven akadtak olyan lehetőségek, amikor potom összegekért láthattunk zseniális zenekarokat, underground gyöngyszemeket. Egy Khudára 600 forintot kiadni, vagy hogy a közeljövőből hozzak példát, a God Is An Astronautért sem hiszem, hogy sok lenne az a 3000 Ft. A Skalar Music viszont erre is rátett egy lapáttal, hiszen az elkövetkező félévben ingyenesen tesz megtekinthetővé számunkra olyan kiváló csapatokat, mint jövő héten a Cataract, júniusban a Death By Stereo, vagy mint jelen értekezésünk tárgya, az amerikai Black Tusk!
A február 19-ei koncertnek a Tündérgyár adott otthont, és elsőként a honi színtér egy nem is olyan régen alakult formációját, a HAW-t szemlélhettük nagy érdeklődéssel. Amely figyelmet maximálisan meg is érdemelnek, hiszen a Stereochrist ex-énekesével
(Makó Dávid), illetve Igor-, és Prosectura-tagokból megalakult csapat hihetetlenül ízesen játssza az amúgy sem merevségéről ismert southern rock/stoner rock kettősét, dalaikból maximálisan süt a hiteles hozzáállás, a belazult dallamok, illetve könnyed hangvétel iránti fanatikus elkötelezettség. A hatvani stúdióban rögzített demó dalait élmény volt így élőben is hallani, hatalmas pozitívumként nevezném meg az All Good All Fine bendzsóval megtámogatott húzását, mely által még inkább a Nagy Délre vizionálhatjuk magunkat, amint a végtelen autóutak beutazása után leheveredünk a tengerparton napágyunkra, és lenge öltözetű lányok társaságában szürcsölgetjük a jóféle Jim Beamet. Az előző nap Szegeden legjobb barátjukkal, a Shapat Terrorral fellépett srácok állításuk szerint igyekeztek kiheverni a másnaposság fáradalmait, mely igazából nem túlzottan mutatkozott meg teljesítményükön, a feeling és a lendület is helyén volt, nem volt olyan pontja fellépésüknek, amikor azt éreztem volna, hogy a kimerültség venne rajtuk erőt. Rögtön az elején a One More Man Gone kellemes talpalávalóul szolgált egy kis bemelegítő tánchoz, de a már említett All Good All Fine, vagy épp a zúzós The Free Ride of the Workhorse is elégedett mosolyt csalhatott a groove szerelmeseinek arcára. Kifejezetten örültem, hogy az ének nem került háttérbe a hangszeres szekció mellett, Dávid megérdemli, hogy a stílushoz remekül passzoló orgánumával az egész termet uralhassa. Egyszóval a tavaly már a nagy kedvenc Crowbar előtt is fellépő banda levonulása után a közönség nagy része kellemes szájízzel nyugtázhatta, hogy kis hazánk sem bújhat el, ha éppen a délies stoner rock kerül szóba.
Ezután kissé sikerült visszavetnie lelkesültségemet az egyesült államok-béli Howl-nak, akik általi koncertélményemet hasonlónak mondanám, mint amit a tavaly augusztusi Converge-bulin is éreztem a Gaza alatt, vagy éppen miként a Meshuggah érintett a cseh Brutal Assault fesztiválon. Mert ugyan a műfaj kis eltéréseket mutat, de a morózus hangvétel, és az ebből fakadó egyhangúság közel azonosnak tekinthető, legalábbis számomra. Nem azzal van bajom, hogy valaki csupán egyféle érzelmi skálán képes kifejezni önmagát, illetve világhoz való hozzáállását, de az igenis bántja füleimet, ha ugyanazt a monoton brutálkodást kell minden szám során hallanom, bármiféle hangulati színezés, vagy megkülönböztethető hangok nélkül. Ugyanis így tudom csak aposztrofálni a tavaly debütalbumát megjelentető (Full of Hell) zenekar produkcióját, melyet bár a doom metal címkével szokás illetni, mégsem mondanám teljesen konzekvensnek a műfaji besorolást, hiszen bár a belassult tempó tetten érhető, és a súly megléte sem vonható kétségbe (ahogy ők fogalmaznak, a “mindenható riff” egész zeneiségük alapja), de a mélyebb tónusú üvöltés, az unalomba fulladó zakatolás, és a punkos egyszerűséggel megfogalmazott szövegek mégis kimozdítják muzsikájukat a szigorúan vett doom skatulyájából. Színpadon sem sikerült sajnos izgalmasabbá varázsolniuk számaikat, és bár valószínűleg sokan pont ezt a fajta következetesen elővezetett szigort kedvelik, de én sajnos nem tudtam megbarátkozni a rhode island-i arcok művészetével. Dalaikhoz írott soraik pedig szintén kimondottan fárasztóak tudnak lenni, amikor már ötödszörre olvassuk ugyanazokat a frusztrált gondolatokat, csak éppen más köntösbe bújtatva. Nem mondom, hogy elviselhetetlen lenne az, amit csinálnak, csak éppen a zenei szárnyalás, a sokszínű érzelmi skálán való barangolás és a kísérletezgetés barátainak nem szívesen ajánlanám.
