A filozofikus hajlamú olasz zenekar hatodik nagylemeze igazi ínyencfalat lehet azok számára, akik még a 21. század hajnalán is hisznek abban, az igényes zeneiség és a metafizikus kérdéseket boncolgató szövegi oldal együttállása egy lehetséges alternatíva a hallójáratainkat célzó produkció tető alá hozása során. És bizony, a Lacuna Coil mindig is tartotta magát a manapság olyannyira érdektelenné vált értékelvűséghez, a maradandóság eszményéhez, melynek hála már 1999 óta kápráztatnak el bennünket nehezen befogadható módon, sokszor hetekig való rágódásra, újabb és újabb eszmélkedésre kényszerítve a fogyasztói társadalom sekélyességében olyannyira közönyössé, felszínessé vált társadalmat. Ezt bizonyították előző, Shallow Life című hangzóanyagukkal is, melynek koncepciójául az említett szürkeség, a 2500 éves nyugati kultúrát megtagadó, gerincét és sorsát vesztett emberiség áll, mely szomorú állapotot igen ironikusan ábrázoltak a mesterműhöz készült promóciós anyagokkal is: elegáns ruhákban fotózkodtak, ezzel élcelődve a prémes bundák és fényes láncok mögé rejtőző sivár lelkeken, és a sorok között is erőteljesen irányították rá figyelmünket egy eddig általunk fel sem ismert, mély igazságra: minden dolog mértéke az ember, de a mai létformák már nem mondhatóak embereknek, inkább csak istentelen, Hübrisz óvó karjaiba menekülő, szegényes olcsójánosoknak.
Most pedig egy szinttel ismét előrébb lépett a Lacuna Coil, ezúttal azt a fajta depresszív, önpusztításra hajlamos művészt megénekelve, aki felismeri a körötte lévő változtathatatlanságot, ürességet, semmiséget, és többé nincs kedve a piactéren beszélgetni az emberekkel (eddig sem tette, de ezután már nem is kívánja), mert rá kell döbbenjen: minden ember tudatlan, kivéve őt, a művészt, aki felismeri a többi ember tudatlanságát, ezért is különb náluk, akik nem ismerik fel önnön butaságukat.
Viszont nem lennének a kedvenc digó zenészeink, ha megmaradnának csupán a filozófia biztonságos keretei között, és várakozásainknak megfelelően ezúttal felismerték: nemcsak szemlélni kell az embereket, de meg is változtatni őket, szép szóval, vagy ha kell, akár erőszakkal is, hiszen a jelenlegi sárkorban való dagonyázás, és várakozás a leszúrásra, hát ez tényleg elképesztően alantas már. Realizálták Lacunáék, hogy itt a politika veszélyes talajára kell merészkedniük, meghozva ezt a döntést a legmegfelelőbb pillanatban. Hiszen mindannyian emlékszünk Berlusconi tavalyi visszalépésére, Mario Monti titokzatos kinevezésére, és ez bizony Christina Scabbia és elvbarátainak torkán is megakadt. Ezért is történhetett meg, hogy ezúttal egy kifejezetten reményvesztett, sötét tónusú, a világ posztmodern kiismerhetetlenségére fájdalmasan rácsodálkozó lemez született, melyben egyaránt felróják az olaszok nemzettársaiknak saját hazug világokat (a dalok során újra és újra felemlegetett “lies”), de megjelenik egyfajta kiábrándult világvége-várás is, melyhez bizonyára inspirációt jelentett számukra a hazánkban tevékenykedő Avatara (egykorvolt Bácsfi Diana) gondolatvilága is, melynek már régóta részét képzi az aranykor elé való vágyakozva tekintés, és a pártus Jézus ismételt iránymutatása is. Ezt egyébként az End of Time dalban fejtegetik leginkább Christináék, melyben alábbi sorok hűen mutatják Scabbiáék hitvallását említett témában.

“Cause i belong to you
Cause i am part of you
I am dying in your arms
It’s time to go”

