3. Forgotten Tomb – Hurt Yourself and the Ones You Love

A legnagyobb troll kétségkívül a Youtube, ami az automatikus lejátszási listába ezután berakta Marilyn Mansontól a Pale Emperort. Ahogy mondani szokás, az első demók borítói még jók voltak, az első három albumnál (Songs to Leave, Springtime Depression, Love’s Burial Ground) még kellően letisztult és egyszerű volt az összkép, csak aztán elmentek valami nagyon rossz irányba. Az Under Saturn Retrograde coverje például már úgy nézett ki, mintha valaki száz évig a padláson érlelte volna az Anathemától az Eternity-t, hogy aztán az unoka megtalálja és elszörnyedjen azon, a nagypapa milyen langyos izéket hitt még kemény zenének.

Az idei album borítója alapján viszont kétségkívül megérdemlik, hogy a Metal-Archives azt írja róluk: “Black Metal (early), Gothic/Black/Doom Metal (later)”. De hát olaszoktól, illetve olyanoktól, akik így néznek ki, mit is várjon az ember. Kb. pont ezt a rasztás izét, ami alapján könnyen azt gondolhatja a gyanútlan műkedvelő, hogy egy Dope- vagy egy Ill Nino-lemezt fog hallani. Vannak, akik szerint ez ma a black metal. Mondjuk tényleg nincs min meglepődni, amikor három éve is valamelyik Tim Burton-film plakátját sütötték el lemezborítóként.

A mostani borító hatása alatt sajnos nekünk is csak olyan közhelyes baromságok jutnak eszünkbe, mint hogy “bűnös élvezet”. Az ember elnézegeti, de azért Facebookon nem égeti magát ezzel.

2. Sigh – Graveward

Arról a Sigh-ról beszélünk, amelyik három éve előállt ezzel a festménycsodával? Arról, amelyik a Gallows Gallery borítóján bemutatott egy tök egyszerű kompozíciót, mely így is varázslatosra sikeredett? Amelyik úgy tudott utaztatni csodás színeivel?

Hát mi ez a szürke, semmitmondó valami? Miért nem vártak inkább még egy-két évet, amíg nem sikerül rajzoltatni valami emlékezeteset?

Az a baj ezzel a képpel, hogy nézem-nézegetem, de holnapután valószínűleg semmit nem tudok majd visszaidézni belőle. Az In Somniphobiáéról viszont évek múlva is beugrik, hogy bazmeg, de hát azok halott csecsemők. Itt meg mit kapunk? Egy homályos alakot, aki úgy néz ki, mint Sinéad O’Connor, néhány sírt meg a nagy szürkeséget. Azok a sírok tényleg vicsorognak? Hát, ezt kb. egy j-rock fan találhatja max. félelmetesnek, erre aztán jó ízléssel rendelkező zenehallgató nem mondja jó szívvel, hogy hail horror hail. Pedig állítólag valami régihorrorszerűt akartak: de hát pont a Sigh tudhatná, hogy nem lemásolni kell a B-kategóriás hülyeségeket, hanem valami egyedi rémítgetéssel érdemes előállni. 2015-ben szimpla sírokat mutogatni meg már sem nem avantgárd, sem nem túl black metal. Lehet, nem kellett volna egy olyan csapat frontemberével közösködni, amelyik ilyen förmedvényeket szabadít rá a világra. Fail horror fail. : ((((

1. Bethlehem – Hexakosioihexekontahexaphobia

Fújj, baszd meg. Jó, ez valójában 2014-es, de tavaly nem volt ilyen lista, és egyszerűen olyan ocsmány, hogy muszáj megemlékezni róla. Ráadásul én csak most néztem meg úgy igazán, most borzadtam el komolyabban. De tényleg, ez annyira ronda, hogy ehhez max valami olyan zenét lehet elképzelni, hogy egy magát metálosnak gondoló arc németül próbál epikusan és szívet gyönyörködtetően énekelni.

Jó, hát a Dark Metal coverje se volt valami nagyívű, de ott legalább nem is próbáltak többnek látszani annál, amennyit érnek. Egy szürkésfekete homály, csontváz, ennyi, hát istenem, van, akinek ez tetszik. Hadd higgyék csak, hogy a “dark”, a “metal” meg egy koponya szerepelhet egymás mellett ellentmondásmentesen úgy, hogy az egészet bevonják a nagy feketeségbe, hátha valaki majd úgy látja, utóbbi a domináns.

Igazából már az 1998-as, szardíniás lemezborítónál látszott, hogy szeretnek sok betűt elhelyezni egy sablonkép mellett, de értelme sok már akkor sem látszott ennek. Amúgy is, ha a kecskecsontváz belenéz a tükörbe, és látja, mennyire csúnya, miért nem gyakorol inkább egy kis önkritikát? Mondjuk azáltal, hogy bemászik a föld alá, ahol tulajdonképpen a helye van.

