Nemrég jelent meg egy igazán átfogó és húsba vágóan részletes elemzésekkel teli téli olvasmány a norvég black metalról, és különös tekintettel a Burzum életútjáról. Utóbbiról elnevezett könyvet rantottbus kollega már rég be is szerezte, de kritikára ne számítsatok, hiszen, mint azt bájosan megemlítette, “az előszóig jutottam eddig, és azóta is hahotázom, márpedig ilyen állapotban nehéz gépelni.” Az öröm forrása maradjon titok előttetek a mestermű olvasásáig, amely egyébként senkit nem érdekel igazából, ezért most nem is folytatnánk késhegyig menő vitát a műalkotás piacképtelenségéről, inkább nézzük az ambient lemezeket hétről hétre megjelentető Nagaarum barátunk FémForgácson publikált hozzászólását, mely fülszövegként csak a pengeéles publicisztika kései megírásának okán nem kerülhetett be a Szentírásba. (Nem, ezúttal nem a Bibliáról van szó. Vagy mégis?)

“Vargot nem tartom ellentmondásosnak. Bár “felnőtt” az idők során, tehát változott ő is, de meg tudja magyarázni korai eltévelyedéseit.
Nem rádióbarát, viszont azt nem mondanám, hogy nem emberbarát. Nem “rendszerbarát” – helyesebben.
Varg jó arc, és okos. Jól látja a jelenkor problémáit. Hithű keresztény vagyok, és ennek ellenére azt mondom, hogy Varg szavainak 95%-a megértő fülekre talált nálam.
Talán azért, mert magasról tojok minden felekezeti-gyülekezeti vallásra, mindenféle intézményesített csürhére, amilyen a Vatikán is, akik megszentségtelenítik és elárulják a Bibliát. Mielőtt valaki szimatot fogna, nem! Nem vagyok hitgyülis sem. A hitemet egyedül, esetleg egy pár fős társaságban tudom gyakorolni, mivel az csakis a Biblia iránt létezik.
Varg pedig elküldi a rákba az egész kozmopolita szennyet, ami mérgezi a társadalmat, és ezért mellé kell álljak.
A könyvet meg meg fogom venni.”

forrás

Igazán ráfért már szegény Vargra némi jó szó, és ilyen szépeket talán még tulajdon édesanyja sem gondolt róla eddig, de Nagaarumnak köszönhetően pengeéles képet kaphattunk az igazi Vikernesről. Éljen soká Grishnackh, az ellentmondásoktól mentes, az okos, a jó arc, az eltévelyedéseit magyarázó, a bölcs társadalomkritikus, illetve Nagi, a Tízparancsolat lelkes híve, a kozmopolita szenny elutasítója, az Alexandra Könyváruház leendő vásárlója.

Évek múlnak és évek jönnek
de hiába hullnak a könnyek
hiába hullnak a könnyek
tegnapoknak acélárnyát megelőzik a jobbak
győzhet egy nap a jobbik

paneltömbök lakóit temeti az alpesi deviza réme
a másik oldalán is a mi képünket villantja meg az érme
de holnapra ravatalban fekszik az egykor kínzó bástya
elvtársak zúgnak de megmondták rég hogy nekünk a hatalom árt csak

árad a Duna, halott a puma
de hűséges a város a politikus ármányhoz
árad a Duna, szenved a puma
és hűséges a metálos a kritikus ábrándhoz

(Refrén:)
Kilőnéd tán a szemem? (8x)

Unjuk a szavak harcosát
zúgják a vesztes nyomorát
unjuk a szavak harcosát
zúgják a vesztes nyomorát

És ha belépünk a ravatal csöndjébe
fizetheti a nép italunk a söntésbe’
fellépünk még néha a megváltásnak színpadán
meghaltok mind a farizeusok kínpadján

Egy R.E.M.ekbeszabott zenekarral kevesebbek leszünk ugyan mostantól, de R.E.M.élhetőleg ti azért pozitívak maradtok (meg persze toleránsok is, és az énekes Michael Stipe zabolázatlan élete előbbi jelző okán most bennetek semmilyen konnotációt elő nem HIV): 31 év és 15 térdR.E.M.egtető album után búcsúzunk gyermekkorunk kedvenc rádiózenekarától, az R.E.M.-től.
A könnyfakasztó nyilatkozatok beszúrása helyett, miszerint  ők már előR.E.M.egmondták egymásnak, mikor is fejezzék be pályafutásukat, érkezzen a Losing my Religion c. műR.E.M.ekhez a méltatlanul elfelejtett Bravo-szövegkönyv a ’90-es évekből, melyet a perR.E. M.enő jövő elkerülése érdekében pR.E.M.ierben mutatunk be nektek. Zsebkendőket és farkakat elő, aztán nincs más hátra, mint Tumblrön könnyes szemekkel verni a brét.

R.E.M. — Elveszíteni a vallásom

Oh, Az élet nagyobb
Ez nagyobb, mint te
És te nem én vagy
A hosszúságok amik felé el fogok menni
A szemeidben lévő távolság
Oh ne, túl sokat mondtam
Felállítom

(kórus)
Ez én vagyok a sarkon
Ez én vagyok a reflektorfényben, Én
Elveszítem a vallásom
Próbálva fennmaradni veled
És nem tudom, ha meg tudom tenni
Oh ne, túl sokat mondtam
Nem mondtam eleget
Azt gondoltam, hogy hallottalak nevetni
Azt gondoltam, hogy hallottalak énekelni
Azt gondolom, hogy azt gondoltam, hogy láttalak megpróbálni

Minden suttogás
Minden felkelő órában Én
Megválasztom a vallomásaimat
Próbálva egy szemet tartani rajtad
Mint egy megsebzett elveszett és vak bolond, bolond
Oh ne, túl sokat mondtam
Felállítom
Fontold meg ezt
Fontold meg ezt
A század nyomát
Fontold meg ezt
A csúszást ami elhozott engem
A térdeim bukásáig
Mi van, ha mindezen fantáziák
Körbe kezdenek csépelni
Most túl sokat mondtam
Azt gondoltam, hogy láttalak nevetni
Azt gondoltam, hogy láttalak énekelni
Azt gondolom, hogy azt gondoltam, hogy láttalak megpróbálni

De ez csak egy álom volt
Ez csak egy álom volt

(ismétlés kórus)

De ez csak egy álom volt
Megpróbálni, sírni, miért megpróbálni?
Ez csak egy álom volt
Csak egy álom, csak egy álom
Álom

Avagy bosszankodjunk azon, hogy milyen bosszantó is az irodalmi közízlés.

 És tényleg. No de most mindenféle köntörfalazás nélkül belecsapok a lecsóba, valamint a lovak közé is, kinek mi, de a magam részéről leginkább mégis a homlokomra,amit nem csak csapkodok,de ráncolok is. Fájó szívvel kell tapasztalnunk ugyanis,hogy a ma költője nem egy elvont fogalom,egy magasztos valaki, akit lehet tisztelni és lehet rajongani érte,hanem sokkal inkább egy tömegcikk,olyan mint a nájtmerbiforkriszmöszös kiegészítők tömkelege, vagy urambocsá’ a kórházas szappanoperák divatos újhulláma.(Itt persze nem a nyilvánvaló zsenikről beszélek,mint Kukorelly Endre, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina…)  És a recept mindig ugyanaz a „Hogyan legyél trve költő 2011-ben?” projectben.