Jól látszik, hogy a költő felemleget valamiféle magasabb rendű hatalom kötelékébe való tartozást, mely azonban mégsem nyújtja azt a biztonságot, melyet mindeddig beleláttunk világunkba: bizony, ez a lét számunkra könyörtelenül idegenné vált, ezért eljött a pusztulás ideje, mely valami újnak is lehet talán a kezdete, de egyszer úgyis el fog bukni ez az új dolog is.
Igazi gótikus magasztosságot felidéző, egyben romantikus sötétséget is megjelenítő dallal nyitnak, mely Trip the Darkness címmel vezet be minket egy olyan birodalomba, ahol egyszerre uralkodik az emelkedettség és a szomorú halálvárás, a fényességes égi csoda, valamint a magába zárkózott, önpusztító gyötrelem is. Rettentő világ, ezt már nem akarjuk megtapasztalni!
Aztán újabb merengős töltetet rejt magában az Against You, mely az amerikai Against Me! nevű punkcsapat létére kíván cinikus reflexióval szolgálni. A szerzeményben kibontakozik ugyanis egy saját bizonytalanságát felismerő, addig iróniával próbálkozó szerencsétlen sorsa, aki napról napra igyekszik lelki bénultságát viccesnek gondolt mutatványokkal feledtetni, de egyszer neki is számot kell vetnie életével, és rádöbbennie, hogy karbafont kéz ide, folyamatos trollkodás oda, a harangok nem érte szólnak.
Az ebben a számban kibontakozó egzisztencialista nanodrámát tökéletesen fejeli meg a Kill the Light Pilinszky-féle kozmikus magányérzete, mely az “égve hagytad a folyosón a villanyt” hétköznapi kínkeservére a “ma töltik zenémet” borzamával replikázik, bizonyítva, hogy valami igazság mégis csak van a SOPA/PIPA/ACTA/KUKAC tervezetekben, hiszen azok talán elhozhatják a mai értékrelativizmusból való keserves kikászálódás lehetőséget.
Az I Don’t Believe In Tomorrow gúnyos tükröt tart azon elveszett lelkek elé, akik a mindennapi betevőért való küzdelem során gondolatok nélküli robotokká váltak, és akiket aztán olyan jól lehet használni arra, hogy a jövőjüket elvegyék, hiszen úgysem veszik észre ezen leendő veszteségüket. A magyar felsőoktatásra való utalgatást ugyan visszautasították Christináék, de afelett sem érdemes átsiklanunk, hogy ebben a nótában kifejezetten arról beszélnek: egykor megbíztak a megszólítottban, de ennek vége, és most jön a bosszú. Így azért elég nyilvánvaló az üzenet.
Visszatérő metafora a szövegekben a “trust”, a “burn”, a “fire” és a “lies”, vagyis ha jobban belegondolunk, ebből a négy szóból lett felépítve az összes szöveg, méghozzá káprázatos hozzáértéssel, a szavakkal való játszadozás zsenialitásról árulkodó csúcsra játszásával!
A címben és a borítón való csáthi utalás pedig egy olyan világot vázol elénk, melyben a saját végességünk felett érzett, illetve a politikusok hazudozása miatti megrökönyödés pusztító, a morfin delejes vonzásába menekülő életfilozófiát hoz létre, egy kor őrjöngő apokalipszisét hűen festve meg előttünk. Ráadásul az előző zseniális Depeche Mode – feldolgozás után ezúttal az R.E.M.-től gondolták újra a Losing My Religion-t. Ismét csak kiváló ízlésről tanúskodik a választás, és persze igen eredeti módon játszották fel a dalt, néhol más helyre téve az arányokat, máshol egészen újraértelmezve a régi slágert, de mindenképpen tökéletes kvintesszenciáját nyújtva a nemrég feloszlott banda álmaiból ébredő, látszatvalóságba rejtőzés helyességében már kevéssé biztos poémájának. Jobb is lett a Lacuna-féle változat, mint az eredeti!
Ehhez kiválóan társul a zenei oldal nívóssága, melyet eddig is megszokhattunk olasz barátainktól: a szakszóval csak “female-fronted metal”-nak nevezett műfaj ezzel a koronggal is bizonyítja, hogy valóban a stílusok királynője, miként Christina is jól láttatja ezen elsőségét a női nem tekintetében. De ugyanúgy jelen van a hivatalosan “beauty and the beast metal” jellegzetes vonása is, ami itt Andrea Ferro képében ölt testet, legalábbis a “szörny” oldala, a szépség pedig természetesen Christina, a szirénhez hasonlatos báj és kellem. Kiváló kontrasztként szolgálnak ők ketten ehhez az egyébként rendkívül felkavaró, monumentális produkcióhoz, mely kifejezetten az értékközvetítést és a kísérletezgetést helyezi a puszta szórakoztatás fölé, így mutatva mindannyiunknak példát szürke és kisszerű életünk megváltoztatása érdekében. Örök társul szegődik fentiekhez az elegáns megvalósulás, az energikus játszadozás, az egész albumra jellemző módon a Lacuna Coil muzsikájának három legfőbb ismérve: pikáns, pimasz, provokatív.
Értékálló mestermunka, cizellált remekmű, örök klasszikus, experimentális csoda, a 21. század eddigi legjobb albuma!

Újabb kanadai black metal produkció, mely a tradicionalitás és a nemzeti büszkeség jelszavai mentén kíván minket szélsőséges eszközökkel lenyűgözni, akár csak teszi ezt a Forteresse, a Sui Caedere, a Csejthe és a többi istencsapása. Persze mind tudjuk, hogy az ezen formációk székhelyéül szolgáló Québecen belül nincs mire igazán büszkének lenni, fel is töltik hát a muzsikájukat más népek autentikus népi kiskedvenceivel, a Csejthe például Báthory Erzsébet vérével, a Forteresse magyar búzamezőkkel, vagy a jelen esetben tárgyalt Neige Et Noirceur szintén magyar csuhajjával. Az előző, La Seigneurie Des Loups című anyagon például a Magyar Népmesékből ismert rugózó effektre rázhattuk a rőzsét és izzadhattunk québeci zászlót, de néhol a táncházakból ismerős kellemes nótaszó is felcsendült sokunk örömére.
Most ebből sajnos visszavett Zifond, az egyetlen tag, viszont az extremitásból és a hősi hevületből kevésbé, így ismét egy nagyívű, méltóságteljes, ám rendkívül agresszív lemez jöhetett létre, melyen megtalálhatóak ugyanazok a mágikus, sejtető elemek, melyek korábban is jellemezték a Neige Et Noirceur-t.
Fifikásak ezek a québeciek, jól tudják, hogy francia anyanyelvükön a jól ismert black metal sablonok, nemzetek felett átívelő természetközeli panelek is titokzatosságot, eredetiséget tudnak sugallni, és egyáltalán, a nyelv használata jótékony hatással van az egész zene milyenségére. Persze itt nem csak ennyiből áll a dolog, valóban rendelkezik a muzikális oldal egyfajta varázslatos szakralitással, kiismerhetetlen földöntúli ragyogással, ugyanakkor a szövegi rész nem mondható túlzottan merésznek, amiről mindent elmond már a név is: Neige Et Noirceur, azaz Hó és Feketeség. Na ez minden más nyelven iszonyat gagyi lenne, de hát a franciának megvan az a jótékony hatása, hogy gondosan elfedi a kevéssé izgalmas tartalmat, ráadásul némi perverz magasztosságot is társít hozzá. Persze vannak olyanok is, akik a dolognak ezt a részét is zseniális egyediséggel teljesítik ki, de őket elsősorban a franciák között kell keresgélni, lásd Peste Noire, Diapsiquir, satöbbi.
Na de a Snow and Blackness teljesítménye felett tényleg badarság lenne átsiklani: valódi kegyetlenség tapasztalható itt meg, a legnemesebbnek tűnő hagyományok magasztos lendületébe csomagolva, nyakon öntve némi elvarázsolt ámulattal, illetve hisztérikus sikoltozással és harcos természetvédelemmel. Utóbbiról tanúskodik a feldolgozásra került Bérurier Noir-szerzemény is: ez eredetileg egy francia punkbanda nótája, így egész izgalmasnak mondható a black metalt ambienttel vegyítő újragondolása, melyre valószínűleg a mondanivaló miatt kerülhetett sor: a Les Bûcherons az elvetemült favágókat éneklik meg, akik egyre beljebb haladnak az erdőben, kivágnak egyre több fát, ám végül semmi nem marad, csak a sivárság, a szomorúság, a rendezetlenség, és a derékba tört fák meghasadt kis szíve.
A Hó és Feketeség ezúttal is egy igen intenzív, hangulatos és sötét himnuszokkal felturbózott lemezzel állt elő, melyet szétfeszít az izzó lelkület, de csitít már a ködös hegyek bús magánya.

