Megint kultúrkedvünkben voltunk, így két film is megtekintésre került ándörgránd filmszínházainkban, vessünk is egy pillantást ezen alkotásokra.
A magyar terepen Call Girl néven futó (imádom az ilyen magyaros címadásokat), egyébként Slovenka című szlovén-német-szerb-horvát-boszniai koprodukcióban készült mű egy 23 éves szlovén egyetemista életének egy szeletkéjét kívánja bemutatni, aki ljubljanai tanulmányai során prostitúcióból próbálja meg fedezni önálló életének kezdeti időszakát, lakásvásárlását, felvett hitelének visszafizetését és a többi kellemetlen kötelezettségét. Közben hazajárogat egyedül élő apukájához is, aki életének alkonyán rákenróll garázsbandájába igyekszik új életet lehelni, meg persze kislányának boldogulásáért tenni, a maga szűkre szabott keretei között azért.
Érdekes kérdés, hogy vajon mit próbál bemutatni nekünk Damjan Kozole rendező ezen filmjével a szokásos EU-átok egybefonódáson túlmenően (ez már korábbi filmjeinél is hangsúlyos szerepet öltött, emlékezzünk csak a Zöldhatár vagy a Munka egyenlő szabadság című alkotásokra): a fiatal Saschát ugyanis tényleg nem próbálják meg előttünk felmenteni, esetleg megrendítő sorsát pellengérre állítani. Vagyis nincs semmiféle rálátásunk a kiúttalanságban gyötrődő diáklány megkísértésére, illetve a könnyebb, egyben tisztességtelenebb eszközök által történő lelki megfogyatkozására, és ezen a látszólagos leépülés-történet sem képes változtatni. A magyarázkodásra és sajnálatra maga a néző van így rákényszerítve, aki az ábrázolt jellemeknél mindvégig igyekszik egy fokkal előrébb járni empátia tekintetében, míg végül rá kell ébrednie, hogy a való életben önmaga is egész hasonlóképpen cselekedne, mint a szereplők többsége. Nagyon dicséretesnek érzem azt is, hogy a fellvállalt kisrealista jelleg a karakterek tekintetében sem bizonyul engedékenyebbnek, így kíméletlenül azt a kisszerű képet szemlélhetjük az utca emberéről, amelynél a valóságban sem törekszik többre: az atyai barát nem hatódik könnyekig, mikor a régről ismert lányt kénytelen felismerni a megrendelt kurvában, és azért egy kis kellemes menettől nem is tekintene el továbbra sem; az ex-barát pedig hiába mutatja a megtört szerelmes látszatát, aki kizárólag volt barátnője miatt hagyja ott a feleségét, ha egyszer egyértelműsíti “élete értelmének” leleplezésekor, mennyire elégtétellel is töltötte el a tudat, hogy egykori párja sem jutott tovább, mint ő.
Továbbá a sokak által kritizált elvarratlan szálakat (a film elején Sascha egyik gazdag, EU-képviselő ügyfele a túl sok Viagrától holtan esik össze, így a rendőrök nagyon igyekeznek aztán megtalálni a Slovenka – szlovák lány – néven hirdető Saschát — megjegyzem, teljesen érthetetlen, miért akarnák utána is akkora hévvel elkapni, ha egyszer kiderült, hogy nem gyilkosság történt; továbbá a lányt zsarolni és beszervezni igyekvő arcokat is sikerül lerázni, és aztán nem is kerülnek újra kapcsolatba) tulajdonképp üdvözölendőnek tartom, a film életszerűre vett jellege teljes harmóniában áll az efféle folytatás nélkül maradó eseményekkel. Viszont azért mégis csak egy műalkotásról van szó, így a dramaturgia lehetne kicsit összeszedettebb is, mert néha már sok lesz az egymás után következő epizódok össze nem forrásának feldolgozása, valamint egy-két életszerűtlenebb párbeszéd is tovább ront az összképen — az apa és haverjának dialógusa a halálról való álmodozásról például túlságosan elnagyoltnak hat, továbbá csöppet irreális is. Ez a fajta disszonancia pedig egyértelműen nem tesz jót a filmnek, mivel a valóság talaján való megmaradás azért nem elég egy művészi igényességgel