-          egy ifjú titán, vagy egy delnő, aki kinyilatkoztatja magvas gondolatait

-          a gondolat, amely leközölhető néhány művészieskedően egymás után dobált mondatban,majdnem úgy,mint a Kiscsillag dalszövegeiben  (ó,jaj,mennyit fogom még őket verbálisan kurkászni )

-          a mondatok fontos kritériuma: partikulák töménytelen mennyiségben, ismételve, görcsösen,mert az tragikusabb, pl. ha egy szakítást ír le a kedves tollforgató szenvedő

-          szándék arra,hogy saját maga uralkodójává váljon… (haha, na nem, ilyen jót csak az Isten Háta Mögötték tudnak írni) Szóval szándék arra, hogy bármibe készségesen belehaljunk

-          végezetül néhány terminus technikus az egyetemről,vagy ha nem onnan, akkor az új mosógép használati útmutatójából,a nővérünk fogamzásgátlójának hatóanyagai közül, vagy egyszerűen csak csapjuk fel az Idegen szavak és kifejezések szótárát…

…És már kész is a pompás vers, és elmondhatjuk: „olyan szépet írtam a nagy szellem evezőivel”, ahogy monda Zselenszky Tamás vala,aki az Eleven Hold énekeseként tengette Napjait, majd unplugged nyomta a szívfacsaró muzsikát és aztán/közben úgy döntött, még azt is bevállalja,hogy költő lesz,mert neki megy az is,miért ne menne, ha meg mégsem,akkor valami néma száj úgyis felcsókolja őt az út porából,ahova hullana le. És most jól kitérnék a különböző társadalmi kasztok és/vagy szubkultúrák önjelölt költőire is,miután kikuncogtunk magunkat az elevenül verselő fiatalemberen. Az első ilyen faj neve gótika-mónika , különleges skilljei közé tartozik a Petőfi összes terjedelmű versikék indokolatlanul rövid idő alatt történő produkálása, ugyanabból a hat szóból: vér, hold,halál, temető, szerelem, farkas. Aztán létezik még a mostanság oly’ divatos szóval élve általam forever alone-nak nevezett csoport, akik hasonló szókészletből dolgoznak,mint a gótika-mónikák, csak még bővítik repertoárjukat giccses jelzőkkel, mint a ‘lágy’ meg ‘csilingelő’,esetleg a ‘temetőt’ kicserélik ‘égboltra’ és folyamatosan rossz nekik. Nem feledkezhetünk meg továbbá az elvont egyetemistáról sem, aki főleg akkor ír, amikor új szót hall az egyetemen. Ő már rendszertanilag fejlettebb,mert nem 3Dben hal bele a mi megbokrosodott világunk kínos forgatagába, hanem kitalál magának szituációkat és viszonylag változatos helyzetféleségeket, de még ő sem eredeti,hisz a posztmodern versreceptet, amit fent öt pontban megfogalmaztam, leginkább ő tartja be és valóban ő most zsörtőlődésem fő tárgya,hiszen a gótika-mónika és a  forever alone azért nem kerül be irodalmi folyóiratokba, de neten, „művész” közösségi portálokon és főleg facebookon előszeretettel és kivédhetetlenül garázdálkodik. Valamint az elvont egyetemista csinálja még azt,hogy kínosan megjegyez mindent, aljas kis hatásvadász módon, például azzal csal könnyet a szemünkbe,hogy pontosan emlékszik a három évvel ezelőtti nyaraláson a barátnője lábán maradt 2x 3cm-nyi szőrre,amit a kedves elfelejtett legyantázni,de sebaj,mert ő szereti azt a 2x3cm-nyi szőrt, úgy,ahogy van, az egész kislányt tetőtől talpig; vagy egy másik fiatal elvont író lejegyzi azt, hogy megkopott már a Sepultura felirat a pulóverén,mert ezek a fiatal írók már igazi kőrockerek,ilyesmi. És ugye-ugye,felületesen idézve is  milyen megható eme figyelmesség? Én is majd beleszédültem. Valamint mindjárt nekiállok Sepulturát hallgatni és nem legyantázni a barátnőm lábát,mert én őt úgy is szeretem. Igaz, nincs barátnőm,ennélfogva lába sincs, meg különben is a fiúkat szeretem,és egy nő azért mégsem olyan jó kandúr,mint egy kandúr.

Hát igen,ilyen egyszerű,bár sajnos nem nagyszerű dolog a közköltészet ma,bár ezt szokták szeretni a népek, kis protekcióval (?) simán be lehet kerülni vele az Élet és Irodalomba olyan valóban tiszteletre méltó költők és írók mellé is,mint  Kiss Judit Ágnes vagy Esterházy Péter,ami igencsak sajnálatos. Azt a fene se tudja, miért gondoljuk azt,hogy ha telírunk valamit olyan szavakkal és szókapcsolatokkal,mint a ‘köbcenti’,'vendiagram’ meg ‘talán mégis mégis talán csak’ vagy ilyenek,az irodalmi lesz és trve, mégis erre vágynak a kedves népek, ami egyszer-egyszer nem is lenne probléma, de ilyen futószalagon azért mégis,bár azért remélem,mégsem, mert én inkább maradnék az eredetiség mellett ezt a sablonreceptet messzire elhajtogatva,ahogy Parti Nagy Lajos bácsi is leszögezte egy halk,talmi versben:

” (…) Ki ott belép, úgy fogjad, mint a lép,

ha már papír, hát légypapír, te Ház,

mit jószándékok zümmögése ráz,

hogy végre mégse elrepülni kész,

nem egyfelől,de kissé egyfelébb,

röpülj, te kő, te könnyű és nehéz,

s ne csak papírröpülj, te Ház!”

Az új film szerencsére épp ott kezdődik, ahol az előző véget ért. Na nem a végefőcímnél, dehogyis — a kényelmes megoldásként kettészedett hetedik rész felénél, épp az oldalak számának számtani közepénél történt a kettébontás, ami dramaturgiailag egy kissé furcsán jött ki, de szerencsére a rajongók hamar megkedvelték a felemás befejezést, bízván abban, hogy az utolsó epizódból kiderül, ki az a Harry Potter.

A körmünket is lerágjuk, mire az aranysárgán fénylő cím után elkezdődnek az izgalmak, és végre megtudhatjuk, tényleg léteznek-e vámpírok, vagy csak ha pontban éjfélkor csókot lehelünk a rút varangyos békára.
A film elején egy kis történetet hallhatunk, melyet az idősödő Varg Vikernes mesél el az örökifjú Harrynek. Az elregélt legenda szerint Dead még halála előtt elásott három hollót Európa különböző pontjain, és ezeknek fellelhetőségéről egyelőre senkinek nincs pontos információja. Varg feltárja Harry előtt a hollók mibenlétét: aki ezeket felleli és magába szippantja éltető hullaszagukat, az egyszeriben birtokában is lesz a black metal titkának, és senki nem nevezheti pózernek onnantól. Harry felesküdik a hollók felkutatására, mivel tudja, hogy így nyugodt szívvel keresztezheti majd együttesével a black metalt shoegaze-zel, nem fogja senki hipszternek tartani, és trvesága mindenki számára nyilvánvaló lesz. Varg óvatosságra inti Harryt az útjába akadó zsidókkal szemben, akiket ő csak szabadkőműveseknek nevez, és tudtára adja a kis varázslótanoncnak, hogy ez a faj találta fel a Hepatitis B-t, a hasmenést és a szappanoperák közti reklámszünetet.

Harryt küldetése során megannyi Facebook-ismerőse segíti, közülük is sokat tesz érte hippi barátnője, a Hold magazinból ismert Luna. Ő ébreszti rá a kis Pottert, hogy az első hollót Hollandiában kell keresnie, mert a két szó ugyanazzal a négy betűvel kezdődik, és ott amúgy is lehet legálisan füvezni. Harry nem érti az egészet, de Luna elmagyarázza neki, hogy a leghatásosabb morfium évezredek óta a hollók által kibocsátott anyag, és ezt minden rendes post-black metalosnak tudnia kéne. Harry kicsit szégyenkezik, de aztán inkább kiált egy hoppot, és máris Európa északnyugati csücskében találja magát.