Ország: Amerika (Americae)
Törzs: Feketén termők (Noiroliphyta)
Osztály: Többszikéjűek (Vikerneucariotae)
Rend: Anarcho-cimbalmisták (Anarcho-cimbalmae)
Család: Árva (misanthro-orphanae)

Alcsaládok:

— Kévekötésűek (brutaloplantae)
— Virágvirgázók (virgae fleurae)
— Szuicideafélék (deprorchidae)

Az anarcho-cimbalmisták rendjébe tartozó Botanist kozmopolita, szinte minden szárazföldi helyen megél Németország és Ukrajna kivételével. Többnyire a tengerentúlon fedezhető fel, de virágot bont az öreg kontinensen is, bár Európában igyekeznek hamar megszabadulni tőle, kártevőnek vélvén annak furcsa szokása miatt: ha a lakásunkba engedjük, hamar a fülünkbe fészkeli magát – vagy az egyiken be – másikon ki, vagy betelepülve fakaszt rügyet.
Gazdasági jelentősége csekély, ugyanakkor többen is hobbiszinten tenyésztik, csak hogy nevethessenek azokon a szobatársakon, akik érzékenyen reagálnak a növény szokatlan szárba szökkenésére. A cimbalmisták nemzetségébe tartozó Botanist ugyanis kifejlődött állapotában úgy néz ki, mintha egy hosszú hajjal rendelkező ember lenne – bizarr formában reá boruló lepellevelei ekkor lekonyulnak, melyek alatt lévő magvak két nagy fekete szemhez hasonlítanak, míg a jobb alsó külső lepellevél egy nagy vicsorgó szájat formál.
Megporzáskor jellemzően a tapadókorongok és a különböző scenaekben elhelyezkedő pollenszemek együttesen ragadnak össze a Méh számára gyűjtött régi Hammerlapokkal, melyekkel próbáljuk agyonütni az idő mellett a Botanist és a Neuron párosodását, többnyire sikertelenül. A végeredmény így a Botanist újbóli reprodukálása, melynek során ismét kocsányon lógó szemekkel, illetve szélesre nyílt szájszervvel figyeljük, mire képes manapság a természet.
A Botanist tenyésztésekor ne feledjük a legfontosabbat: plántálni a gyűlöletet, szeretni a palántákat.

Egy mezei, riadt, fülét-farkát behúzó, nevetségbe burkolózó újságíró elmélkedései a magyar zeneipar egészségiás állapotát még inkább feljavító új reménység 2012-es produkciójáról.

“Az iróniával semmiképpen sem lehet tréfálni. Hatása hihetetlenül hosszú ideig tartana.”

/Schlegel/

Mindenkinek csak ajánlani tudom a sződligeti Steroid zenekar idei, stílusteremtő alkotását. A skacok valódi remekművel kápráztatják el az igaz lelkületű, szimatszatyros metálost, mint amilyen én is vagyok. A Skizofréniás névre keresztelt középlemez zúzós gitártémákat, durvulós riffeket, elszállós dobtémákat, harmonikus harmóniákat és vaskos hangzást hozó számaival valóban függőséget okoz, mint ahogy azt a nagyszerű rockerek magukról nyilatkozták. A négy szám úgy fut át a kemény rockerek gyémántszívén, mint szombat este a húzóra legurított pancsolt bor az emésztőrendszeren, így hagyva felszínre törni a nemes salakot és elkápráztatni a nagyérdeműt.

A négy nótába eszméletlenül sehol sem lehet belekötni, még azokon a pontokon sem, ahol valami el van cseszve, hiszen ez úgy jó, ahogy van, és kész. Az a saját, magamtól megalkotott szubjektív, egyéni véleményem, hogy a gitárszólók hatalmasat szólnak, bámulatos, mire képesek ezek a srácok! A vokál egy pompás énekes torkából származik, aki egyszerűen annyira tehetséges, hogy az sem zavar, ha hamis, erőtlen, vagy nőies Safi trillája. S Safiról még azt is meg kell említeni, hogy geci jó arc és Safi a legmenőbb az egész bandában.  Teljesen rendben van ez az anyag, vagy ha te máshogy érzed, akkor csinálj jobbat!