összerakott film esetében, másrészt azért néha pedig azt érezni, hogy tapasztalatok nélkül igyekeztek képet adni a szürke és kiábrándító mindennapokból. Az mondjuk örvendetes tény, hogy a nagyváros ábrázolásán (a megszokott elidegenedés, üresség, felszínesség) túl a vidék, a kisközösség is amolyan németh lászlói módon kerül ábrázolásra, bizonyítva, hogy az általában emberközelibbnek, ideálisabbnak ítélt közeg sem éppen olyan, mint amilyennek hinni szeretnénk. Vagyis marad mindenhol csak a romlás, a süllyedés, az elpazarolt élet nem éppen szívderítő kizárólagossága — ahogy azt a filmvégi koncerten a feldogozott Zappa-nóta, a Bobby Brown is mondja. Everybody is coming down… A főszerepben látható Nina Ivanišin pedig valóban hatásosan kelti életre a közönyös, számító, hűvös leányzót annak minden számításával és kiismerhetetlenségével — úgy brillírozik az antihős szerepében, hogy a nézőket mégsem tántorítja el magától teljesen, mégis reménykedünk, hogy valamiként élete végül csak rendbe jön majd. De talán sokunk eljut gondolatmenetében addig, hogy saját életét kezdje kielemezni, és a nem túl sok bizakodásra okot adó eredményt látva a változást igyekezzen szorgalmazni. Mert ha az ember alapvetően esendő, ott felesleges is az Unió elnyomásával és visszásságaival takarózni, felszínes társadalomkritikákba menekülni.
Az A szerelemről és más démonokról című Gabriel García Márquez -regény 1994-ben jelent meg, de megfilmesítésére csak most került sor a kolumbiai rendezőnő, Hilda Hidalgo által, aki az ismert anekdota szerint egy workshopon vetette fel a dél-amerikai írónak a filmre vitel lehetőségét. Nos, én nem olvastam sajnos a regényt, de a két megjelenési forma közti összehasonlítást sosem tartottam feltétlenül fontosnak, sőt, a teljesen más eszköztárral való operálás miatt kivitelezhetőségében is kételkedem. Így marad a mozgókép, ami a veszett kutya marása miatt megszálltnak vélt fiatal lány és papnövendék kapcsolatára próbál fókuszálni, az ő bimbózó szerelmüket annak tisztaságában megmutatni, illetve azt, hogyan vesznek el a mindent uralni kívánó katolikus egyház szorításában a legemberibb érzelmek is. Ezt tekintve egy fordított szent ágostoni útra asszociálhatunk az ifjú pap esetében, hiszen a hit felől érkezik a felkorbácsolt szenvedélyek “didói” kísértéséig, az értelmetlen dogmák megkérdőjelezéséig. Ilyen értelemben persze vallásosságának nem feltétlenül kellene megkérdőjeleződnie, éppen csak a gyarmatosító kor egyházi világa nem így vélekedik erről, mely alapján a mű egy kifakadásnak is tekinthető az intézményesített hit képtelenségeivel és túlzásaival szemben, de helyesebb egy emberibb történetre asszociálnunk a mindent elsöprő szerelem erejéről és két különböző világ összecsapásáról. Ez a fajta sablonosítás persze a giccsnek is túl sok teret hagy, mely akkor is zavaró lehet, ha a szűk másfél órás film első kétharmadában szerelemről szinte szó sincsen. Ez is mutatja a különben lassú, kimért léptékű alkotás elnagyoltságának eshetőségét, melyet csak az ízléses, esztétikus kivitelezés miatt vagyunk képesek feledni. A márquezi “mágikus realizmusnak” egyébként ezúttal nem sok szerep jut, még ha a hangulat igyekszik felidézni a varázsos lángolás minden apró báját, életnek értelmet adó jellegét is. Hiszen miként Sartre is magyarázta egzisztencialista irányultságának magyarázatakor, a szerelem is azon próbálkozásból fakad, hogy egy másik emberen keresztül adjunk létjogot saját magunknak, még ha ez az igyekvés amúgy kudarcra is van ítélve.
Az értelemadás különben meg a befogadó dolga, ha elfogadjuk a hermeneutika nézőpontját. Én így teszek.