Ahogy a döglött legyeké is. Na de miért légy? Azt hinnénk, megvolt a kívánatos önkritika? Hogy végre az van a tükörben is, mint előtte? Ugyan, dehogy. Ezek azt hiszik, művészi azt a ronda, döglött legyet a borítóra tenni. Eddig abban a hitben voltak, hogy a döglött kecskét kitenni félelmetes, gonosz dolog, most meg valami olyasmi lehet a fejükben, hogy a halott rovart bemutatni művészi, avantgárd gesztus. Hogy ez valamiféle szintlépés. Hát hogxakurvxaélxetbelennxeax. Híxar.

1] Sokféle véleményt lehet hallani az új Peste Noire-albummal, a La Chaise-Dyable-lal kapcsolatban. Ön mennyire tartja fontosnak a minőségi zenével való kapcsolatba kerülést a saját élete szempontjából?

a) Nagyon fontosnak tartom
b) Inkább fontosnak tartom
c) Még nem hallottam az új Peste Noire-albumot

2] Ön szerint az elkövetkező években készíthet-e olyan lemezt a Peste Noire, aminek nem lesz helye az éves toplistákon?

a) Nem
b) Inkább nem
c) Nem tudom megítélni a kérdést

3] Vannak, akik szerint a paraszt-black metal elegyítése a magas művészetekkel összefüggésben van a Peste Noire zsenialitásával. Ön egyetért ezekkel a véleményekkel?

a) Teljesen egyetértek
b) Inkább egyetértek
c) Nem tudom megítélni a kérdést

4] Tudta-e Ön, hogy a Peste Noire a 2009-es Ballade cuntre lo anemi francor óta gyakorlatilag nem tudott hibázni, és hogy 2011-ben L’Ordure à l’état Pur címmel elkészítette az utóbbi évek egyik legjobb black metal lemezét?

a) Igen, tudtam
b) Hallottam róla
c) Nem tudtam, köszönöm, hogy szóltak

5] Sokféle véleményt hallani a Peste Noire új albumával (La Chaise-Dyable) kapcsolatban. Vannak, akik szerint a Payés sur la bête – Le Diable Existe – A La Chaise-Dyable hármas egészen kiválóra sikeredett, és bár az előző album kissé visszafogottabb lett (de persze remek), az együttes most újra a legjobb formáját mutatja. Ön egyetért ezekkel a véleményekkel?

a) Teljesen egyetértek
b) Inkább egyetértek
c) Még nem hallottam az új Peste Noire-albumot

6] Vannak, akik szerint Famine black metalról alkotott elképzelése nem bukott meg, ezért nincs is szükség semmiféle változtatásra a Peste Noire zenéjében. Ön egyetért ezekkel a véleményekkel?

a) Teljesen egyetértek
b) Inkább egyetértek
c) Nem tudom megítélni a kérdést

7] Támogatná-e, hogy a Peste Noire továbbra is megmaradjon a kakaskukorékolós black metalnál, és hogy ismét készítsen olyan húsz perces mesterműveket, mint amilyen a J’avais rêvé du nord volt?

a) Igen, teljes mértékig támogatnám
b) Inkább támogatnám
c) Még nem hallottam a J’avais rêvé du nord című számot, de most meghallgatom

8] Támogatná-e Ön, hogy a Peste Noire továbbra is feldolgozzon fontos francia költeményeket, ahogy azt tette például egy Verlaine-vers esetében?

a) Igen, támogatnám
b) Inkább támogatnám
c) Nem tudom megítélni a kérdést

9] Egyetért-e Ön azzal a véleménnyel, hogy a Dans ma nuit klipje tökéletesen visszaadja a hooligan black metal életérzést, és hogy a videó annyira prosztó lett, hogy már képtelenség nem szeretni?

a) Teljes mértékig egyetértek
b) Inkább egyetértek
c) Még nem láttam a Dans ma nuit klipjét

10] Egyetért-e Ön azzal, hogy a hooligan grandpát berakni borítónak zseniális ötlet volt (ami amúgy be is lett ígérve tavaly nyáron, de először tényleg nem hittem el), a konyhás kép helyett viszont ez a változat még jobb lett volna?

a) Teljes mértékig egyetértek
b) Inkább egyetértek
c) Nem tudom megítélni a kérdést

11] Egyetért-e Ön azzal, hogy a Quand je bois du vin című számban Audrey isteni, mint mindig?

a) Igen, egyetértek
b Igen, egyetértek
c) Igen, egyetértek

12] Egyetért-e Ön azzal, hogy a Peste Noire sokkal jobb, mint az Alcest, és hogy Neige sajnálhatja, hogy távozott?

a) Teljes mértékig egyetértek
b) Inkább egyetértek
c) Nem tudom, ki az a Neige

Tudtad-e, milyen kevésen múlt, hogy az Ossian végül ne egy avantgarde black metal zenekar legyen Thy Ossian név alatt? Hát azt, hogy Vicotnik egy eredeti Bergtatt-kazettát adott egy Pokolgép-felvarróért 1996 zimankós telén?