Harry tisztában van vele, hogy Hollandia tele van jobbnál jobb énekesnős gothic csapatokkal, ezért úgy dönt, sorra felkeresi mindegyiket, és amelyiküktől a legnagyobb közhelyet hallja, annak a vokalistája lesz az első holló. Bár a Delain is eléggé a határeseten mozog nála, amikor azok köszöntésként elmondják neki, hogy még ha egy világ is választja el őket, mégis elérik egymást most, de végül az éppen fekete hajjal nyomuló Floor Jansen mellett dönt, mert neki jó a segge. Harry előre tudja, hogy menyasszonya, a vörhenyes Ginny mekkora féltékenységi rohamot csapna, ezért gyorsan hollóvá változtatja Floort, és aztán eltöri a nyakát. Már épp az egyik ellenlábasának való kipostázásán gondolkozik, ám fülében máris ott csengenek Luna rosszalló szavai, úgyhogy csak megszagolja a madarat, és visszatér Angliába.

Sajnos kedvenc gótikus templomromja előtt útját állja örök ellenlábasa, a Draconian gitárosa, valamint annak hűséges csatlósai, a valódi Black metálos Asphodyl, és a nemzeti rocker Béla. Harry megkéri őket, hogy ne avatkozzanak bele a régi suli megmentésébe, de a gaz hármas úgy véli, hogy azt éppenséggel ők védik a liberális mocsoktól, és ezért Harrynek kell pusztulnia. Az első holló erejétől bátran azonban Harry számba veszi előttük a Xasthur és a Forgotten Woods teljes életművét, majd közli velük, hogy Varg nem inna együtt az úgynevezett Negroid “kultúra” képviselőivel, de vele annál inkább. Ellenségei erre nem tudnak ugyan mit felelni, de azért alaposan megverik a tudálékoskodó fiút, majd dühödten elviharzanak.

A helyben hagyott mágus hirtelen zajokat hall a szomszéd várbörtönből, ezért gyorsan ott terem, hogy aztán feltáruljon előtte egykori tanára, Peter Steele tragikus élettörténete.
Steele ugyanis gyermekkorában halálosan szerelmes volt Harry anyjába, és már tervezték is a kis Virgin Steele érkezését, amikor a nő inkább orbitálisan megszívatta Petert, és összejött Harry édesapjával. Ennek hatására született meg a legendásan dühös Slow, Deep and Hard album, és Peter elhatározta, hogy egész életében szívatni fogja a kis Harryt, amiért nem lehetett övé az anyja.
Azonban hirtelen a kezébe kerül Potter varázspálcája, és annak merevségétől ráébred arra, hogy Harry valójában az ő gyermeke. Viszont egy új kormányrendeletnek köszönhetően emiatt visszamenőleges hatállyal fizethetné évekig Dursleyéknek a gyermektartási díjat, és mivel éppen le van égve, inkább – ki tudja hányadszor – a halált választja.
A képen Harry éppen leveszi apja fejéről a csúf maszkot, hogy utoljára láthassa a jóképű Peter arcát.

Azonban már érkeznek a halálfaló black metalosok, akik ellenzik, hogy Harry tönkretegye az egykorvolt dicsőség utolsó megmaradt mentsvárát is. A többnyire németekből és ukránokból álló szabadcsapat árnyékba burkolózva támadja meg az újítani kívánó sebhelyesarcút, majd közlik vele, hogy azé a színtér, akinek nagyobb pálcája van.

Ezt igazolandó megjelenik a black metálosok gótikus ribanca is, aki közli Harryvel, hogy ő csak férfias és megátalkodott blackerrel hajlandó nyomulni, és többet erővel, mint ésszel. Be is mutatja az ifjú titánnak, hogy mekkora elánnal képes leszopni egy igazi black metal arcot, míg a shoegaze-zel próbálkozók számára kizárólag az okoskodó bölcsészlányok maradnak, vastagkeretes szemüvegestől — művészmozistól. A gothic lolita ki is neveti a Harryn feszülő Lantlôs-pólót, és közli vele, hogy még életében nem hallott erről a zenekarról, de nem is akar.

Ekkor megjelenik a hírhedt Cavalera testvérpár egyik tagja, aki nyitott arcnak vallja önmagát, és kis kunyhójában rendszeresen vendégül látja a Dillinger Escape Plan teljes legénységét. Ezért is a halálfaló black metalosok megfeszítik Cavalerát, és közlik vele, hogy ha nem áll újra össze az eredeti Sepultura, akkor kivégzik mindenki szeme láttára. A brazil zenész ugyan próbálkozik a Soulfly és a Cavalera Conspiracy népszerűsítésével, de ezeket hallva a régi suliba járók kinevetik, és a bőrébe égetik a megalázó “I’m a modern metal maniac!” rigmust.

A Paradise Lost énekese viszont Harry védelmére siet, mert eszébe jut, hogy tűnjön bármekkora metalheadnek is együttese legutóbbi lemeze alapján, akkor is eladták már magukat rég, és ezért ki kell állniuk a többi megkövezett zenekar mellett. A régi suli lakóit nagyon megdöbbenti Nick Holmes újabb árulása, ugyanis szentül hitték, hogy végre tényleg a rossz útra tér az angol frontember és bandája. A halálfaló black metalosok ezért nem tudnak dönteni, hogy a műfajukat tönkre vágó Harryt, vagy a már egyébként is kínos gothic csapatot támadják-e, úgyhogy inkább hazatérnek tanácskozni.

Harry viszont ezt már nem várja meg. Mivel teljesen elege lett az összes arcoskodó metálosból, ezért hagyja az egészet a fenébe, és inkább felnő.
Üzletemberként vállalatot és családot alapít, és nevetve gondol vissza azokra az időkre, amikor még jelentettek is számára valamit a riffek és a kétlábdob. Felesége néha még ugratja a hosszú hajas képeivel, gyermeke pedig hiszi is meg nem is apuka múltját, de összességében életük a maga nyugalmas módján zajlik ezek után. Ha Harry esetleg hallgat is valamilyen zenét, akkor is csak Coldplayt, vagy Nine Inch Nails-t.

július 19. kedd
Gyöngyházfényű reggel, verejtékes másnap. Betett ez az előző napi Monster, de hát kell is nekem éjjel fél tízkor még nagyban tevékenykedni… Nem tehetek róla, de valahogy rákaptam ezekre az izgis Nuskullos cikksorozatokra: az évszázad tíz leginkább elfelejtett metalcore lemeze, a múlt hét négy legenergikusabb új screamo csapata, a legutóbbi New Noise által prezentált hat leginnovatívabb előadó, satöbbi, satöbbi. Úgy szalad ilyenkor az idő, mint ivarérett djentri az újabb és újabb bölcsészlány után, és aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy a legutóbbi Deafheaven album borítójára verem, és közben egy művészi igényességgel megformált, az irodalmi és a hatodikos daloskönyvből való kánont egyaránt előcitáló cikkenetben vesézem ki a Dalriada hiányosságait az első lemezükhöz mérten, úgy téve, mintha azt jobban ismerném, mint A Csodálatos Pókember összes részét együttvéve. Cizelláltság, te magasságos!

július 20. szerda
A mai napom tellement une catastrophe, ha értitek, mire akarok utalni. Úgy indult, hogy leugrottam a Gödörbe egy forrócsokira a barátaimmal, de aztán hamar heves vitába torkollott baráti összejövetelünk. A polémia tárgya a legutóbbi Alcest volt, Chris szerint kevésbé fogós riffek érhetőek rajta tetten, mint a Souvenirs-en, hát quelle erreur, mondom én, mire ő hogy erreur nem nyitok vitát, én meg erre kinyitok egy friss Lángolókat, hát naná, és most jövök rá, hogy ezután mindig így kellene írnom mindent egy mondatba, mert pontot tenni a mondatok közé annyira ódivatú, mint még mindig szeretni a Job for a Cowboy-t annyi viszontagságos év és fordulat után.