Nekem mostantól ez a kedvenc zenekarom, és alig várom, hogy sajtópasszal a nyakamban megjelenhessek egy koncertjükön, ahol dallamos dinamikájukkal, bivalyerős anyaguk vaskosságának kényeztetésével megerőszakolnak, miközben csápolok és a rockerek vad táncát, a pogót járom, mondjuk a Te vagy a fegyver nevű dalra! Mindenképpen ilyen zenekarokra van szüksége a magyar zeneiparnak, akik egyszerűen annyira fenomenálisak, technikásak és vérprofik, hogy az a minimum, hogy megengedhetik maguknak, hogy hamisak legyenek a gitárok például. Miért is ne? Ez a profik luxuskiváltsága. Hiszen a hangszerek így is zörögnek, morognak, kattognak. Durrognak, puffognak, lifegnek, zúgnak és csörömpölnek. A basszuskulcsok is bazi nagyok, s Safiék lehet, hogy egy szintiszőnyeget is lefektettek, mert szerintem van ilyen a tételekben, és ettől lett igazán telített a hangzás! Az pedig, hogy a szövegek igazi, mély, átjövős gondolatokat és őszinte, egy szebb világ, sőt, utópia gondolatát hordozzák magukat, az már csak hab a tortán. Ezek a srácok vérbeli irodalmárok! Használják az intertextualitás eszközét, várják a járatot, mint Lukács Laci, lopnak, csalnak, hazudnak a hőseik, mint bármely másik dirty rock banda esetén, szeretnének egy requiemet egy álomért és nem drogoznak, mint ahogy azt a Depresszió sem tenné. Ez az igazi életfilozófia, s aki ezt klisének nevezi, az bekaphatja a faszomat! És, hogy a nyilvánvaló érdemeket tovább fokozzam, a nyelvújítási törekvések is dicséretesek. Reménykedem ugyanis –vagy inkább nagyon ajánlom nekik!!!- hogy a Magyar Tudományos Akadémia le fogja cserélni a jelenlegi ’skizofrén’ kifejezést a ’skizofréniásra’, amit eddig (nyilvánvalóan nyelvészeti, nyelvérzéki tévedésekből adódóan) nem tettek meg.

Összességében erre a matériára 10 pontból 10,89275- öt adok, mert megérdemlik, ezzel is seggel köszönve a jövőnek és a jövőbeli albumaiknak, amikre már most tudom, hogy hasonló pontszámot fogok adni.

Az Alcest utóbbi években befutott karrierje előtt minden épeszű ember csak értetlenül áll: mi végre ez a nagy rajongás? Mivel érdemelte ki ez a black metal szellemiségét bemocskoló fhanszia borzalom, hogy emberek hallgassák, szeressék, hovatovább koncerten is kíváncsiak legyenek rá? Hiszen nyilvánvaló, hogy az Alcest nem jó, mégpedig azért, mert nem black metal, de azt hiszi, hogy az. Nevükhöz fűződik a dicső ’90-es évek eleje óta a black metal műfaján belül végbemenő gyalázatos árulás egy újabb, undorító állomása is: egy “shoegaze” nevű képzelt műfajjal rombolták porig a black metal nemes, harcias szellemiségét, és elhitették mindenkivel, hogy ez a depresszió, a melankólia, a szomorúság, a fájdalom tökéletes kvintesszenciája. Hát hogy lenne, kérem? A kínkeserv már a ’90-es évek eleje óta csak gyötrődik, Dead óta nem született és nem is halt meg igazi magába roskadt ember, és az ébenfekete gondolatvilágot senki nem fogalmazta meg azóta oly pontosan, mint Varg Vikernes 1993 előtt.
Nos, ez az Alcest nevű szennybrigád most egy új lemezzel igyekszik még inkább levizelni a black metal alig pislákoló lángját: kérdés, sikerül-e nekik! Már a lemezborító is sokat elárul a nyomorultak (nem a jó értelemben vett) beteges gondolkodásmódjáról: egy a szürke árnyalataiban virágzó páva horgasztja le fejét a Harry Potter sorozatból ismert bagolyház ablakában, jól mutatva ezzel is, amit ők valójában képviselnek: a műmájer pózerkedést, a tettetett lehangoltságot, a jó pénzért megvalósult művészieskedést. Pedig egyértelmű, hogy a csapat mindenese, Neige minden, csak nem művész, black metalos meg aztán főként nem. Ha valaki ezt nem hinné el, annak csak annyit mondanék: Metalfesten (ahova annak ellenére látogattam ki, hogy ők is jelenlétükkel sértettek minden jóízlésű metálost) odamentem hozzá, hogy tulajdonképpen mit is hallgat ő, mire azt felelte, hogy metálon kívül mindent! És ez nem vicc! Az viszont sokkal inkább az, hogy a színpaduk előtt magukat hosszú hajúnak tartó emberek élvezkedtek, akikről lerítt, hogy előzőleg valami Quimby-bulin kokóztak hasonszőrű kispajtásaikkal, és eredeti black metal kazettát még életükben nem láttak.
Szóval, a borítót szemlélve még a leggyökerebb bölcsészek is megérthetik, hogy ezeknek az a fontos, hogy a színtéren páváskodva játsszák el az új idők helytartóját, a jövő zenéjének megíróját, a progresszivitás pokolból szabadult helytartóinak földi megnyilvánulását. Ugyan már! Neige-nek már a beceneve (magyarul: “hó”) is mutatja, hogy hírből sem ismeri a gonoszságot, a pokol kénköves igazságát, a pusztítás lélektanát. Hát milyen elmeháborodott nevezteti magát Hónak? Csakis olyan, aki le akarja járatni a black metalt. Ezen bomlasztó tevékenységét onnan is láthatjuk, hogy Havat a Peste Noire is páros lábbal rúgta ki, amikor megtudták, hogy női lelke van, és az Amesoeurs is feloszlott nyomban, ráébredvén, hogy ez azért mégis csak sok.
A lemezt hallgatva aztán csak nagy nehezen bírjuk ki, hogy ne vegyen erőt rajtunk egy öngyilkos késztetés, és vagdossuk fel a még megmaradt ereinket, lévén ez a borzalom nem csak a zenének, de magának a black metalnak is egy végletesen gejl értelmezését valósítja meg, és már-már popzenei mélységekbe süllyedve roncsolja hallójáratainkat. A korábbinál is többször veszi elő Hó a nyálas hangját, és próbál belőle érzelmes dúdolgatást faragni, de ez sokkal inkább hasonlít a mainstream szutykok megjátszott nyomorúságához és Réz András milliókért előadott szorongásához, mintsem mondjuk a korai Burzum veszettségéhez, vagy a Xasthur tényleges búbánatához. Az azért örvendetes legalább, hogy Hó kevesebbszer csinál úgy, mintha károgna, és kevésbé próbálja elhitetni a tizenéves szolgalelkekkel, hogy köszönőviszonyban van a black metallal.
Sajnos a Beings of Lightban ismételten hallhatunk black metalnak tűnni akaró riffeket, de aztán újból előjön ez a fájdalmas lalala, ez a képmutató szenvelgés, ez a homoszexuális vágyakozás rózaszín pillangók és liliomokkal tarkított rétek után.
Autre Temps, azaz Máskor címmel indít a korong, pedig őszintébb lett volna, ha Nul Temps (Semmikor) névvel látják el a felvezető dalocskát: bizony, ők semmikor sem voltak metalosok, nem is lesznek, és az egész játszótérré silányított színterük olyan gennyes, hogy oda semmikor sem érdemes betévedni.  Ráadásul a szövegeik is olyan szinten semmitmondóak és vacakok, hogy arra már legyinteni sem érdemes: “Mais notre monde érodé restera le même // Et demain toi et moi serons partis”, fejeződik be a prömier sanzon, ami ellenségek között is csak annyit jelent, hogy “Erodálódott világunk ugyanaz marad // és holnap te és én meghalunk.” Ezt most komolyan gondoltátok, srácok? Ez ma az üzenet? Hogy “romlott a világ, ezért mi most szépen meghalunk”? Mondjuk még mindig jobb, mint a Faiseurs du Monde (“világgyártók”, a sokkal relevánsabb Baiseurs du Monde, azaz “világelbaszók” helyett), ahol úgy indul az egész, hogy a lírai senki egy meghatározatlan nemű (gyanítjuk, fiúról van szó) egyed szemeit egy penetráns tükörhöz hasonlítja, melyek a világot a saját nyomorult ízlésére formálják. Milyen önleleplező sorok! Aki itt metafizikát sejt, az egy nagypofájú bölcsész, kérem: itt nyílt színű beismerése történik annak, hogy ezek a pózerek a maguk meghasonlott ízlésvilágához akarják igazítani nem csak hogy a világot, de rögtön a black metalt is, és úgy vélik, ez sikerrel is fog járni. Azt csak hiszitek, férgek!
De a többi szám során is olyan kliséket pufogtatnak, mint a fény, a nyár, a szépség és a (női ) lélek, máskor betépve képzelegnek új színekről, mintha az eddigiek ne lennének elég jók. Szégyen! Mint ahogy az itt felsorakoztatott tarkabarka pengetések, fidres-fodros dobtémák, színes-szagos játszadozások is csak megrontanak mindent, ami eddig szép és jó volt. Az Alcest hallgatása közben egy normális ember nem kezdi el a cipőjét bámulni, sokkal inkább letépi azt lábáról, és odavágja az első szembejövő post-rock dallamhoz, post-metal keménykedéshez. Persze a sok kis Alcest-barát emós valószínűleg csak ráránt egyet a falán elhelyezett repubi Cipő-poszterre.
Az anyag (mármint nem az, amelyiket ők szívták ennek a szemétkupacnak az összegereblyézése közben) amúgy rendkívül fárasztó, sablonos, és ugyanolyan, mint az eddigiek. Egyesek úgy mentegetik őket, hogy ezúttal a korábbi cuccaik legjavát emelték csak ki, meg hogy egységesség lebegett végig a szemük előtt. Badarság! A szemük előtt a méretes műdákó mellett egy csilicsálé fantazmagória röpködött, hogy jó dolog egyszerre keménynek és érző szívűnek lenni, pedig dehogy az! Mint ahogy Alcest-rajongóként élni sem túl menő: sokkal inkább szánalmas, kisszerű, unalmas. Mint amilyen ez a “lemez” is. A rózsaszín különböző árnyalatai ugyanis még mindig nem fednek le egy teljes színskálát, és nem is nevezhető izgalmasnak a köztük való barangolás, újítónak meg aztán végképp nem.
Az év eddigi legrosszabb produkciója egyértelműen az Alcesté!