Az Ossiant és a Dodheimsgardot valójában jóval több köti össze annál, hogy mindkettőben zenészek vannak, és egyik sem dolgozott még fel The Agonist-számot. Meg tudnánk-e például elsőre mondani, hogy A pokolnál hangosabb egy Ossian- vagy egy DHG-szám címe-e? De az Angel Death is majdnem Magányos Angyal – és ha ez nem lenne elég, mindkét szám majdnem négy perces. „Mint amikor a gyermekek sírnak, ha éjjel rossz álmot látnak” – brrr, már be is kerített minket a rideg DHG-hangulat, ugye?

Nem csoda hát, hogy az új év egyik legnagyobb kérdése az volt: a magyar eredeti további szárnyalása vagy a norvég másolat visszatérése fogja-e jobban felborzolni a kedélyeket? Tud Vicotnik még olyan jól gitározni, mint Rubcsics Ricsi? Hát dallamosabb dallamokat kiadni magából, mint Paksi Endre? Megmarad-e az ördögi hangulat a DHG-nál, az Ossiannak sikerül-e bizonyítania, hogy még mindig ő a Metál Koronázatlan Királya Európa-szerte?

Persze, hogy sikerült. Hajt a szív, harcba hív – ki, ha nem maga Paksi Endre hívna harcba a Lélekerő első, intrónak is felérő számában. „Keresed a jót egy rossz világban” – már rögtön az elején egy generáció vívódását láthatjuk, a XXI. századi ördög által megkísértett szakmunkás fájdalmát, aki próbálkozik, próbálkozik, de végül rendre – kiszámíthatóan – elbukik. Itt van rögtön egy koncertfelvétel, Endréék ezúttal is zseniálisan tüzelik a közönséget – az őrjöngés közepette egy fiatal rajongó még egy magyar zászlót is elkezd lengetni, ezzel is mutatva, hogy a norvégok most nem rúghatnak labdába. És hát sajnos tényleg nem: a The Love Divine láthatóan csak egy töltelékszám, nem biztos, hogy szerencsés rögtön ilyennel kezdeni az A oldalt. Egy perc az egész, semmi fogós refrén, csak recsegés-ropogás: ez bizony kevésnek mondható a Hajt a szív lendületes nyitányához képest.

Mintha csak kompenzálni akarna Vicotnik és Aldrahn, a második szám, az Aphelion Void már 15 perces. Ez kifejezetten jó döntés volt a harc szempontjából: hiszen Endrééknek, ha győztesen akartak kikerülni, három jó számot is írniuk kellett az album elejére, míg a DHG-nek elég volt csak egyet. És milyen ez az Aphelion Void? Titkos ünnep hangulata árad a zenéből, érezzük, hogy ezek a srácok szeretnek együtt zenélni, nem csak a nosztalgia hajtja őket. A negyvenedik, jubileumi pecsás koncerten ez majd biztos elő fog kerülni a jövőben.

Lassan építkezik a szám, érezzük, hogy ez most egy utazás az emlékek völgyében, és a végzet kapujában már nincs menekvés, ott nem várja más a szívet és az eszet, mint ezer dal meg száz csillag.

De nem kell az Ossiant sem nógatni, A barát – Ahányszor látlak – Egyszerűen hármas legázol minket, érződik, hogy ezek a srácok harminc év után is olyanok, mintha csak ma léptek volna ki a gimi kapuján, szabadon szállva, könnyű szívvel várva, mit hoz a jövő. „Hidd el, a barát veled marad” – gyönyörű sorok, Endre feltehetően nem felejtette el, honnan jött. Vicotnik és Aldrahn számára is példaértékűek lehetnek ezek a mondatok – Endre nyilván tudja, miről beszél, hisz Rubcsics Ricsi már 1998 óta vele zenél, ami szép hosszú idő, még akkor is, ha az Ossian eredetileg 1986-ban alakult. Ki ne tudná hát, milyen fontosak a jó barátok, mint Endre, aki sajnos egyedül maradt a kezdeti évek felállásából?

