Az élettel való megbékélés nem egyszerű dolog. Legtöbbünknek nem is sikerül — hiába minden látszat, hiába minden szó, felszínes elégedettség és a függésben való megnyugvás látszólagos halhatatlansága, ha az egész leképeződésből hiányzik a “mindenséget átható rend”, a harmónia önkéntelen jelenléte az egészelvűséget valló tudatban.
Ezért is kell egyetértenem a Vágtázó Életerő koncertje előtti kerekasztal-beszélgetés résztvevőivel abban, hogy a VHK szellemisége sosem a szabadság fontosságának hangsúlyozásában merült ki, és főleg nem a sámánhagyomány öncélú felidézéséből fakadó puszta történetiségben, annál itt jóval többről volt szó — az élet került középpontba, a lét csodája előtt való leborulás és leláncolt szellemiségünk felrázása a tetszhalott állapotból (melyről a beszélgetők már az elején megállapodtak, hogy felesleges és lehetetlen próbálkozásnak bizonyult), mely küzdés a belsőnkben uralkodó rendszertelenséget kívánta megragadni és egységes cél felé irányítva a paradicsomi állapotot megeleveníteni, ami képes még a reveláció erejével hitet adni nekünk, hogy érdemes folytatnunk és küzdenünk rendületlenül, bíznunk a bizonytalanság káoszában is.
A beszélgetést a wan2-s Dudich Ákos moderálta, és a legbeszédesebbnek talán Para-Kovács Imre bizonyult, habár a vége felé már igyekezett a helyzet abszurditásának (ti. VHK-koncert előtt kielemzik fellépéseik mibenlétét és sikerük titkát) felemlegetésével 
lekerekíteni a társalgást, majd zárszóként meg is világosodott, hogy ők tulajdonképpen azt a szerepet kapták itt, ami a pornózásban a felszopók kiváltsága. Lehet meg is hívjuk segédszerkesztőnek Imrét, majd ő tanít minket humorérzék terén.
A résztvevők között volt még Fiáth Tita (a Ludditák főkolompos nőszemélye, civilben börtönpszichológus), akitől több izgalmas történetre számítottam mindenféle zavart lelkek képzelgéseiről, béklyóiról, de csak egy gyilkosságot elkövetett személyt említett meg annak bizonyságaként, hogy az efféle korlátlanul korlátolt személyeket is mennyire képes volt megfogni a VHK ereje. A magyar narancsos Legát Tibor is kiemelte Para-Kovács mellett a zenekar egykori “punk” attitűdjét, mely mégis csak teljesen megfoghatatlan volt a korszellem számára, egyúttal a karhatalom sem igen találhatott fogást rajtuk, hiszen elvont szövegeikkel politikailag kezdeni valamit nem lehetett. Előkerült ennek kapcsán a CPg és Mos-OI párhuzam is szigorúan a lázadás szellemiségét példázandó, és bár emellett láthatóan szükségesnek tartották az említett két zenekar által képviselt szembenállás formáját is, a “kapitalizmus gyermekeként” magam már nem tudom átlátni, valamint helyeselni az efféle véleménynyilvánítási formáit szellemileg visszamaradott embereknek, mert a szövegeik és megnyilvánulásaik (a Filmmúzeum rocktörténelmi műsorában való szerepeltetés sem győzött meg ennek ellenkezőjéről) igenis ezt mutatják számomra. A beszélgetésben még jelen volt Pálinkás Szűts Róbert origós újságíró, illetve Geréby György vallásfilozófus és Pritz Péter radiocafés közül egyikük, de nekik kevésbé volt emlékezetes megszólalásuk. Para-Kovács még említést tett “liberális” ismerőseinek azon aggályáról, hogy ez egy jobb oldali zenekar lenne, és aztán persze cáfolta is ezt, jogosan. Teljesen ésszerűtlen ugyanis ilyesféle besorolásokkal illetni azt a fajta életigenlést és szellemi egész-ség megidézését, mely egykorú az emberrel, ideológiától és oldalaktól függetlenül megvan mindannyiunkban, csak az életre hívásának szükségszerűségét kell felismernünk.