Az ég felé
/Textures – Upwards/

elhullajtva most e testet
már csak árnyékom marad fenn
újjászülje önnön vesztet
hamvaiból kitörve lenn
kinyújtózva mindent fedhet

menedéket szeretve
nehézséget megvetve
különbségük elvetve

siklani idő zátonyai közt egyre
nem felejtve kígyót kiben jöttem kegyre
élni e viharban tökéletes egy kor
és emlékezni hogy ki is voltam egykor

A reménytelen szerelem dala
/Anathema – Lovelorn Rhapsody/

Hallom a hangod
Oly lágy e dalod
S furcsa most csatlakozni
Hogy ily békés örökké együtt lélegezni

Mámor úszik s hangod hallja…

Mezőkön, hol a fű nagyra nyúlott
Aranyszőnyeg hömpölyög és suttog
Őszi fatenger zokog

Szánalomtól mentesen nőtt fel egykori bánat
Az örök könny viszonozhat mára

Mezőkön, hol a fű nagyra nyúlott
Aranyszőnyeg hömpölyög és suttog
Őszi fatenger zokog

Hajnal hasad, mint seb újra felszakad
Kietlen bánatban, élettelen hazug szavad

A szerelem elhagyott, elmenekült tőlem
Csábító vágy vár és hal el előlem
Mint újranyílás nélkül hervadó virágok
Déli napsütésben egy pillanatot kivárok
hogy felékesíts engem, én reménytelen szerelmem

Volt egy ígéretem…
/Anathema – J’ai fait une promesse/

Nézd csak, a fűz ahogy görnyed a tó felett,
mint ki szerelméért hajlongva könnyeibe veszett,
arra az őszre emlékeztet, letérdelve
s eljegyezve veled egy életre…

A naplemente eljötte
/Anathema – Sunset of age/

coming soon...

Nyomorúság trónja
…egy halódó értelemben
Szépség könnyét ontja
…leláncolva érthetetlen

Reménynek vesztett óceánja
…elárvult némaság
Gúnyos kacaj egy jól ismert mennyországban

(egyként) mindörökké kutatva
Napfény-szülte utakra
Naplemente láttában
Egy boldogság-álcában…
…nyár-korom halálában

Hamarosan ismét hazánkban lép fel a Cavanagh-tesók tudatmódosító szerek hatása alatt síró-rívó bandája, így mi is zokogunk kicsit lírikus rovatunkban, fogadjátok bőséges adag szorongással és szomorkodással!

Könnynek kincse
/Anathema – Sweet Tears/

Egymás karjaiba feledve
Könnyünk tengerében feredve
Édes bánatodba szeretve
Ez a teljesség el nem veszett
És immár soha nem felejtett

Mint remegés végigfutva gerincemen
Magányos éjek még mindig keringenek
És továbbra is vágyva említelek

Ez a teljesség el nem veszett
És immár soha nem felejtett

A lány már tovaszállt, de álmaiban él
Lelke éber és sikolya az égbe tér
A zokogó fűz könnyének hangja elér
Lelkeink alatt eszmél…

…hol minden öröm régen álomba merült
Ragyogásunk fénye a mennyekbe került…
Könny ízében hevült

A bölcsesség mint Istenség
/In the woods… – The Divinity of Wisdom/

Kutasd a saját mélységed tátongó belsejét,
és regéld el ezernyi hazugságod tengerét.
Szinte kiszáradtam belé, de visszatért erőm,
s éjsötét árnyéklétem lett ítélővé tevőm.