Ahányszor látlak – érezhetően ez lesz az album nagy slágere, ahogy a DHG-nél erre a címre az Architect of Darkness pályázik. Csak hát az a helyzet, hogy Endre soraiban megint több bölcsesség, élettapasztalat és szív van, mint a norvég zenészekében. “Don’t fear the frown // From the tongue-washed disdain // Don’t hear the slander // When no one remains // Don’t wear no crown // When they shout your name” – kezdjük ott, hogy ezekkel a sorokkal nem biztos, hogy le lehet nyűgözni a srácokat a kislődi kultúrban is: akkor meg minek is volt ez az egész? Mi végre a nagy technikázgatás és elvontkodás, ha a kismarosi közmunkás már nem érti az egészet? Egyszerűen – szól a megfontolandó javaslat Vicotnikéknak, és hát valóban, érdemes néha arra is gondolni, mivel lehet könnyebben elérni a tömegeket, az ifjúságot. Hahó, norvégok, nem kell ám úgy lenézni az egyszerű embereket, nem kell olyan magasan hordani az orrot!

God Protocol Axiom – na, ez viszont egy rohadt jó szám, csak ne érződne benne annyira Kálozi Gergely dobjátékának hatása. Viszont a szám nagyon egyben van, felépít egy hangulatot, magába szippant. Néha azért Endréék is jobban tennék, ha a nagy szívvel megírt dalok mellé egy-két reménytelenebb, hidegebb is jutna. Elvégre tavasz után eljön a nyár és ősz után a tél, és néha van olyan is, hogy a tizenkét soros bakancsot munkáscipőre kell cserélni. Lélekerő pedig sokszor épp onnan jön, ha látja az ember, hogy másoknak meg még rosszabb – nem kell ezt külön magyaráznom, ugye?

Na, de nem akarok számonként végigmenni az egészen, így csak néhány dalt emelnék még ki: Visszajövök, Hiába szép, Születésnap, The Unlocking, Blue Moon Duel, Búcsú, Üzenet, Mind itt vagyunk.

A maga nemében nagyszerű lett mindkét lemez, de azt kell mondjam, hogy a Lélekerő ezúttal egy picivel fogósabbra sikerült. De fel a fejjel, Vicotnik – nyolc év múlva talán sikerül legyőzni az Ossian akkori lemezét. Igaz, a ti nyolc évetek mögött akkor is csak egy új album és hat új szám lesz, Endréék mögött pedig nyolc album és száz új szám. : ((((((((

Ossian: Lélekerő 10/9
Dodheimsgard: A Umbra Omega 10/7,5

Hogyan ismerjünk meg új, bizarr és épp ettől olyan izgalmas zenéket?

A Fémforgács-módszert nyilván már mindenki ismeri: csak rá kell nézni az utóbbi két-három hangpróbára, és az utolsó pár helyen lévő albumok egyike biztosan korszakalkotóan beteg mestermű lesz. „Uhh, ez nekem már túl sok”, „jézusom, ez csak csörömpölés, pedig múltkor is hallgattam ám egy ilyet, az még elviselhető volt”, „két percig bírtam, ez nekem csak zaj, Einherjerrel kellett gyógyítanom magam” – írják ilyenkor a szakértő metálosok, az egyszeri művészetkedvelő pedig rögtön tudja, hogy kincset lelt.

Példánkat illusztrálandó nem is kell messzire mennünk: a legutóbbi, 274. hangpróbán utolsó előtti helyen szerepel a Child Abuse-tól a Trouble in Paradise. „Hettyttyteeettytteruuhheekkuee…ezek a csodálatos pink floydi mélységek…truuuweerekeeeex…ennél egy telipakolt betonkeverő is több zeneiséget áraszt” – adott fél pontot az At the Gates teljesítményét 7,5 ponttal jutalmazó nascence, tehát nyilván kiváló korongról lehet szó. Ahogy a Pyrrhon – The Mother of Virtues esetében is, amiről azt írta arallu72: „Hú vazze léteznek ilyen “zenék”? Le vagyok maradva.” Hát persze, hogy le vagy maradva, de ezt már onnan tudhattad volna, hogy pár héttel korábban kilenc pontot adtál a Wall of Sleep Hammer-mellékletként kijött lemezére.

Aztán lehet még név alapján király Dallamgyárosokra találni: esetünkben most erről lesz szó.

Történt, hogy megláttam Facebookon: Kátai Tamás lájkolta a Blood Music friss posztját, amiben a jövőre náluk albumot megjelentető csapatokat sorjázta a kiváló kiadó. A felsorolt zeneszerzők közül a legérdekesebb neve nyilván az Öxxö Xööxnek van: ez már majdnem OXOX, emlékeztek, az a kiváló honlap, ami ezt a cikkcsodát volt képes élesíteni a Sólstafir kapcsán.

Ha az ember jobban odafigyel, észreveheti, hogy ennek a csapatnak a nevében csak x-ek és ö-k vannak – tehát vagy egy remek suicidal black metal projekttel van dolgunk, vagy egy újabb gothic butasággal. Sajnos a Metálos Enciklopédia ez utóbbit mutatta, így felesleges is volt többet remélni a csapattól.