július 21. csütörtök
TOTÁLIS GYÖNYÖR!
Csakis így tudnám leírni a bennem kavargó érzéseket ezen felvillanyozó este kapcsán, mely egy általam régóta, de legalábbis tavaly december óta rajongásig tisztelt zenekar nevéhez köthető, ők pedig a japán Mono, akiket már kedvenc hazai post-rock bandám Facebook-profilján is láttam megjelölve hatásként, szóval tévedés kizárva. Annyira újító szelleműek, istenem, mikor először hallottam a Hymn to the Immortal Wind-et, hát akkor éppen a 30 Day Song Challenge-hez kerestem YouTube-on megfelelő hangulati mélységű szerzeményt, szóval csak futtában konstatáltam szépségének érzékletes színkavalkádját, de mikor alaposabban is belefüleltem, hát tátva maradt a szám! (Micsoda szókép, OMG!)
Szóval készülgettem az esti show-ra, fülemben a legutóbbi Libido Wins dalol, amikor rájöttem, hogy holnap meg Boris, és a holnap zenéje egyértelműen a megjegyezhetetlen drone, szóval írtam gyorsan levelet a spannak, hogy tegyen félre nekem is egy jegyet. Jó, ha az ember mindenkit ismer Facebook-on.
Az elképesztő dallamorgiában részeltető előadás pedig egyszerűen káprázatos volt, egy elejétől a végéig pazar bemutatót láthattunk keleti felebarátainktól! A leányzó zongorás intermezzói a hetedik mennyországba repítettek, a post-rockos szárnyalások a csillagokig íveltek és a végtelen emóciók kapuin dörömböltek, aztán minden jóra fordult, és revelációt éltem át. A Red Sparowes sem volt rossz, de nem éreztem úgy, hogy ezért tudna lelkesedni egy megfontolt Mars Volta-rajongó criticus. Azért persze a gitároshölgyemény haját én is szívesen befonnám egy virágos mezőn, ehhez kétség sem férhet! A zene viszont sajnos felejtős. Nem úgy a Mono színdarabja, mely a pazar jelzőn kívül nem sok mindennel illethető, így úgy tértem haza belvárosi otthonomba, mint aki sosem fog megfelejtkezni erről a gyönyörűséges estéről.

július 22. péntek
Egész nap ágyban fekve álmodoztam, meg posztolgattam lelkesem a falamra. Majd azt mondom a színtéri játszópajtásaimnak, hogy ott voltam Borison, és szavakba sem lehet önteni. Úgyis minden kritikámban ezt írom, nem lesz gyanús.

július 23. szombat
Közben eszembe jutott Austin beszédaktus-elmélete, mely szerint minden szó tettként is értelmezhető, tehát ha én azt mondom, hogy köszönöm a csütörtök esti élményt a szervezőknek, akkor azzal nem csak kinyilatkoztatom hálámat, de meg is cselekszem annak kifejeződését. Hihetetlen! Állítólag hamarosan újra menő lesz a deathcore.
Kedves Naplóm, miféle eszelősnek juthat ilyen az eszébe?

júlis 24. vasárnap
Amy Winehouse halott. Kiváló alkalom, hogy a neten kiselemzést írjak a drogos semmirevaló celebek haszontalanságáról, és örömömet fejezzem ki afelett, hogy végre kevesebb mocsok szennyezi a Föld drága légkörét. Megemlítettem néhány értékesebb embert is, aki méltóbb a sajnálatomra, majd szerényen vártam a lájkokat, amelyek sorjában érkeztek is.
Kemény dolog a tömegek véleményét formálni, de azt hiszem, számottevő impresszió születhet a képzetek hihetetlen áramlását szemlélendő.
Ez jó, istenem, kiírom ezt is!

július 25. hétfő
Egész nap Gnaw Their Tongues-t hallgattam. Micsoda brutalitás, istenem, hát hol van ehhez képest az Anaal Nathrakh, hovatovább a PsyOpus? Írok is szerintem hamarosan egy kiselemzést arról, hogy miért nem tekinthető manapság az eddigvolt bálványok muzsikája keménynek, és hol kell keresni az őrület újabb muzikális kivetüléseit.
Este Coelho, holnap belekezdek valami újba. Újítok, hogy úgy mondjam, hehehe.

Uzseka Norbert a kedvenc művészlelkünk, szóljon hát most hozzá könyvajánlónk!

Ez egy 2008-ban megjelent könyv, és Laura hosszabb-rövidebb bejegyzéseit tartalmazza, az időrendiség követelményét figyelmen kívül hagyva.
A szerző őszintén ír mindennapjairól, de már-már olyan fokú nyílt szexualitást elénk tárva, hogy abba még az emberfia fűzöld Thy Catafalque-pólója is belepirul; de pont ez itt a lényeg, éppen ettől lesz az egész annyira hiteles, annyira OK. Szóban forgó hölgyeményt, akár csak az Angertea énekesét, orbitálisan megszívatta szerelme, hátrahagyva egy szenvedő lelket, így a szösszenetek az ő köznapi szenvedéseit tárják elénk. Bele kell bolondulni, olyan módon! Laura olyan mélységről és fájdalomról tesz bizonyságot, ami az egész ’90-es évek eleji grunge színtérnek és a korai Type O-nak tiszteletére válna, és persze itt is megvan a jó adag önsajnálat és fiatalos bátortalanság, ami egy egész évtizedre, és néhány zaklatott kritikuspalántára is rányomta a bélyegét. Laura küszködik, próbálkozik és elbukik, akárcsak mindannyian, kik itt élünk ezen a Föld nevű barátságtalan bolygón, ezért is érezhetünk annyira együtt vele. Hogy még! Meg na! És hát…
Közben meg ilyeneket mond, hogy “rejtegetett titkom a rettegett középszer”. Meg hogy tánc a mocsárban (mekkora sludge-fíling!). És hogy “hófehér sirályok a rózsaszín tengerparton” (e fejezet után egész délután Psychotic Waltz-ot hallgattam!).
És ezalatt meg szól a Portishead, Nick Cave és a Bad Seeds, meg még jó csomó bánatos előadó, megadva az illő hátteret Laura szív- és pokoljárásához, amint rálép a saját Holdjára (És megint egy TC-utalást kell itt tennem!), leissza magát a sárga földig, és még mindig nem tudja, mit kezdjen magával. Mintha csak kritikát kellene írnia egy Trottel-lemezről, teszem azt! Hogy jajj! De na. És így.
Néhány rész ugyan kevéssé van eltalálva, egy párra egyenesen csak kilenc pontot adnék, de mindvégig érezzük, hogy itt több van a dolgok mögött, hogy ez az egész olyan, mint egy végtelen trip koponyánk pókhálós zegzugai körül, de olyan, amelyet sosem akartunk megismerni. Mert ez nem cool. De nem is fasza. Királynak meg főleg nem mondanám.
Formailag úgy van az egész leírva, ahogy egy ember fejében lejátszódhat; tehát nincsenek pontok és felkiáltójelek, csak vesszők, de azok dögivel! Hogy beleborsódzik az ember háta, olyannyira!
A szerző kiléte egyébként ismeretlen, az irományok blogbejegyzésekként jelentek meg még pár éve, és ha az ember nem szeretné legalább annyira élete párját, mint a New Model Army életművét, hát bizonyosan felkeresné ezt a leányzót (már ha az), és egy alapos fejbekólintás után felkérné, hogy legyen mellette a half-blog princess, akár. Mert Laurának csak szeretet kell, ahogy mindannyiunknak. Feltárja előttünk múltját és jelenét; de még a sivár jövőjét is megvillantja, hogy érezzük: a lét csupa kín. De még hogy!
Ha viszont elolvasná ezt a könyvet minden második magyar, hát a világ is sokkal jobb lenne. És hogy ja. Meg ezért hát! Igen, valahogy így.

Rég volt már, hogy verselemzéssel igyekeztünk emelkedettebbé tenni drága olvasóink mindennapjait, most viszont úgy éreztük, muszáj ismét segítségül hívnunk az irodalmat, hogy általa is magasztalhassuk egy zseniális költő, egy zseniális ember, egy zseniális zseni, azaz Matláry Mickey nagyságát.