Universal-fanatikusok! Hát bekövetkezett, amiről mindezidáig beszéltetek. 2012 – A Nagy Kozmikus Megnemrendelés Éve mindannyiunkat delejes rémületbe taszít. Páni félelem, irtózás az elkerülhetetlentől, dicsőséges megsemmisülés a süllyesztő kénköves förtelmében. Mindez 37 percben? Igen, jól hallottátok: harminchét. Az Univerzum új hívószáma a 42 és a Touch My Darling bukása után.
Azt javallom, felejtsetek el mindent, amire korábban emlékeztetek. Zebulon jól mondja: ne bolygassátok a múltat. Végképp eltörlendő. A jövő ugyanis – ha nem tudnátok – már elkezdődött. És folyamatosan pereg, akár egy univerzális homokóra láthatatlan szemcséi a Pokol mindenkit leégető bugyrai felé.
Megszületett az Antikrisztus! Fanfárok, dicstelenfény, jéghideg tűzforróság. És kinn a távol, tág és kéksötét.
Nagy Bandó András és dalárdája ezúttal nem viccelt (szemben a “felszállnak egy buszra négyen, le hatan, és kettő kell még, hogy senki ne legyen fenn”-féle humorikával). Nem, itt valami teljes elváltozás történt – talán már nem is a Föld forog a Nap körül. Ezentúl a Föld forog a Visz körül. András forog a Nap körül. Hajunk forog a Fej körül. Kozmikus megtébolyodás. Hangulatos black metal.
Nem is érdemes ezt hosszan megfejtegetni. Kifejti majd az idő, ha nem éppen kifelejti. Hull a szilva a fáról, meg a barátok is András tanyájáról. És a pontok is a megfáradt lovagok sercegő pennájából.
Nem szeretném túldimenzionálni a háromdimenziót. Mégis most valami elementális agybajnak lehettünk tanúi. Elmentek otthonról. Jöttek helyettük mások, újabb konstrukciók, akik a halált a semmibe szorítják az életből – legalábbis így gondolta még Csejtei, a nagy filozófiatörténész.
Szóval bekövetkezett. Trombitáljátok össze minden valamirevaló barátotokat. Aztán töröljétek őket – ha nem is Facebookról, de életetekből mindenképp. Nem lesz attól még semmi sem más. Vasárnap délutánonként ugyanúgy unjátok majd létetek és a csillagok hamis ragyogását. De legalább ott lesz az a dicsőséges öt perc hírnév. Nem nagy szám – épp egy szám. Többet ne is szánjatok rá sem egy életetekből, sem egy halálotokból.