Miképp mind megéljük a kínoztató fájdalmat.
Majd megfúlva idézzük e halandó ártalmat.
Bár a folyton változó kozmosz már emberben él,
mitikus képek szebbek mint mit ismeretlen vél,
és egy napon a fény is oly szürke lesz, mint a lét;

Még ha álmaim egykor oly hasztalan feledtem,
és a sorsunk sosem volt megírva, vagy temetve.

Mindenképpen enyém már a létezés szépsége…

Egybeforrva saját tudásom nyugodt létével,
istennek szült kín és öröm együttes képével,
amit megszerzett fényével…
gondolatom és emlékem,
(mind mit valaha szemléltem).
Bölcsességgel istenivé
ereimet színezi vér,
földi képem hit-veríték.
Csak én. Égi, nem isteni.

“Nem állítok elétek példaképeket – és nem is hirdetem, mivé legyetek. Egyszerűen csak azt szeretném, hogy lássátok: minden megvan bennetek, amire valaha vágytatok. Csitítsd el az összes álmod, vágyad és terved, melyekkel egyetlen célod, hogy mássá legyél; így azzá válhatsz, aki igazán vagy. Nem foglak kivezetni a saját belső létedből. Csak gyere és lásd, végül ki marad magára benned.” /Bhagwam Shree Rajneesh?/

Az In the woods… néven ismert formáció az a fajta kultbanda, melyet kevesen hallgatnak, de általában a többiek is próbálják isteníteni és leplezni hogy még egy számuk sem pörgött a lejátszójukban. Mi meg csak szövegelünk, de azt annál nagyobb elánnal. Lássuk az egykorvolt norvég avantGárda tanítását, mely nem is az övék igazából, de az már nem számít.

Sírfelirat
/In the Woods… – Epitaph (King Crimson-cover)/

A táblát, melyen prófétáknak szava zengett
beforrt hege díszíti, immáron csak reped.
Minden eszközön túl, ha végleg is halál,
napfénynek ragyogása fényében talál.
Mikor minden ember éltén sárban eseng
rémképek és álmok közti tépett keserv,
nem helyezi senki nyakába a babért
mint sikolyok hangja csendbe fúlva alélt.

A végzetnek súlyos vaskapui között
idő magva elvetve a mélység mögött,
és azok tetteivel ím megöntözve
kik látnak és ekképp is vannak köszöntve;
tudomás viszont halálos baráttá lesz
ha szabály tartása senkit sem kötelez.
Egész emberiség sorsát amint látom
őrültek kezébe helyezve találom.

Káosz és zűrzavar lesz sírfeliratom.
Ahogy kitaposott ösvényt el is hagyom;
ha megtesszük, kacagva hátradőlhetünk
ezen napon.
De félek holnaptól már zokogás kínoz.
Igen, félek holnaptól zokogás kínoz.

Most induló rovatunkban igyekszünk egy kicsit mélyebb húrokat megpendíteni azon a bizonyos vízigót lanton, ezért kortárs poéták irományait fogjuk lefordítani és szétosztani az éhező etióp gyermekek és Pokolgép-rajongók között. Fogadjátok sok szeretettel ti kis irodalmárok; ha jók lesztek, ünnepi különkiadásként majd leközlünk egy Bravo-dalszövegmagyarítást is, hiszen gondolom mind tudjátok: ők a fordítás alfái és omegái.

Elsőként következzen a morci szupersztár költeménye, kitől nem bánnánk, ha egy kicsit berágna ismét, hiszen az általunk

a földműves családapa régen sem tudta leplezni érző szívét

imádott név albumcímként való felhasználása önmagában ezúttal nem volt elég.
Let’s see what the Lord of the Akershus County, Grishnackh preach about!