Az Isten arca

Még fáj a lelkem
Az ismeretlen
A végtelen mélyén
Alvó isten

Az éjszakában
Õs magányában
A teremtõ nevét
Nem találta

A végtelen egén a csend
Szivében elpihen
A névtelen szívén az éj
A lélek elpihen

A feltámasztott
A kiválasztott
A századok mélyén
Az Isten arca

Az én keresztem
Az én világom
A könnyeim súlyát
Nem találom

A századok során rengeteg ars poetikus költemény született már, azonban kevés tett kísérletet emellett a posztmodernre olyannyira jellemző lázas énkeresés, illetve a romantika korából vett magasztos, csodálatos képek nagyívű szintézisére, mely együttállás a poétika magasiskolájaként ad választ az élet legfontosabb kérdéseire, úgymint: Van-e Isten? Van-e értelme őt keresni? Meghaladta-e a Nevergreen a Black Sabbathot? Költői kérdésekről van persze szó, a válaszok kutatása örök feladatunkként kísér minket már azóta, hogy az Édenkertből kimenekültünk fedetlenül, a szerelem véres vágyától izzón.
Lényeges kérdés, hogy melyik Isten arcának jellemvonásait skicceli fel nekünk a költő, melyik vallás által kiötlött Teremtő képének keresésére teszi fel életét a hideg tűzben elhamvadó, reménytelenül szerelmes poéta. Nézzük csak, milyen fogódzókat nyújt már rögtön az elején!
A vers egy szenvedéstörténet bemutatásával indul: a költői én szenved az őt körülvevő, általa fel nem térképezett világtól, mely egyúttal tehetségét sem képes felbecsülni, az őt megillető trónusra helyezni, és előtte leborulni. “Az ismeretlen”, írja a szenvedő verselő, de vajon kire utal ezzel? Önmagára minden bizonnyal, mint az álnok világ számára jelentéktelen magyar személy, akinek nemzetközi színvonalát mindenütt képesek felismerni, és mégis, idehaza csak a totális érdektelenség fogadja. Meg a Lángoló Gitárok.
Alvó istenképet prezentál ezután számunkra, de vajon minek közönhető a Mindenható közönye, teremtményei iránti érdeklődésének hiánya? Keserű kép jelenik meg ekkor lelki szemeink előtt: az Isten, aki nem törődik az európai szinten is rangosnak nevezhető zenekar muzsikájával, sőt, a költő továbbmegy: Isten alszik. Míg a szellemi óriások pengetnek lantjukon, szétfeszítik a minket körülvevő silány szférákat, addig a jóságosnak mondott Teremtő mit csinál? Alszik.
A melankólia, a gyötrelem aztán még tovább fokozódik, amikor a megnyugvásban bízó szerelmes költő hiába kiáltozik az ég felé, válasz nem érkezik. Vágytól forrva epekedik eztán a felhőket kémlelve, de az ősi fény végérvényesen elveszett, a mennyei birodalom újdonatúj kapui máris bezárultak a bebocsátásért esedező hős előtt. Ős magány képe bontakozik ki előttünk, mely egyedüllét még a fantázia csarnokait sem barangolja be szívesen; a képzelet, úgymond, itt már nem lehet az utolsó mentsvár. Szembetűnő például, hogy a harmadik versszakban egyáltalán nem esik szó sem orkokról, sem más mesebeli lényekről. De miért nem? Hogy történhetett, hogy az egyetlen kiút, a jelenkor szörnyűségeiből kirántó képzelőerő már nem felel, nem nyújt a költői énnek, ha mást nem is, de legalább hamis istenképeket?
Nos, ha mind magunkba nézünk, valamint ha elolvassuk a negyedik versszakot, ráébredhetünk: ugyanis a hallgató Isten világában egy új megváltó keresése lett a költő feladata, azon kiválasztott megnevezése, aki új reményt ébreszthet a celebvilágban fuldokló művészléleknek, az ismeretlenség homályában vágyakozó tehetségnek. De ki lehet az, aki ezt a feladatot elláthatja? Századok mélyén fetrengve döbbenhetünk rá, hogy bizony az Isten arca nem más, mint a mi vértől vágyakozó, csatakos lelkünk, azaz maga az Emberisten képe jelenik meg dicsfényben fürödve, vágytól izzón. A szenvedély szilánkjait képes újra összeforrasztani ez a rég áhított megváltó, aki a sanyarú korszakban elhozhatja az ígért jutalmat, a kontinentális elismertséget, az újabb szigetes Nagyszínpadot.
Megjelenik az ember által vitt kereszt képe, mely keresztény motívum végre egyértelművé teszi a költő undorát a buddhizmus irányába, valamint azt, hogy miért tartja megvetésre méltónak a poéta Jaya Hari das-t, és az ő stúdióját.
“Az én világom” — hallhatjuk tanúbizonyságát annak, melyik zenekarnak kellene a költő szerint uralnia az egész Univerzumot, ha lenne igazság, és ha Operettország után nem Bulvárországgá vált volna más iránt vágyakozva vérző népünk. A katartikus zárlatnál végül már olyannyira sajnálja ezt a költői én, hogy könnyei súlyát sem tudja megmérni: zokog, mert vágyakozik, és vágyakozik, mert zokog.
Sötét világot jelenít meg valóban a műalkotás, de a befogadó a mű végére érve megbizonyosodhat róla: nem a fekete szombaté ez az örök félhomály, mert azt már túlhaladta valami más; valami, ami még a szomszéd nőjénél is sohazöldebb, valami isteni, valami fenségesen vágyakozva zokogó. Valami nemzetközi színvonalú sorscsapás, gyötrelmes passió, melyből nincs menekvés: az új birodalom már mindannyiunkat bekebelezett, és fogságából soha többé nem ereszt, akárhogy is vágyunk a menekülésre.

Bevezetés
Jelen dolgozat a Sátán (vagy sátán) szó etimológiáját, frazeológiáját, jelentésváltozatait, szinonimáit és irodalmi hátterét alapul véve igyekszik mélyebb megvilágításba helyezni egy kifejezés keletkezésének és kulturális gondolkodásba ágyazódásának hátterét, illetve sajátos szereplehetőségeinek különbözőségét és egyéni, illetve közös megítélését.

Etimológia
A Sátán szó kialakulási körülményeiről biztos adataink nincsenek, csak első megjelenési forrásait vehetjük e tekintetben alapul. A már az Ószövetségben is felbukkanó kifejezés latin jövevényszó, mely még korábbi szóváltozatokra vezet vissza a görög, és legkorábbi változatában a héber nyelvre. Mai formája a latin nyelvben alakult ki, az egyházi latin satan ill. satanas kifejezéseket érdemes itt megemlíteni, továbbá a hazai latinban is Satan, valamint Sat(h)anas alakban vált ismertté. Az egyházi görög használatban még σαταν formában élt, míg a héber nyelv a שָׂטָ alakról tesz említést, míg az arameusben satana-ként jelenik meg. A Biblia révén terjedt el a legtöbb nyelven hasonló változataiban, érdemes itt megemlíteni az angol-német-francia Satan, vagy az olasz Sàtana alakot példaként. Hazai elterjedésében a TESz. szerint szláv és német közvetítést feltételezni szükségtelen. Annyi bizonyos, hogy először a XV. századból, 1416 utánról találunk rá írásos utalást a Bécsi Kódexben („Es monda vr Sathannac”; „Vr porehon te beled Sathan”), illetve 1466 környékéről történik említés a Müncheni Kódexben róla (Sathanas alakban). Ezután Czeglédi István 1659-es kiadványában található rá utalás, valamint Kollárics Joakim 1764-es Philothea-ja említi meg a „sátánynak” ragos névszóban. Megtalálható továbbá olyan nyelvemlékeinkbe, mint a Bod-kódex („Satan ordognek angáli”), a Jordánszky-kódex („Menyel sathana”), az Érdy-kódex („nem feelek, hogy az pokolbelyi satan megbanthassa”), és Komjáti Benedek Szent Pál levelei című fordításában („Ne kysyrchyen tykteketh az patuarkodo satan wrdogh a ty myrtyklethlensygtekerth”).