“Gondoljatok egy számra, kétszerezzétek, háromszorozzátok meg, emeljétek négyzetgyökre. És radírozzátok ki.”
/Louis MacNeice/

Nothing már említést tett erről a lemezről a 2011 által legjobbnak ítélt albumairól szóló listáján, de úgy érzem, érdemes még egy kicsit elidőzni ezen a francia csapaton, melynek énekese egyébként már a jóval zordabb hangvételű Arkhon Infaustus és Battlehorns zenekarokban is közreműködött. Az 1996 óta létező Diapsiquir viszont jóval inkább az iróniát, mint fő szervezőelvet érvényesíti zenéjében, amely egyet jelent a határok teljes lebontásával, a cinikus szövegekkel, de egyfajta értékrelativizmussal is, melyet a posztmodern irodalomnak szoktak felróni gyakran, ahol szintén az élethez való szarkasztikus hozzáállás jelenik meg hangsúlyos helyzetben.
Az irónia tulajdonképpen egyet jelent a totális negativitással, az élettel szemben idegen szubjektum nyilvánul meg benne, mely kölcsönös távolodás egyet fog jelenteni az egyén számára a szabadság teljes kivívásával, és a korlátok ijesztő mértékű lebontásával. Az irónia ugyanis épp azért vált ki ellenérzéseket kívülállókban, épp azért szül értetlenséget és gerjeszt indulatokat, mert egyrészt alapvető értékeket kérdőjelez meg, másrészt szembehelyezkedik a megismerhető és konzekvens megnyilvánulásokkal, és igyekszik minél kevésbé kiismerhetővé tenni a megszólalót. Az idegenség pedig könnyen hívja elő a gyűlöletet mindkét oldalon, legyen az az ironikus fél esetében mégoly valótlan, mégoly felvett szerep akár. Említhetjük itt mondjuk az Anal Cuntot, illetve annak énekesét, Seth Putnamet is, aki életében épp azért vívott ki egyesekben mérhetetlen ellenszenvet, mert számára sem volt semmi és senki szent, gyakorlatilag minden értéket semmibe véve építette ki a metálos antihős karakterét, ugyanakkor kész volt más szerepekben való tetszelgésre is, amit megtapasztalhattunk a Picnic Of Love-féle elmebeteg bájolgás során is.
A Diapsiquir ezt a fajta szembenállást mind zeneileg, mind megénekelt témáiban érzékletesen tárja elénk: bár leginkább black metalnak nevezhetjük, amit csinálnak, mégis azzal egy platformra semmiképpen nem hozható regiszterekből vesz át rengeteg elemet; itt egy rapbetét, ott egy elképesztő indusztriális dübörgés döbbent meg minket, de az előző, Virus STN névre hallgató anyagon például egy Beethoven-szerzemény is felcsendült (mely egyébként a Visszafordíthatatlan című francia filmben is hallható volt, meglehet onnan ugrott be Toxik H.-éknak is, lévén egy rendkívül felkavaró, beteges világot elénk táró műről van szó), de operabetéttel sem maradtak adósok számunkra akkor az elvetemült gallok.
Zeneiségük valóban bátrabban kísérletezőnek nevezhető mostanra, mint például a Peste Noire-é, de szövegvilágukban hasonló elementáris erő, perverzitás és cinizmus jelenik meg: miként legutóbbi lemezén a PN is képes volt egy erőszakellenes felhívás bejátszása után kurvák sárba döngöléséről dalolászni, úgy a Diapsiquirnél is megjelenik ez a fajta aberráció, például az A.M.A.C.C.-ban is, melynek címe valamiféle misztikus eseményre utal a vegyi úton történő kasztrálás előtt, és tulajdonképpen egy iskolásgyermek megbecstelenítése és annak tiltakozása jelenik meg benne párbeszédes formában, melyben partnerként itt is egy andalító női hang jelenik meg, miként a PN J’avais rêvé du Nord dalában is Amélie Sylvain hozza az angyali ellentételezését a mocsokban hempergő La Sale Famine von Valfunde-nak.
Azonkívül persze érezhető ugyanaz a harcos lendület, elképesztő agresszivitás (és az ezzel járó, indulókhoz hasonlítható menetelős jelleg) is, mint a másik pestises brigádnál, például épp a Peste című nótában, ahol olyan bájos kijelentésekre ragadtatják magukat, mint az “a szerelmet és a barátságot épp úgy kell kerülni, mint a pestist és a hasmenést”, de kevésbé szofisztikált módon is sikerül ezt kifejteniük, miként többi daluk is tocsog a különféle testnedvekben, vérben, és más egyéb finomságokban.
Kakaskukorékolás sajnos nincs, van ellenben bűbájos la-la-la, gyermekkórus a pedofíliáról szóló dalocskában, vagy éppen szovjet harci kedélyborzolás az Абcoлютний keretében.
Mindenképpen eddigi legkevésbé konvencionális lemezük ez, ha lehet efféle jelzőkkel dobálózni az esetükben: a Virus STN-hoz képest is mérföldekkel szabadabb, eklektikusabb anyag jött létre, és ahogy Nothing is megjegyezte, lassan bizonyosak lehetünk abban az Ennui során elhangzó kijelentésben, hogy minden, amihez Toxik nyúlik, művészetté válik, bár azért előtte csak szól arról is, miként fognak a jövő nemzedékek halála napján is élvezni egy jót.
Itt is érezhető, miként Sale Famine-éknél, hogy elkötelezettségnek nem állnak híján, de azért cinizmusért e tekintetben sem mennek a szomszédba, amit első lemezük címe [Lubie Satanique Dépravée) is jól példáz, de amúgy szinte minden második sorukban a Sátánra, a Nagy S-sel jelölt Gonoszra, vagy éppen az Ellenre lyukadnak ki, néhol pedig azokra, akik szintén őrá bukkannak mindenhol, pedig ehhez nem is lenne Toxikék szerint joguk és hiteles hozzáállásuk.
Az is ironikus, ahogy ezek az újkori black metal csapatok megjelenítik a klasszikus szex, drogok és rock&roll hármast, csak épp azok teljes sötétségében és kegyetlenségében: így lesz a felszínes életvitel jelszavaiból valódi mélységekbe süllyedő, őrjöngő hedonizmus, nők és gyermekek anális megerőszakolása, az önpusztítás rémítő meztelensége és ocsmánysága, valamint a black metal, mint zenei hitvallás kizárólagosságának megjelenítése.
Az ördög a részletekben van.