„Ezlèybdrèb Zuèrkl Bèrvétrèmdre” – szól a Brenoritvrezorkre egyik számának a címe, és ha az ember jól körülnézett az Öxxö Xööx oldalán, észrevehette a Whourkr nevű zenekart, aminek van egy Antzcrowzing című dala.

Whourkr – úgy hangzik ez, mintha valami funeral doom cuccról lenne szó, pedig nem. Yum Nho Naät – szól a csapat másik dalának címe. Jajj, ne, új lemezt adott ki a Tenhi? Szerencsére nem!

Utóbbi dal szövege így szól:

„Oo koni kos koni kidoni
Ko koni do korvi kidini

Oooooooooooooooooooooo
Oooooooooooooooooooooo

Ebani dobi nib betue due
Jiii do n ido nigni
Jiii do n icho”

A Concrete dalainak meg állítólag szövege sincs. Ha feljebb tekintünk, a lyrical themes-nél ezt láthatjuk: „gibberish”

A csapattagoknál észrevehetjük: a két fontos tag egyike Igorrr, akiről már hallhattunk egy s mást, mintha letett volna egy-két dolgot az asztalra. De azért nem árt leellenőrizni a dolgot.

Bizony. A Whourkr három nagylemezével maradandót alkotott, hallgassa mindenki jó szívvel e mesterműveket!

Toulouse-Lautrec – „Az abszintszag után a nyomdaszagot szerette a legjobban.”

Aki szereti a XIX. századi párizsi posztimpresszionizmust és a „Belle Époque” világát, az imádni fogja a kiállítást. Aki nem, az rengeteg „grafikai vázlatot” fog látni és nem művészetként éli majd meg a látottakat. Engem tinédzser fejjel ragadott magával a korabeli művészvilág, így türelmetlenül vártam a kiállítás megnyitását a nagyközönség felé. A Szépművészeti Múzeum Henri de Toulouse-Lautrec születésének 150. évfordulójára remekbe szabott kiállítást hozott össze, falai között lapuló saját tulajdonú litográfiákból, plakátokból és néhány Bécsből kölcsönzött alkotásból. Igazi párizsi utazás tárul elénk kocsmákkal, sztárokkal, bordélyházakkal, nőkkel és abszinttal – Toulouse-Lautrec szemével.

Véleményem szerint Toulouse-Lautrec művészetének megéléséhez fontos ismerni a személyének különlegességét adó genetikai betegségét. Szülei közeli rokonságban álltak, ezért Toulouse-Lautrec tömöttcsontúságban szenvedett. Törzsének mérete megfelelt egy egészséges felnőttének, azonban végtagjai rövidek, ujjai tömpék voltak. Koponyájának torzságát kalappal, arcának furcsaságát pedig szakállal leplezte. Fizikai megjelenése viszolygást váltott ki az emberekben, ez válthatta ki alkoholizmusát és a bordélyházakhoz való vonzódását.

Kis hazánk egyik telibevert noise “zenekara” a Halalnihil egy szívhezszóló levéllel lepte meg szerkesztőségünket. Íme a mail:

Hello!

Még januárban adtam ki ezt a szart, és mivel eléggé unatkozom, és egy nárcisztikus baromállat vagyok,  meg gondoltam miért is ne, ezért el szeretném nektek küldeni kritikára/hírként/stb:. Először úgy éreztem, hogy valami Black Noiseosabb anyagomat szánom ilyesmi célra, mert az komplexebb, meg hosszabb, meg stb:. de az kit érdekel?! Az már megvolt, az unalmas. Ez egy tisztán érthető, egyenes anyag! Semmi burkoltság. Végletekig szövegcentrikus (heh, csak az van, enyhe irányított gerjedéssel mellé), “érdekes” témákkal, bár ez nem nagy újdonság. De igazából kár is rá a szót fecsérelni, mert ez a 18 perc magáért beszél, nem igényel semmilyen kommentárt. Fikázzátok, szeressétek, vagy amit akarok. Ingyenes FLAC letöltés.

A 16 számos és 18 perces, úgynevezett extrém spoken wordot tartalmazó lemez rendkívül érdekes kiadvány lett. Leginkább szar. Öcsém, neked inkább valami ugaron kellene kapálnod vagy követ törni egy bányában, de “zenét” csinálni tutira nem.

A szövegek zseniálisak, egy Jobbikos pedofil ateista kiskátéja is lehetne akár.