Szemantika
Korai héber előfordulásában ellenfelet, ellenkedőt jelent, ezt a jelentését őrizte meg a későbbi görög, illetve latin változatokban. A hazai latin Sat(h)anas kifejezés egyfelől utal az ellenség szerepkörre is, illetve ördögként is megjelent itt már. Az ördögök fejedelmének alakja a Bibliából eredeztethető: Sátán „megbukott angyal, vagyis ördög, mint az emberi nem ellensége, s boldogságának irigye”. (CzF) A Bibliában Máté könyvéből idézhetjük az „És ha sátán sátánt űz ki, maga ellen meghasonlott” részletet, de felbukkan Jób könyvében is.(Jób I.)
Bibliai felbukkanása nyomán ördögként való értelmezését tekinthetjük elsődlegesnek, ebben a jelentésében vált a vallásos világon túl is mindenki által ismertté. Az Ószövetségben az ellenszegülés, vádaskodás fűződött alakjához, hiszen az Úr ellenségeként az Isten-ember viszony megrontására, a teremtés harmóniájának elsöprésére törekedett. A Bölcsesség könyve továbbá azonosítja a Bűnbeesés kígyójával: „Isten ugyanis halhatatlanságra teremtette az embert, és saját lényének képmásává tette. A sátán irigysége révén azonban a világra jött a halál” (Bölcs2,23—24). Az ószövetségbeli különböző értelmezéseit is érdemes megemlíteni: amíg Jób könyvében még az Istennek alávetett szerepben tetszeleg, és ha-szátán-ként, azaz vádlóként jelenik meg, addig a Krónikák könyvében már önálló akaratából bujtja fel Dávid királyt népének megszámlálására. Ugyanakkor sok az ellentmondó állítás itt is, hiszen Sámuel könyvében már maga az Úr irányítja Dávidot. Lucifert (neve „fényhozót” jelent, ez volt a Vénusz bolygó mint hajnalcsillag elnevezése) is egybevetették Sátánnal, ez is az Ószövetségre vezethető vissza. Izajás könyvében jósoltatik meg Babilon királyának bukása is, ezt Sátán Úr ellen való lázadásaként és Pokolra való száműzettetéseként is értelmezték: „Az alvilágba zuhantál alá, a mélységes szakadékba” (Iz 14,15) (Pál, 1997). De egyéb, különböző alakokkal is megtörtént már az azonosítása: találkozhatunk Azazellel, Samaellel vagy például Ahrimánnal is, mint a gonoszság legfőbb fejedelme.
Az Újszövetségben a bűn és hitetlenség forrásaként jelenik meg, aki a sötétség legfőbb fejedelme és az ördögök vezére. (Jn 8,44) Lukács evangéliuma is hírt ad az égből letaszított fényességről: „Láttam a sátánt: mint a villám, úgy bukott le az égből” (10,18). A Lucifer alak mellett Belzebubként (jelentése: a „trágya ura” vagy „légy ura”) is ismeretes, ez már újszövetségi elnevezése (szemben a Lucifer alak ószövetségi voltával). De „Béliál”, a sötétség és hitetlenség alakja szintén vele azonos (2Kor 6,15)” (Pál, 1997) Jézus pusztában való böjtje során éli át és száll szembe a sátáni megkísértéssel (Mt 4,1—11), a Jelenések könyvében pedig Mihály győzi le arkangyalai segítségével a sárkány alakban felbukkanó Sátánt (12,7—9). (Pál, 1997) Sárkányként való megnevezése is innen eredeztethető.
A szó a köznapi használatban egyéb értelmezéseket is magáénak tudhat, ilyen például a kifejezés használata nagyon gonosznak tartott emberre, illetve vásott gyermekre (ÉKsz.2.) való értelmezése. Túlzó kifejezésként tekinthetünk ilyen értelemben rá, és olyan népies szitkozódásokból lehet ismeretes, mint a „Te sátán!”, vagy a „Megint itt ez a sátán”.
A szó egyik különösen specifikus köznevesült változata a Kisújszállás környékén 1625 környékén élő megnevezés, mely a leány részéről való házasságközvetítő személyre vonatkozott (gyalogsátán szóval kifejezve). (ÚMTsz.) A gyalogsátán (esetleg gyalog sátán) etimológiáját nehéz fellelni, és különböző más változatok is éltek a házasságközvetítő asszony megnevezésére: Szegeden és Szentesen gügyü, Kecskeméten susogó névvel illették az ebben illetékes személyt, de ez esetlegesen településenként változhatott. A gyalogsárkány elnevezés is mutatja, hogy szemantikailag ebben az összetételben is ugyanarra a tőre történhetett utalás, hogy az esetleges későbbi rossz házasságok, vagy a kerítő asszonyok (esetleg férfiak) fondorlatos módszerei miatt, arról kevés feljegyzést találni. (Baksay, 1891) Elterjedt még i-képzős melléknévi alakja is, mely minden ördögi dolog megnevezésére szolgálhat; illetve a belőle képzett sátánista és sátánizmus szavak az ezen fogalom jelentéskörébe tartozó megtestesülések dicsőítését, követését jelenti. A sátánizmus az ördögimádás szinonimája, az ezen nézeteket vallók a gonosz, a kegyetlen, a beteges megtestesülését éltetik és a pusztítást tarták az egyedül követhető mintának. Egyes jelentésváltozatai ennek finomítanak jelentésén: a sátánosság ill. diabolizmus romantikus írói magatartásra utal, illetve a XVIII. sz.-ban felbukkant költők sajátos ars poetica-jaként volt számon tartva. Az ekkoriban megjelent alkotók (főleg a francia romantikusok: Baudelaire, Verlaine és Rimbaud) a lázadás jeleként a sátánosságot kezdték magukénak vallani: a rothadást, pusztulást költői piedesztálra emelni; ugyanakkor ezen változata inkább a szembenállás, a kor morálja ellen való tiltakozás jeleként volt értelmezhető. (Iszt.)
Érdekes a kifejezés sokrétűségének szempontjából a XX — XXI. században tovább élő hagyományozottságot vizsgálni: létezik egyfelől Anton LaVey Sátánista Bibliája révén egyfajta szektába tömörülő, a sátánizmust csak mint a kereszténység ellentéteként értelmező tömeg, akik antagonisztikus módon ateista világszemlélettel rendelkeznek, továbbá a kifejezést sem a gonoszság szinonimájaként értelmezik, sokkal inkább a romantikus költők lázadó attitűdét öltik magukra. Ezt utasítják el a nézetet valójában magukévá tevő hívők, akik elismerik, hogy nem létezhet Sátán Isten nélkül, és akik számára egyértelmű, hogy az ateizmus nem keverendő össze a sátánizmussal. Ezen elvek kifejtése további teológiai értekezésekre adhat témát, illetve a nevezett utat választás miértjeit már a pszichológia felől érdemes megközelíteni.