Promófilm elrettentésképp:

Faller “Fallen Angel” Angelika lemezkritikája

Most biztos sokan azt kérdezitek: miért? Hogy történhetett ilyen? Miért van az, hogy újra “Fallen Angel” a becenevem?
Nos, ez életem eddigi legnagyobb szerelmi csalódására vezethető vissza. Bécy, az a nyomorult, miután dicsőségesen megszerezte a szüzességemet, kidobott az utcára, mint egy kutyát, hogy dögölne meg! Én megbíztam benne, szerettem, magasztaltam, azt a zenét hallgattam, mint ő, és erre ezt kellett kapnom. Ekkora szemétládát, úristen, de visszakapja még ő ezt, ha más nem, a sors majd ezerszeresen is megfizet a rohadéknak, de akkor már hiába fog nálam kuncsorogni, nemet fogok mondani, annyi szent!
Persze, most mondhatjátok, hogy mit is vártam egy lelketlen diszkóstól, de hát kell nekem annyira bíznom az emberek jóságában, csak ráfizetés a jutalmam, meg bánat, féktelen bánat és depresszív önmarcangolás. Utálom az életet.
És akkor jön a Nightwish, és egy csapásra visszahozza azt a maradék önbizalmam, életkedvem, vidámságom, mindent! Mert hogy ez az én világom, te jó ég, hát mit akartam én mindenféle teknóval meg tüctüccel, nekem bizony csak a jóféle goth rock kell, meg a helyes fekete pasik, akik ilyet hallgatnak és nagy fekete bőrdzsekijük van, nekik tényleg van lelkük, nem csak kitalálják, hogy megdughassanak egy jóhiszemű goth csajt!
Ugye a Nightwish nagy felzúdulást keltett, mikor 2005-ben kidobta Tarját, és még én is elbizonytalanodtam bennük. Hát hogy bánhattak így szegénnyel, igazán nem szép dolog egy gyenge nőt megfosztani együttesétől, majdnem olyan csúnya dolog volt, mint mikor Gyöngyvérék elváltak Orbán-Ducos Tamástól, vagy mint mikor az a buzi Gaahl ki akarta tenni a Gorgorothból Infernust, a csapat egyetlen jó pasiját.
Szóval, Tarjának rútul távoznia kellett, és akkor jött ráadásul ez a még csúnyább nő, ez az Olzon, akit nem tudom honnan szalajtottak, de hogy nem egy operaházból, az biztos! Hát milyen hangja volt neki, te jó ég, miután meghallgattam a Dark Passion Play-t, én egyenesen fejbe akartam lőni magam, így tönkretenni egy isteni goth csapatot! Az az album olyan volt, hogy WTF, meg OMG, nem elég, hogy az Anette lány operásan énekelni sem tudott, de néha még próbálkozott is vele, ami aztán tényleg akkora katasztrófa volt, mint az, amikor a Gyárban egymás után háromszor ugyanaz a srác szédített el a mosdóban, ráadásul úgy, hogy elhitette velem, ő Tomi, életem nagy szerelme!
Szóval, kezdtem lemondani Tuomasékról, a falamról letépkedtem az összes posztert, feladtam a NW-pólóimnak az utolsó menet mosást, így végképp kifakultak, én pedig kidobtam őket, velük együtt szívemmel-lelkemmel, egész addigi életemmel.
De most minden megváltozott! Az Imaginaerum után újra NW-s vagyok, az tuti! Anette végre magára talált, a többiek is szárnyalnak, egymást érik a különböző stílusok, néha még én sem tudom, amit hallok, az tényleg Nightwish, vagy valami elborult progresszív csapat karácsonyi lemeze. Merthogy az Imaginaerumot keresztül-kasul átjárja az ünnepi hangulat, a karácsonyi fánk íze, fenyőfa és ajándékok, hullahó és telizsák! Már a Storytime is egy olyan szép, ünnepi hangulatú csoda, hogy arra szavak sincsenek, ha meg vannak, hát akkor nagyon jók kizárólag! Anette hangja a csillagokban, lehoz az égről mindent, ami az emberek szívének kell, olyan gyönyörűséges lalalalala szám az egész! De persze a jól ismert hahh-hahh-hahh-hahh kórus is jelen van, pl az Arabesque-ben, csak ott ilyen fura közel-keleti dallamokba burkolva, ami miatt egyenesen a tevék hátán érzem magam két kaktusz között császkálva, valahol a távoli Szaharában! Olyan megigéző, olyan keleties!
Szóval ezúttal mindent meg lehet jegyezni, míg a Dark Passion Play-ben semmit nem lehetett, emiatt is éreztem úgy, hogy this is the end of all era, ha értitek, mire akarok utalni, hihi. Most viszont zeneileg és ének terén is minden a helyén van, ráadásul az anyag olyan változatos, mint a Linda Daemon napról napra változó hajszíne, hol a régi jó goth-symphonic-rock, máskor olyan jazzes, amit pl Subiék is nagyon szeretnek, máskor dübörgő metál az egész, igazi zúzós fémzene a javából!
A Ghost River is elképesztően lüktet, pulzál, dobog, ver, érez, és tényleg olyan, mint egy folyó, mert visz. El, valami távoli világba, ahol az élet oly szép, egész nap Nightwish szól, és nincsenek köcsög tanárok meg szemét pasik, csakis kedves goth srácok, ahh, azok az édesek.
A Ghost River-ben ráadásul egy gyerekkórus is hallható, hát mondom én, hogy tiszta karácsony! Persze nem a Jingle Bells-t éneklik, de akkoris! A Télapó minimum megidéződik, az az amerikai fajta, tudjátok, mert nálunk a Jézuska hozza az ajándékot, de az túl keresztény lenne ilyen istentelen finn muzsikához, értitek gondolom.
Aztán az I Want My Tears Back is mekkora dal, Szűz Mária! Már a címe is igazán elgondolkodtató, de ezek a leheletfinom finn dallamok még lélekemelőbbé teszik az egészet, kedvem támad megölelni tőlük Anette-et és rákiáltani: Köszönöm, Ani! Köszönöm, hogy újra hihetek életem zenekarában, és újra dobog a goth szív, jajj istenem!
Visszakaptam hitem a zenében, de ez Tuomasék nélkül biztos nem sikerült volna. Találkozunk április 29.-én!