Elveszett bölcsesség
/Burzum – Lost Wisdom/

Mialatt él hitünk talán:
világunk – a valóság
az egyetlen – de csak egy
megnyilvánulása a lényegnek.
Más terek fekvésének határunk az ura,
távlata a való felfogásnak és közös útnak.
De azok sem kevésbé léteznek
mint mit ember láthat, érinthet, érezhet.
Megtagadva a vak templom által,
mert ezek nem jelei Isten szavának -
ugyanannak az Istennek, aki felégette
az értelmet.

Erről jut eszünkbe, ezt láttátok?:
http://www.teufelstomb.com/news/twilight-star-to-play-varg-vikernes-in-black-metal-movie/
Mekkora oltás! Mindenesetre izgatottan várjuk, mikor fog végre ránk mosolyogni a Story címlapjáról Varg és tinédzser lánya (fincsi csajszi lehet) könnyfakasztó élettörténettel-zsidózó észosztással megspékelve!

FIGYELEM! Most következő cikkünkben egy árva humorzsa sem fog elhangzani. Nem is érdemes továbbolvasni.

Mikor legutóbb ilyen helyre tévedtem, még a fények leoltásánál nagyban sikítoztam, úgyhogy kíváncsian vártam, miféle revolúciót hajtott végre ezen közintézmények terén az idő, na meg a kulturális végetnemérő fejlődés.
A The Beach Camus legismertebb regényének, a Közönynek az átdolgozása. Aki nem olvasta volna eme alkotást, egy kis áttekintés: Meursault egy átlagember, nincsenek se érzései, se gondolatai de azért jóravaló polgár, viszont váratlanul megöl egy arabot minden különösebb ok nélkül, és ezután kiderül, hogy mégiscsak vannak érzései, a regény végére pedig még sajnáljuk is őt.
Na, ennek az alaptörténetnek a kicsit átalakított előadásmódjával találkozhattunk szeptember 13.-án a Merlinben, a színészek (Mikes Imre Elek, Mészáros Árpád, Erdély Andrea és Béres Márta) ugyanis egészen hihetetlen hanghordozással tudták előadni a szóról szóra idézett szövegrészeket, hol teljes érzelmi sokkban, hol még nagyobb lelki válságban. Ezeket az (egyébként a műhöz képest szinte mindig más szemszögből láttató) érzelmi válságot a világot érzékletesen elénk táró közönnyel bemutató jeleneteket teszik aztán hangsúlyosabbá olyan sajátosan emberi, gyűlölködő monológokkal illetve dialógokkal, melyek előbb-utóbb tényleg kényelmetlenné teszik a színpadon látottak figyelését. Bár a legtöbben inkább csak kacagtak egy jóízűt, kiválóan egészítve ki a darab mondanivalóját. Ez pedig, mint Camus-nál megszokhattuk, egyszerre megnyilvánul az ember megvetésében és bálványozásában/imádatában is, mikor épp mihez van kedvünk. Na jó, igazából csak utóbbiról van szó, szelíden elnézve az összes kis hiányosságot, de azért A pestis-nél itt jóval hangsúlyosabb a negatív emberi tulajdonságok, frusztrált megnyilatkozások vizuális és verbális megjelenítése (mármint az előadásban). A politikai korrektség és a konvenciók felrúgása ugyancsak fontos elem volt itt, mely úgy gondolom, a színpadi változat egyik nagy erényének mondható, a regényben ennek nem sok megnyilvánulása volt. Az erőszak és materiális alapokra visszaereszkedő szexualitás újból és újból való felbukkanása ugyancsak erős hatást válthatott ki az emberben, ha nyitott az önmagával és kicsinyes, hétköznapi érzéseivel,gondolataival való szembesülésre, a folyamatos szorongás egzisztenciális alapvetésének mindennapjaiba való beágyazódására.
Egy valóban erős, megjelenítésének ellenére a legkevésbé sem hatásvadász produkciót láthattunk, elismerés jár érte a négy szereplőnek, valamint Urbán András rendezőnek, aki már eddig is jópár színvonalas műsorral ajándékozott meg minket.

Kiegészítés Dafke-rajongóknak: ígérjük, többet ilyet nem írunk.