Frazeológia
A kifejezés elsődlegesen az ördög szinonimájának tekinthető, viszont az ördögök fejedelmeként való megnevezése egyértelműsíti, hogy csak egyetlen alakban létező megnyilvánulásról van szó; habár egyes újkori keresztény források már nem is tulajdonítanak neki fizikai megjelenést, és csak mint az emberben élő gonoszság metaforájaként tekintenek rá. A szó mindazonáltal erősebb, kifejezőbb hatású az ördög megnevezésnél; a gonoszság és sötétség jelentésköre hangsúlyosabban kötődik hozzá, mint egyéb kifejezésekhez.
Középkori mellékneve a Mephistopheles, melynek héber alakja hazugságkeltőt jelent, illetve a görög Mephosztophilész azon személyre utal, „aki a fényt nem szereti”. Ez már csak azért is lehet érdekes, mert a Lucifert éppen hogy Fényhozóként szokás emlegetni.
Gonosz szellemként is szokás emlegetni, valamint a bibliai hagyománykörbe ágyazottsága nyomán olyan megnevezések is ismeretesek, mint a kígyó, a kísértő, a sárkány és a lólábú. (RokSzSzK.) A népnyelvben történő elterjedése nyomán olyan mitologikus párjai is lehetnek, mint a démon, a fúria, a vámpír, a kísértet, de a manó és a törpe is. (RokSzSzK.)
Melléknévi képzett alakja, a sátáni és a sátánista pedig a mizantrópiát kifejező szavakkal állhat rokonságban, mint például az embergyűlölővel, az emberkerülővel, az emberirtóval és a szörnnyel. (RokSzSzK.)
A diabolus görög-latin eredetű kifejezés, rágalmazót jelent. Minden jó ügy ellenségeként ez is az ördöggel, a sátánnal kapcsolatos mondakör részévé vált, csakúgy mint a diabolikus jelző, mely a jelenségekben a pusztíthatót, rosszat meglátó emberek jelzőjeként is értelmezhető (Tolcsvai Nagy, 2007) Egyes tájnyelvi alakváltozatai a hamissággal, a hitegetéssel kerülhetnek kapcsolatba, például a sátánkodik ige Hajdú megyében az „ámítgattal” állhatott párban egykoron. (MTsz.)
A legtöbb szólás pejoratív értelemben használja a kifejezést a negatívan megítélt emberre: ismeretes a „sátán cimborája” birtokos szerkezet; de az „eladja magát a sátánnak” is ide tartozik, mely a rossz ügyet pártoló személy kifejezőjeként jelenik meg. Tipikus, a keresztény hitvilágból származtatott helyzetmondat a „Távozz tőlem, Sátán!” is, mely a gonosz kiűzésére való törekvés jelmondatának tekinthető, különféle eszmei, anyagi, esetlegesen érzéki megkísértések alkalmával használják komoly, esetleg köznapi párbeszédben komolytalan, humoros felszólításként (Forgács, 2003)

Kulturális hagyományozottság
A Sátán alakja a kulturális közegben is jelentős nyomot hagyott, mind a festészetben, mind az irodalomban és a filmművészetben jelentős alkotások kötődnek hozzá. A Jelenések könyvében fellelhető jelenetet (melyben Mihály legyőzi a sárkány képében megjelenő gonoszt) ábrázolja Raffaello Szent Mihály c. festménye és Bebo Károly „Szent Mihály legyőzi a Gonoszt” (1749, Mogyoród, Szent Mihály-plébániatemplom) néven ismert alkotása is.
A lázadást jelképező szerepe mellett az ember szellemi szabadságát is példázhatták a Sátán alakjával: emlékezzünk csak Milton ábrázolásmódjára, kinél a Gonosz éppen hogy az égi „zsarnok” ellen lázadó, hősies jellem: „bár külső fényem változott, maradt / szilárd hitem, s a sértett érdem-érzet / kemény daca, mely föltüzelt az Úr / ellen csatázni”. (Az elveszett paradicsom, I. könyv) (Pál, 1997)
Dante Isteni színjátékában a Pokol-részben bukkan fel (XXXIV. ének), mint a Pokol köreinek legalsó fokán, a Föld középpontjában jégbe fagyva bűnhődő Sátán (más néven Dis vagy Lucifer). Goethe Faustjában is megjelenik, ott Mefisztó (a héber Mephistopheles alakból) így definiálja önmagát: „A tagadás lelke vagyok […] a sötétség része, mely a Fényt szülé vala, / a büszke Fényt, mely örökségiért / Éj-anyja jussát perli itt: a Tért”. (Faust, I.) A XX. század irodalmából pedig Bulgakov Mester és Margaritájában emlékezetes a szovjet diktatúrának visszásságait, embertelenségét szimbolizáló Woland professzor képében. (Pál, 1997)
A magyar irodalomban Madách Imre Lucifer-értelmezését érdemes megemlíteni, aki a fausti alakhoz hasonlóan a „tagadás ősi szellemének” nevezi magát, és a kételkedés, valamint a pesszimizmus formálódik benne létfilozófiává, amely erejével hatással lehet az emberen keresztül a földi történelem alakulására is. (Pál, 1997)
A XIX. századi orosz zeneszerző Muszorgszkij műve, az Egy éj a kopár hegyen 2. – A Sátán megérkezése is említésre méltó, a filmművészetben pedig Roman Polanski klasszikusára, a Rosemary gyermekére emlékezhetünk, melyben maga a Sátán termékenyít meg egy földi asszonyt, hogy ez által az Antikrisztus megszülethessen és az örök szenvedést elhozhassa.
Az általában vett jó és a krisztusi tanítás ellenképeként vált a kulturális hagyomány részévé a kifejezés, mely megjelenésétől fogva negatív jelentéskörrel bír és így az emberi gondolkodásban az általában elutasított dolgok sorsa az övé: vagy némán félik nevét és a köré csoportosuló erőket, vagy pedig az ellene való örök küzdelmet és ellenállást tartják követendőnek. Így válhatott valóban a fizikai lényre vonatkozó kifejezés egy metaforikusan értelmezhető egzakt fogalommá, egyesítve a világban jelen lévő összes gonoszságot és rosszaságot egy megnevezés alatt.
A különböző művészeti ágak is ezt a fajta értelmezhetőségét használják ki, amikor ezerféle manifesztációját adva a Gonosznak bizonyítják, hogy a szó értelmezése napjainkra a kezdeti egyívású tartalomból egy sokkalta szerteágazóbb, sokszínűbb kultúrkörré vált, mintáját adva az elkerülendő rossznak és a romlottság mibenlétének.

Bibliográfia
Baksay Sándor, Magyar népszokások az Alföldön = Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben VII., Bp., 1891 (http://konyv-e.hu/pdf/Nepszokasok.pdf — oldalszámozás nélkül)
Balassa József, A magyar nyelv szótára, Bp., 1940, Grill Károly könyvkiadóvállalata, II/193.
Bécsi Codex, Új Nyelvemléktár I., Bp., 1916, MTA, 297b
CzF  = Czuczor Gergely — Fogarasi János, A magyar nyelv szótára I-IV., Pest, 1862-1874, V/731.
Esz. = Etimológiai szótár (Magyar szavak és toldalékok eredete), főszerk. Zaicz Gábor, Bp., 2006, Tinta Könyvkiadó, 722.
ÉKsz.² = Magyar értelmező kéziszótár, főszerk. Pusztai Ferenc, Bp., 2003, Akadémiai, 1171.
ÉrtSz. = Értelmező szótár I-II., főszerk. Eőry Vilma, Bp., 2007, Tinta Kiadó, II/1373.
Forgács Tamás, Magyar szólások és közmondások szótára, Bp., 2003, Tinta Kiadó, 618.
Iszt. = Tótfalusi István, Idegenszó-tár, Bp., 2005, Tinta Kiadó, 815.
Magyar néprajzi lexikon, Bp., 1979, Akadémiai, II/502.
MTsz = Szinnyei József, Magyar tájszótár I-II, Bp., 1893-1901, II/356.
RokSzSzK. = Póra Ferenc, A magyar rokon értelmű szók és szólások kézikönyve, Bp., 1991, Gondolat, 440/733., 450/787.
Szarvas Gábor — Simonyi Zsigmond, Magyar nyelvtörténeti szótár I-III. =NySz., Bp., 1890-1893, II/1523.
Pál József szerk. = Szimbólumtár. Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából, Bp., 1997, Balassi Kiadó, 404—405.
TESz. = A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, főszerk. Benkő Loránd, Bp., 1967-1976, III/500.
Tolcsvai Nagy Gábor, Idegen szavak szótára, Bp., 2007, Osiris, 232.
ÚMTsz. = Új magyar tájszótár, főszerk. B. Lőrinczy Éva, Bp., 2002, Akadémiai, 846.
Magyar szólástár, főszerk. Bárdosi Vilmos, Bp., 2003, Tinta Kiadó, 877.