Ennek kapcsán szeretném még megemlíteni, hogy a VHK valóban egy határozott koncepcióval szolgál magyarságunkról, a mi nemzetünk múltjáról és eredetéről, de emellett feleslegesnek tartom jelen esetben hangsúlyozni, hogy valós-e a magyarok hunokkal való azonosítása, kapcsolatban álltak-e egyáltalán valamikoron is, és egyáltalán mi bizonyítható hiteles iratokkal, régészeti leletekkel. Mert ez most nem fontos. Valahogy az irodalomhoz tudnám az egészet hasonlítani, hiszen még ha annak is szánja valaki, a művészet önmaga nem igazságköteles műfaj, másrészt azon is el lehetne polemizálni, hogy mit tartunk val
óságosnak, mi szolgálja épülésünket. Mennyivel létezőbb a több ezer éves múlt azon szegmense, melyet visszanézve elképzelünk magunknak, mint az, melyet igazolni tudunk egykori dokumentumokkal, emlékekkel? És mi értelme ezt kutatni, ha a szellemi virágzással párhuzamba került történeti mítosz dicsősége képes csodás misztériumával katarzisélményt és hitet adni embereknek? Persze ez nagyon visszás kijelentésnek hathat, hiszen eme tézis hangoztatásával az ezen fórumon sokat kritizált nemzeti rock műfaj éllovasainak létjogát is bizonyíthatnánk, még ha náluk a belső megnyugvás helyett sokkal inkább felfokozott tenni akarással is párosul a múlt glorifikációjának retorikai eszközökkel való továbbítása, de mondom, a Vágtázó Halottkémeknél az egész mondanivaló olyannyira eggyé vált a földi igézet kábulatával és a megvilágosodás érzetével, hogy nem szabad leegyszerűsítenünk a kérdést pusztán nemzeti jelképek mentén való haladásra.
Mondom ezt akkor, ha a merchpult, valamint egyes rajongók politikai elkötelezettsége is nehezítheti helyzetünket, hiszen míg előbbinél a szokásos nemzeti motívumok megjelenése mellett olyan gyöngyszemek is akadtak, mint a Hungarica együttest előtérbe állító Szabad a dal című könyv, de az ilyesmi szerencsére nem mondható azért annyira hangsúlyosnak. Egyébként a relikviákra vágyó rajongók itt tényleg megtalálhatták számításukat, mert a VHK- és Vágtázó Csodaszarvas-albumok és -pólók mellett Grandpierre Attila és édesapja, Grandpierre K. Endre művei is fellelhetőek voltak, magam az énekes Életünk és a mindenséget átható rend című kötetére ruháztam be, de témaválasztását tekintve a többi is megismerésre érdemesnek látszott.
A kerekasztal-beszélgetés végeztével következett az Isten Háta Mögött, és fél tíz után nem sokkal meg is érkeztek az új albumukat nemrég kiadott Palikáék, hogy a VHK többgenerációs közönségének is bizonyítsák rátermettségüket, a halottkémekével rokonítható szellemi szárnyalásuk lebilincselő voltát. A szimplán Ű címmel kiadott negyedik lemez csak egy hónapja jelent meg, de azóta volt alkalmam alapos ismeretséget kötni vele, és azt hiszem, nem elhamarkodott kijelentésem, miszerint előző anyagaikhoz hasonlóan mestermű lett ez is, a 8 számos korong üresjáratok nélkül nyújtja az általunk olyannyira megszeretett IHM-esszenciát, melynek a felfokozott hevülésig tartó íve mellett a gondolatokra való sarkallás is sajátja, létének alappillére. Előbbire azt hiszem az előző albumos Jósolni bélből című szám lehet a legjobb példa, mely koncertről koncertre bizonyítja számomra a földtől elemelkedett gyönyörérzet felszabadító voltát, egyúttal a fájdalomittas egységesülés katartikus kifakadásának szükségszerűségét, és annak lélekemelő erejét. Persze ez merően szubjektív vélemény, de nekem sokat jelent emiatt is ez a dal.
És — tette hozzá Palika — még édesanyjának is tetszhet előbb említett nóta, hiszen szülei amúgy is ott voltak ezen a koncerten. Ahogy észrevettem, anyukája számára is elég nagy hatással voltak az olyan pillanatok, mint mikor az És során a közönség egyként énekelte fiának sorait, de azt hiszem, az ilyen élmények tényleg különleges szépséget képviselhetnek egy ember (egy anya) életében.
Az új albumról két kivétellel (Áttelelés, A leányzó fekvése) azt hiszem, az összes dal elhangzott (a Várj, míg felkel majd a nép tekintetében így utólag bizonytalan vagyok, de úgy emlékszem, azt is játszották), illetve igazán rajongóbarát módon az összes nagy kedvencünket előadták ezúttal, tehát itt volt a már említett És, a Berepülés, a Megbántani egy szabót, a Tömeges vektor bozon kultúre és a Közelítő-távolító is, mely dalt Egyedi Peti először a banda nevében Bokros Csabinak küldött, aztán helyesbített, hogy csak a saját nevében teszi ezt, végül ezt is megtagadta, szegény Csabi bánatára. Aki itteni ígéretéhez híven jelen is volt, és az utolsó három szám során csatlakozott be gitárján korábbi társaihoz, így a Jósolni bélből — Tömeges vektor… — Az orionaranyadért zárás már az ő segédletével hangozhatott el. Palika továbbá be is jelentette, hogy ezentúl ne is próbáljuk visszatapsolni őket, mert nem akkora sztárok ők, hogy ilyesmit megengedhessenek maguknak, meg amúgy is. (Egyébként nem 
lehetett túl régi döntése ez, hiszen a koncert előtt Sándor Dani még rá is kérdezett a setlisten szereplő utolsó számok kapcsán, hogy akkor ez lesz-e a ráadás, hehe) Ami mondjuk tényleg nagyzolónak tűnhet abban az esetben, ha a zenekar előre bekalkulálja fellépésébe a visszahívást és az utána következő nóták sorát, nem pedig a közönség követeléséből fakadóan spontán reakcióként következik a ráadás, de hát ez utóbbi manapság elég ritkának mondható tényleg.