A szerzővel készített korábbi interjúnkat itt olvashatjátok: Link

<3

Sziasztok Rajongók! Egy nagyon kedves olvasói kérésnek teszünk eleget most: tavaly körbeküldtünk egy kérdőívet amiben megkérdeztük, hogy szerintetek milyen lemezkritikát kellene írnunk. Dögivel érkeztek a válaszok a Föld (amíg kerek, addig lesznek metalosok) minden zegzugából, persze a legtöbben a legújabb Ossian lemezről szerettetek volna olvasni. Mi értetek vagyunk, úgyhogy lássuk 2013 egyik legszínvonalasabb zenei kiadványának az elemzését!

….tovább

Mi viszi rá az átlag család átlag gyermekét arra, hogy megnézzen egy olyan filmet a moziban (ráadásul két részben), aminek a címe  A nimfomániás? Nézzünk mélyen magunkba és valljuk be, az egyik dolog a világon, ami mindenkit érdekel a szex. A sajátunké, a szomszédé, mindenkié. A nézőt jelen esetben elsősorban nem a filmjeivel ez idáig botrányt kavart Lars von Trier és a Nimfomániás 1-2. megosztó kritikái viszik be a nagy fehér vászon elé, hanem a kíváncsiság. Sokak ültek egyedül a moziban, az utóbbi években kevés olyan filmen jártam, amit ennyien látogattak volna magányosan.

A filmről. Egyszerű keretsztori: az aszexuális ötvenes-hatvanas pasas rátalál egy összevert nőre a sikátorban, akit magával visz a lakására, a lány pedig elmeséli élete cifra történetét. A lány neve Joe. Törékeny, üres tekintetű, egyszerű teremtés. Furcsa lelkületű, fákért rajongó apa és egy tulajdonképpen elmebeteg anya leánya, aki már gyermekkorában felfedezi testének „betegségét”. A szexet, mint sokan, nem szerelemből, hanem kíváncsiságból kezdi el. Az első rész Joe gyermekkorát és fiatalkorát kíséri végig, amikor is számolatlan férfival van együtt és halmozza a saját gyönyörét(?). Semmi érzelem, sok pucérság, tényleg meglepően profán punci-kuki jelenetek – még szerencse, hogy sötétben ülünk! Míg egyik oldalról egy forró tea mellett fokozatosan megismerjük Joe nem éppen hétköznapi életét, addig jótevője tükröt tart mellé és történelemből, irodalomból, horgászatból, pszichológiából talál párhuzamokat Joe életére. A vonalvezetés ezen a ponton egyszerre művészi és pornográf. Megannyi végigkísért érzelemmentes szex után az első rész zárásaként Joe megtalálja a szerelmet. A film nézettség- és bevételnövelési félbeszakítása igazából mesteri: a Hobbit sárkányos meséjének harmadik részét nem várja jobban az ember, mint azt, hogy megtudja, Joe vajon miért nem tudja élvezni az olyannyira szeretett szexet szerelmével, Jerome-mal. Óriási szexjelenet szakad félbe az első résszel. Igazi Cinema Interruptus!

Egy hét szünet. Újabb magányos lelkek a moziban, kíváncsi várakozás, mi lesz Joe-val a második részben. Az első és összességében legváratlanabb fordulat, hogy Joe anya lesz. A fejekben zűrzavar, a film szerinti magyarázat az, hogy az anyaság visszahozza majd Joe-ba az elvesztett szexuális érzelmeket és végre orgazmust élhet át Jerome-mal. Nehezen emészthető csavar. Joe megpróbál normális életet élni, jó anya és feleség lenni, de minden kísérlete kudarcra van ítélve. Jerome szájából hangzik el a legkedveltebb mondatom, ami visszaviszi a filmet eredeti nimfomán medrébe: „Akinek tigrise van, annak etetnie kell a tigrist”. Ezen a ponton Joe szabad utat kap az élvezetekhez, már ha annak lehet nevezni a hátralevő jeleneteket. Innentől a film mindent felvonultat a szexuális éléskamrából, ami az első részből kimaradt: szex fekete férfival, szex két férfival, szadomazochista szex, szex lánnyal, pedofil szex. Kisebb kitérők után a történet ismét racionalizmusra törekszik, Joe előbb megpróbál kigyógyulni a betegségéből, majd mikor nem sikerül, eldönti, hogy elfogadja önmagát és így él tovább a társadalomban, magának való munkát keres. Furcsa adósságbehajtó lesz, aki szexuális tapasztalatát használja fel a munkabéli pénzügyi sikereihez. Néhány motívum is felvillan a kockákban, ami magyarázni igyekszik Joe viselkedését, elferdülését az átlaghoz képest és igazolni Joe Sátántól valóságát, de igazából minden ilyesmi halványan marad meg a filmből.