Megint kultúrkedvünkben voltunk, így két film is megtekintésre került ándörgránd filmszínházainkban, vessünk is egy pillantást ezen alkotásokra.
A magyar terepen Call Girl néven futó (imádom az ilyen magyaros címadásokat), egyébként Slovenka című szlovén-német-szerb-horvát-boszniai koprodukcióban készült mű egy 23 éves szlovén egyetemista életének egy szeletkéjét kívánja bemutatni, aki ljubljanai tanulmányai során prostitúcióból próbálja meg fedezni önálló életének kezdeti időszakát, lakásvásárlását, felvett hitelének visszafizetését és a többi kellemetlen kötelezettségét. Közben hazajárogat egyedül élő apukájához is, aki életének alkonyán rákenróll garázsbandájába igyekszik új életet lehelni, meg persze kislányának boldogulásáért tenni, a maga szűkre szabott keretei között azért.
Érdekes kérdés, hogy vajon mit próbál bemutatni nekünk Damjan Kozole rendező ezen filmjével a szokásos EU-átok egybefonódáson túlmenően (ez már korábbi filmjeinél is hangsúlyos szerepet öltött, emlékezzünk csak a Zöldhatár vagy a Munka egyenlő szabadság című alkotásokra): a fiatal Saschát ugyanis tényleg nem próbálják meg előttünk felmenteni, esetleg megrendítő sorsát pellengérre állítani. Vagyis nincs semmiféle rálátásunk a kiúttalanságban gyötrődő diáklány megkísértésére, illetve a könnyebb, egyben tisztességtelenebb eszközök által történő lelki megfogyatkozására, és ezen a látszólagos leépülés-történet sem képes változtatni. A magyarázkodásra és sajnálatra maga a néző van így rákényszerítve, aki az ábrázolt jellemeknél mindvégig igyekszik egy fokkal előrébb járni empátia tekintetében, míg végül rá kell ébrednie, hogy a való életben önmaga is egész hasonlóképpen cselekedne, mint a szereplők többsége. Nagyon dicséretesnek érzem azt is, hogy a fellvállalt kisrealista jelleg a karakterek tekintetében sem bizonyul engedékenyebbnek, így kíméletlenül azt a kisszerű képet szemlélhetjük az utca emberéről, amelynél a valóságban sem törekszik többre: az atyai barát nem hatódik könnyekig, mikor a régről ismert lányt kénytelen felismerni a megrendelt kurvában, és azért egy kis kellemes menettől nem is tekintene el továbbra sem; az ex-barát pedig hiába mutatja a megtört szerelmes látszatát, aki kizárólag volt barátnője miatt hagyja ott a feleségét, ha egyszer egyértelműsíti “élete értelmének” leleplezésekor, mennyire elégtétellel is töltötte el a tudat, hogy egykori párja sem jutott tovább, mint ő.
Továbbá a sokak által kritizált elvarratlan szálakat (a film elején Sascha egyik gazdag, EU-képviselő ügyfele a túl sok Viagrától holtan esik össze, így a rendőrök nagyon igyekeznek aztán megtalálni a Slovenka – szlovák lány – néven hirdető Saschát — megjegyzem, teljesen érthetetlen, miért akarnák utána is akkora hévvel elkapni, ha egyszer kiderült, hogy nem gyilkosság történt; továbbá a lányt zsarolni és beszervezni igyekvő arcokat is sikerül lerázni, és aztán nem is kerülnek újra kapcsolatba) tulajdonképp üdvözölendőnek tartom, a film életszerűre vett jellege teljes harmóniában áll az efféle folytatás nélkül maradó eseményekkel. Viszont azért mégis csak egy műalkotásról van szó, így a dramaturgia lehetne kicsit összeszedettebb is, mert néha már sok lesz az egymás után következő epizódok össze nem forrásának feldolgozása, valamint egy-két életszerűtlenebb párbeszéd is tovább ront az összképen — az apa és haverjának dialógusa a halálról való álmodozásról például túlságosan elnagyoltnak hat, továbbá csöppet irreális is. Ez a fajta disszonancia pedig egyértelműen nem tesz jót a filmnek, mivel a valóság talaján való megmaradás azért nem elég egy művészi igényességgel összerakott film esetében, másrészt azért néha pedig azt érezni, hogy tapasztalatok nélkül igyekeztek képet adni a szürke és kiábrándító mindennapokból. Az mondjuk örvendetes tény, hogy a nagyváros ábrázolásán (a megszokott elidegenedés, üresség, felszínesség) túl a vidék, a kisközösség is amolyan németh lászlói módon kerül ábrázolásra, bizonyítva, hogy az általában emberközelibbnek, ideálisabbnak ítélt közeg sem éppen olyan, mint amilyennek hinni szeretnénk. Vagyis marad mindenhol csak a romlás, a süllyedés, az elpazarolt élet nem éppen szívderítő kizárólagossága — ahogy azt a filmvégi koncerten a feldogozott Zappa-nóta, a Bobby Brown is mondja. Everybody is coming down… A főszerepben látható Nina Ivanišin pedig valóban hatásosan kelti életre a közönyös, számító, hűvös leányzót annak minden számításával és kiismerhetetlenségével — úgy brillírozik az antihős szerepében, hogy a nézőket mégsem tántorítja el magától teljesen, mégis reménykedünk, hogy valamiként élete végül csak rendbe jön majd. De talán sokunk eljut gondolatmenetében addig, hogy saját életét kezdje kielemezni, és a nem túl sok bizakodásra okot adó eredményt látva a változást igyekezzen szorgalmazni. Mert ha az ember alapvetően esendő, ott felesleges is az Unió elnyomásával és visszásságaival takarózni, felszínes társadalomkritikákba menekülni.
Az A szerelemről és más démonokról című Gabriel García Márquez -regény 1994-ben jelent meg, de megfilmesítésére csak most került sor a kolumbiai rendezőnő, Hilda Hidalgo által, aki az ismert anekdota szerint egy workshopon vetette fel a dél-amerikai írónak a filmre vitel lehetőségét. Nos, én nem olvastam sajnos a regényt, de a két megjelenési forma közti összehasonlítást sosem tartottam feltétlenül fontosnak, sőt, a teljesen más eszköztárral való operálás miatt kivitelezhetőségében is kételkedem. Így marad a mozgókép, ami a veszett kutya marása miatt megszálltnak vélt fiatal lány és papnövendék kapcsolatára próbál fókuszálni, az ő bimbózó szerelmüket annak tisztaságában megmutatni, illetve azt, hogyan vesznek el a mindent uralni kívánó katolikus egyház szorításában a legemberibb érzelmek is. Ezt tekintve egy fordított szent ágostoni útra asszociálhatunk az ifjú pap esetében, hiszen a hit felől érkezik a felkorbácsolt szenvedélyek “didói” kísértéséig, az értelmetlen dogmák megkérdőjelezéséig. Ilyen értelemben persze vallásosságának nem feltétlenül kellene megkérdőjeleződnie, éppen csak a gyarmatosító kor egyházi világa nem így vélekedik erről, mely alapján a mű egy kifakadásnak is tekinthető az intézményesített hit képtelenségeivel és túlzásaival szemben, de helyesebb egy emberibb történetre asszociálnunk a mindent elsöprő szerelem erejéről és két különböző világ összecsapásáról. Ez a fajta sablonosítás persze a giccsnek is túl sok teret hagy, mely akkor is zavaró lehet, ha a szűk másfél órás film első kétharmadában szerelemről szinte szó sincsen. Ez is mutatja a különben lassú, kimért léptékű alkotás elnagyoltságának eshetőségét, melyet csak az ízléses, esztétikus kivitelezés miatt vagyunk képesek feledni. A márquezi “mágikus realizmusnak” egyébként ezúttal nem sok szerep jut, még ha a hangulat igyekszik felidézni a varázsos lángolás minden apró báját, életnek értelmet adó jellegét is. Hiszen miként Sartre is magyarázta egzisztencialista irányultságának magyarázatakor, a szerelem is azon próbálkozásból fakad, hogy egy másik emberen keresztül adjunk létjogot saját magunknak, még ha ez az igyekvés amúgy kudarcra is van ítélve.
Az értelemadás különben meg a befogadó dolga, ha elfogadjuk a hermeneutika nézőpontját. Én így teszek.