Na de visszatérnek még ők az Aláírhatatlan történelem közös előadása során, nyugtatott meg minket Palika, és ígéretükhöz híven Az orionaranyadért után már nem is következett más, jöhetett tehát a VHK és a fergeteges felszabadulás!
Felvezetés gyanánt az ázsiai sztyeppéken való vágtatásba kaphattunk hatékony betekintést, mely során az üstdob egyre ütemesebb igénybevétele mellett fokozatosan beléptek a gitárok is, majd végül felbukkant Attila, aki már megjelenésével is egy igen sajátos színt képvisel a színtéren, elég csak jellegzetes, karatemester gyakorlatának is beillő mozdulataira tekintenünk, de a törékeny ember a maga kirívó színpadi viseletével amúgy sem egy átlagos jelenség. Itt kell megjegyeznem, hogy sajnos a többséggel ellentétben én náluk még csak az ism
erkedés fázisánál tartok, és nem fűződik évtizedes rajongás nálam hozzájuk, így élőben is most volt először alkalmam látni őket, és ilyen szempontból talán a majd’ két és fél órás gigashow soknak bizonyulhat, de azt azért nem mondanám, hogy nem nyűgözött volna le produkciójuk. Épp csak tudomásul kell vennem, hogy mivel nem követhettem történetük alakulását akkoriban, és szemléletem csak az utókor visszatekintő jellegét öltheti, így értelemszerűen nem is érezhetem ugyanazt egy két és fél órás koncerten az első perctől az utolsóig, mint egy ősrajongó. Mint amit az IHM kapcsán érzek, éppen azzal együtt való haladásom miatt, amit persze más nem érezhet át ugyanúgy, miként én teszem. (Ennek kapcsán érdemes megemlítenem azt a párbeszédet, ami a két zenekar fellépése között hangzott el mellettem: egyik véhákás megemlíti, hogy ezzel a bandával csak egy baj volt, éspedig hogy nem volt jó. Társa hümmögve helyesel, majd pár perc múlva bátortalanul megjegyzi, hogy azért a maga nemében jó volt az, mire előbbi rezignáltan jóváhagyja egy “perszével”. Mindenkinek senki nem tehet a kedvére.)
Így a tagok tekintetében sem mondhatok semmi bizonyosat: persze Attila jelenléte nyilvánvaló, illetve mint már a beszélgetés során elmondták, az eredeti üstdobos még mindig Ausztráliában van, így azt értelemszerűen nem ő kezeli. A hivatalos honlap alapján én Balatoni Endrére tudok gondolni, mint az intro során az üstdob cséplője, aki mondjuk Haska Béla CPg-tagra is eléggé hasonlított. Továbbá jelen volt Mestyán Ádám basszeros, aki bár nagyon fiatalnak tűnik még mindig, de már ’96-tól is itt játszott a zenekar szüneteltetéséig, valamint Bokros Csabival egy kétszemélyes formációban is zenél Dereng név alatt. Tiszta blekkmetál egyébként, hallgassatok csak bele.
Az intro után elszabadult a pokol mind a színpadon, mind a közönség soraiban, az emberek hihetetlen intenzitással tombolták végig az egész produkciót, mely őrület bemutatására szerintem elegendő csak azt a momentumot említeni, amikor a huzamosabb ideig színpadra tévedő közönség visszafogására érkező színpadi embert a rajongó segítségére siető társai egyként kezdték rángatni a tömegbe, majd két másik színpadi figurának kellett kollégájuk után iramodni, hogy aztán együtt valahogy el tudjanak szabadulni a megvadult nézősereg karmai közül. Ez ám a pánk, mi?
Sorra jöttek aztán a nagyobbnál nagyobb klasszikusok, Halló mindenség, Végzetes szerelem, Ahol nincs föld és a többi, hogy az idő előrehaladtával a legelszántabb fanatikusok vágyait is kielégítsék. A vége felé aztán érkezett a nagy kedvenc Nincs más megoldás is, majd talán a Kis piros sárkányok, hogy a Hunok csatája ritmikus égzengéséről ne is beszéljünk. A végén meg természetesen az Aláírhatatlan történelem az Isten Háta Mögött legénységével egyesülve, mely már tényleg csak hab volt a tortán. Amire természetesen számíthattunk — nagy összeborulások, veszett módon 
való üvöltés, irtózatos színpadi megőrülés.
A koncert előtt aggódtam kicsit, hogy a teltház miatt problémás lesz majd a bejutás, de persze csak nem volt ezzel sem gond, a jegyért köszönet Lakatos Anita Dóra sajtóreferensnek és Zeronak!
A pazar, tartalmas estéért pedig a fellépőknek, akik igazán kitettek magukért, mint az várható volt.