Metal nélküli black

Mindezek ellenére a sztori és végződése hatásos, elégedett vagyok a végeredménnyel, egy pillanatra el is gondolkodtat, a világban látszólagosan békét találó Joe-t még meg is sajnálom. Azonban nem a sztorira fogok emlékezni évek múltán, ha meglátom a film címét, hanem arra, hogy minden perverz és brutális jelenet ellenére, normális szexuális érzülettel rendelkező emberként is legalább egyszer szexuális izgalmat éreztem a film vetítése alatt.

MoYolo

Minden zenei önmeghatározás alapja a pózerek kijelölése: a kezdő metálos utálja és divatzenének tartja Katy Perry muzsikáját (miközben maga Children of Bodomot és Marilyn Manson-t, azaz szintén divatzenét hallgat), a haladóbb pedig már a COB-ot és a Finntroll-t nézi le, és maga mondjuk Peste Noire-t vagy Mayhem-demókat nyomat. Mi pedig itt az Autodafénél a Peste Noire-on, az Ulveren és magunkon is csak röhögni tudunk – mert mi még önmagunknál is menőbben toljuk.

A kezdő hip-hop arcok Fluort és a Children of Distance-t nézik le, ám igazából maguk sem nagyon hoznak össze előzőeknél színvonalasabb, érdekesebb szövegekkel operáló zenét. Néha még ugyan utálják egymást, Bustát vagy Curtis-t, de hát ennek igazából már a klikkesedés az oka, nem pedig a színvonalbéli megkülönböztetés. Persze, a nívó így sem ugyanaz, a borzalmasan gagyi Siskafinuccsinál Tkyd, Day és Essemm például úgy is értékesebb zenét csinál, hogy igazából csak egy nagy közhelyes nyáladzás az egész életművük.

És akkor itt van Nicky Csé, ez az elbaszott fasz, aki lenézi Majkát, Essemmet és a Hősöket, teljes joggal, ám odáig már sajnos nem jut el, hogy saját kiskedvenceit, a Halalnihilt, Le1f-et vagy a Das Racist-ot is kigúnyolja, kinevesse. De hát annyira menő nem is lehet senki, mint mi.

Nickyke idén egy Gorgorothpopcorn című, öt számos anyaggal jelentkezett, mely azért első “lemezénél“, a Puncinál így is jóval kevésbé lett izgalmas, sajna-bajna. Persze, utóbbi kétszer olyan hosszú is volt, mégis: a Gorgorothpopcornon kábé egy jó szám található, a tavalyi cuccnak ezzel szemben minden perce aranyat ért. Hát hol maradnak az idei termésből az olyan nyomasztó faszságok, mint amilyen a 666 volt? Az olyan frenetikus sorok, mint mondjuk a “Gyere, Sátán és szórakoztass még“? Vagy mint az “ez a hiphop jön Vuk, de Werewolf Kati tép szét”? Elbaszott barátokköztlávsztori legalább akad a Gorgorothpopcornon.

Ez a La Bamba például mi már? A szövege, mint egy korhatáros Irigy Hónaljmirigy, de sajnos a zenéje sem sokkal viccesebb. Unalomnégyezer az egész, pedig inkább a szövegeknek kellene erről, a drogok keltette unalomról szólnia, nem pedig a zenének magának uncsinak lennie.

A Gorgorothpopcornon minden a kurvákról szól, remélem, ez csak valamiféle koncepció, és még jó pár középső ujjas, sátáni ballada van a szerzőben, akin tegnap még jókat röhögtem, ma viszont már maga is lassan olyan kibaszott unalmas lesz, mint a Werewolf Kati. Amint megérkezik, oda is adom az éjjel rendelt Nicky Csé-pólómat az éhező cigányoknak.

(Szercsizünk ám, Csé, és ha a faszod egy kolbász lenne, azt naphosszat tudnánk csócsálni.)

Úgy gondolod, hogy túlságosan finomkodóra, puhapöcsre sikeredett az Aborym új albuma? A Black Sabbath nem tartja kellőképp tiszteletben a rockzene hagyományait, az Ulver pedig már megint csak az unalmas kliséket pufogtatja? A Blacklodge ismét csak mindenfajta hitelesség nélkül adja elő, hogy tisztában van a valódi sötétséggel? Esetleg te is úgy véled, hogy az új Agathodaimonon kívül az év összes keményzenei produktuma annyira béna lett, hogy inkább be is kéne tiltani a metált?

Nos, ne csüggedj: megérkezett ugyanis Avril Lavigne legújabb klipje, mely végre igazán fel fogja rázni a fémvilágot poraiból. A metal lady 2011 óta nem adott ki nagylemezt, a szimplán csak Rock’n'roll címre keresztelt legújabb videója pedig idei, self-titled albumán fog helyt kapni.