Savannah sludge színtere kimondottan erősnek mondható, és bizony a Baroness, valamint a Kylesa mögött a Black Tusk sem marad el sem igényes megközelítésében, sem izgalmas zeneiségében. Bár az említett hármasból ők alakultak meg legkésőbb, mégis sikeresen zárkóztak fel ismertebb társaikhoz, és a jellegetesen mord sludge hangzásvilágot (melyet szokás mocsárszerűnek, esetleg mocskosmód gorombának is nevezni), melyre valahogy nagyon ráérezni Georgia állam egyik legnagyobb városában. A mogorva riffek vokál terén némi hardcore punk jellegű üvöltéssel egészülnek ki, melyből mindhárom tag aktívan ki is veszi részét. A dobok fellépésük során középre is kerültek, így még inkább egybeforrt világuk sűrű, mégis fogós muzikális manifesztációja, és ténylegesen érezhető volt az a fajta áramlás zenészek és közönség között, mely jelenséggel oly gyakran szokás példálózni, ámde valójában annál kevesebbszer sikerül megtapasztalnunk. Én nem nevezném egyáltalán a “hácés” üvöltözést a szürkeség felé hajló jellegzetességüknek, és ugyan valóban érezhető még kisebb elmaradás teszem azt a Mastodon, illetve a Baroness nívója mögött, de a srácok zenéje tényleges értéket, és valódi egyediséget képvisel, mely azt hiszem, a jövőben fog csak igazán kibontakozni, és színpompás fényében tündökölni. 2010-ben Taste the Sin címmel hozták ki harmadik nagylemezüket, illetve előzőleg ajándékoztak meg minket a The Fallen Kingdom — Passage Through Purgatory kettőssel, melyek már egy önálló arculatra törekvő csapat képét vetítették előre, és lőn! A Taste the Sin minden apró gyermekbetegségével együtt egy igazán szerethető albumnak mondható, melyen tetten érhető a jó értelemben vett koszosság, a kifejezetten lendületesre vett tempó, és a roppant súly megjelenítése anélkül, hogy az összkép túlzottan egyívásúvá válna. Élőben is látszott az a fajta pozitív hozzáállás, amit tulajdonképpen a zenei oldal ellenében a Howl muzsikusain is megfigyelhettünk, illetve a Black Tusk-trió kis létszáma ellenére is (vagy pont ezért) képes volt igazán mozgásba hozni minket, felébreszteni a bennünk szunnyadó tüzet, a dionüszoszi szenvedély tényleges pozitívumként megjelenő izzását. Így a közel egy órás blokk (bár az időt nem figyeltem, de megközelítőleg ennyit játszottak) alatt üresjáratnak helye nem volt, illetőleg egy ráadás erejéig visszatértek még, hogy ténylegesen kielégíthessenek minden igényt. A hatalmas arcszőrzettel megáldott basszeros (Jonathan Athon) egyébként egy nagyon érdekes jelenség volt, megjelenése egyből magához vonzotta a kíváncsi tekinteteket, és a láthatóan fegyverbarát (a nyakára tetovált pisztoly és hangszerével néha ilyetén mozdulatok imitálása) zenész igyekezett zenei teljesítményével is kiérdemelni a kitüntetett figyelmet. De két társáról sem mondható el, hogy ne tettek volna ki magukért az est folyamán.
A zenekar munkáit gyönyörű festményeivel megajándékozó John Dyer Baizley (Baroness-gitáros, ő felelős többek között egyes Kylesa-, Kvelertak-, Skeletonwitch- és Torche-anyagok és -pólók képi világáért is) pedig a legutóbbi albumhoz is egy kimondottan szép borítót szolgáltatott, mely képpel ellátott póló kapható volt itt is, csekély 3000 Ft-ért. Azt hiszem, egy ilyen minőségi munkára ez nem nagy kiadás, mint ahogy a zenekarba vetett bizalom sem lehet jogtalan. És ha már tavaly augusztusban megkaptuk a Kylesa-t már, akkor most a Baroness-en a sor, hogy egy kiváló koncerttel ajándékozzon meg minket. Én biztosan ott lennék.