A kanadai black metal színtéren belül eleve külön kategóriát képviselnek a Québec-ből származó csapatok, olyan zenekarok által fémjelezve, mint amilyen a Csejthe, a Sui Caedere, a Gris, vagy éppen a jelen esetben tárgyalt Forteresse.
Ők már a 2006-os megalakulásukkor is egy öndefinitív kiadvánnyal jöttek ki, miként azt sok elsőlemezes zenekarnál megszokhattuk: a Métal Noir Québécois már magán hordozta azokat a jellegzetességeket, melyek olyannyira menővé teszik a muzsikájukat. Volt itt minden, kezdve a nagyívű (az epikus szót felejtsük el mindörökre), kimért dallamoktól a végtelen tél uralta tájon való barangoláson keresztül a lendületes, magával rántó örvénylésig minden, ami csak élvezetessé tehet egy éjhideg hangulatokat megeleveníteni kívánó black metal formációt.
Mivel ez az egyetlen kanadai tartomány, ahol kizárólag a francia a hivatalos nyelv, ottani barátaink mind nagyon büszkék magukra, egyediségükre, fajtabéli kiválóságukra, amit egyébként nem átallanak dalba is foglalni, amint az egy jó hazafihoz illik persze.
Persze nem teszik ezt annyira véresen komolyan, mint mondjuk a Peste Noire, így szövegeik olvasásakor sem vonulnak lelki szemeink előtt kibelezett külhoni vitézek, análisan megerőszakolt és deflorált tizenéves kislányok, sem más hasonló egyedek, csakis a zord táj villantja fel komor szépségét, egekig magasló monumentalitását.
Jobbára dinamikusabb lett az új album, mint az előző Par Hauts Bois et Vastes Plains, és valamivel sikerült emlékezetesebb, fogósabb témákat is írni rá, úgyhogy érdemes azoknak is egy próbát tenni vele, akik inkább az első lemezre esküsznek: a Crépuscule d”Octobre magán viseli minden albumuknak a legjobb momentumait, tehát szerencsére egyensúlyba kerültek az ambientes borongások a morózus blackes vánszorgásokkal, illetve a gyorsabb, kristálytiszta éjszaka hangulatát megvillantó őrlésekkel egyaránt.
Bár a lemezborító és a francia nyelv így együtt csalóka lehet, és akár azt is hihetnénk, hogy az Alcest és a Les Discrets következő koprodukciós partnereivel van dolgunk, de ne csüggedjünk, azért nem ült még fel mindenki a post előtag okozta elitista látszatnak, és továbbra is vannak, akik a tradicionalitás zászlaját magasra emelve látnak el minket jófajta black metal szélvésszel és hófúvással. Ajánlott.

. . . . .. . . . . . . . . . . ,.-‘”. . . . . . . . . .“~.,
. . . . . . . .. . . . . .,.-”. . . . . . . . . . . . . . . . . .“-.,
. . . . .. . . . . . ..,/. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ”:,
. . . . . . . .. .,?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .\,
. . . . . . . . . /. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ,}
. . . . . . . . ./. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ,:`^`.}
. . . . . . . ./. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ,:”. . . ./
. . . . . . .?. . . __. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . :`. . . ./
. . . . . . . /__.(. . .“~-,_. . . . . . . . . . . . . . ,:`. . . .. ./
. . . . . . /(_. . ”~,_. . . ..“~,_. . . . . . . . . .,:`. . . . _/
. . . .. .{.._$;_. . .”=,_. . . .“-,_. . . ,.-~-,}, .~”; /. .. .}
. . .. . .((. . .*~_. . . .”=-._. . .“;,,./`. . /” . . . ./. .. ../
. . . .. . .\`~,. . ..“~.,. . . . . . . . . ..`. . .}. . . . . . ../
. . . . . .(. ..`=-,,. . . .`. . . . . . . . . . . ..(. . . ;_,,-”
. . . . . ../.`~,. . ..`-.. . . . . . . . . . . . . . ..\. . /\
. . . . . . \`~.*-,. . . . . . . . . . . . . . . . . ..|,./…..\,__
,,_. . . . . }.>-._\. . . . . . . . . . . . . . . . . .|. . . . . . ..`=~-,
. .. `=~-,_\_. . . `\,. . . . . . . . . . . . . . . . .\
. . . . . . . . . .`=~-,,.\,. . . . . . . . . . . . . . . .\
. . . . . . . . . . . . . . . . `:,, . . . . . . . . . . . . . `\. . . . . . ..__
. . . . . . . . . . . . . . . . . . .`=-,. . . . . . . . . .,%`>–==“
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . _\. . . . . ._,-%. . . ..`…