Először is, tisztázzuk: Lavigne sikere, mostanra kialakult kultusza elsősorban hitelességének köszönhető. Egy olyan világban, ahol Motörhead és Black Sabbath nevű zenekarok hakniznak a taliándörögdi falunapokon is mucsinak elkönyvelt, két riffes dajdajukkal, bizony nem egyszerű meggyőzni a hallgatóságot, hogy az ember lánya valóban a rock’n'roll szellemiségét kívánja új kontextusba helyezni, az alapokat még a korábbiaknál is őszintébben, csípőből nyomva feleleveníteni.

Lavigne nem dőlt be a Darkthrone-nak sem, és nem hagyta magát meggyőzni arról, hogy a rock valójában hetvenes évekbeli, noname litván bandák kazettáinak másolgatásáról szólna. Avril ugyanis nem a skandináv jólét okozta frusztráltságtól döntött úgy egyik napról a másikra, hogy diszkós köcsögből lázadó rockerré avanzsál, hanem eleve nehéz körülmények közé született, felnővén pedig volt “szerencséje” megismerni az élet sötétebbik oldalát.

A kanadai deszkások világa bizony egyáltalán nem olyan babazsúr, mint Oslóban árulni jó pénzért a bakeliteket, aztán a napi bevételből esténként bebaszni és azon röhögcsélni, hogy milyen vicces lenne videóra venni a másik halálra kínzását. Nos, Lavigne-nek nemhogy ideje nem volt ilyen baromságokra, de még videókamerára sem tellett a kanadai nép egyszerű lányának: éppen csak meg tudott élni a favágásért kapott éhbérből, de deszkára így sem tellett neki, azt a kivágott fa törmelékeiből barkácsolta össze vérrel-verítékkel.

Lavigne-nak eszébe nem jutott volna kecskefejekkel dobálóznia: tudta ugyanis, hogy a kecskének a feje a legértékesebb része, és bizony az étellel amúgy sem játszani kell, hanem örülni neki és megenni, amíg meg nem romlik. Ugyanígy azzal is tisztában volt Avril, hogy a füvet nem elszívni szokás, hanem lekaszálni, hacsak nem akarja az ember lánya, hogy az apja megint úgy elverje egy fahusánggal, hogy két hétig ne is tudjon lábra állni. Lavigne már négy évesen is tisztában volt vele, miként kell leölni, majd feldolgozni egy kifejlett jávorszarvast, és csak röhögött volna, ha hallja, hogy egyesek valami misztikus légkört vonnak a gyilkolás köré. De Lavigne nem tudott az ilyesmin röhögni, mert a kanadai erdőben, ahol felnőtt, azt sem volt módja megtudni, hogy a tengeren túl is élnek emberek.

Így Avril Lavigne hitelesen tudta 18 éves korában hangjegyekké és fájdalmas sorokká formálni keserves gyermekkorát: Let Go címmel kiadott albuma mindenkit meggyőzött arról, hogy a korábban érdemeinek megfelelően lesajnált rockzene valójában többről szól, minthogy “a ruhám bőr és nem ballon“. Avril ugyanis tisztában volt vele, hogy a metal nem arról szól, hogy kin milyen ruha van.

A kanadai favágók gyötrelmes, monoton mindennapjait híven visszaadó Let Go után az Under My Skin szó szerint csontig hatolt, hűen reprezentálta nehéz sorsú embertársaink gondját-baját. A Nobody’s Home így elementáris erejű példázatául szolgálhatott azon egyszerű tudásnak, hogy az erdőben senki nincs otthon, embernek és vadnak naponta meg kell küzdenie a fennmaradásért. De a Fall to Pieces is remekül mutatta be azon percek iszonyatát, amikor azt kell néznünk, hogy négy éves kistestvérünket egy vadkan tépi huszonhárom darabra.

Ezek után Avril kicsit elkanyarodott gyökereitől (már elegendő pénzt gyűjtött, hogy ne kelljen fát vágnia), de most visszatért az alapokhoz: a Rock’n'Roll pedig abszolút hitelesen mutatja be, milyen érzés a kanadai erdőkben minden nap kövek között kúszni-gurulni csak azért, nehogy óvatlanságunkban halálra marjon bennünket egy piton.

Akik csalódtak abban, hogy a Black Sabbath a régi felállással sem tudta ébren tartani hallgatóságát, annak itt van a rockzene valódi keménységét bemutató Rock’n'Roll, Avril Lavigne őszinte, mégis slágeres, jól dúdolható nótája. Nem véletlen a katonai felszerelés, az éles fegyverrel támadó skorpió és az ironikus módon autót vezető kutya (értsd: vissza kell térni a tiszta, természeti körülmények közé) sem – Lavigne bizony mindenki számára egyértelművé teszi, hogy a rock nem csupán a fekete pólókról és az acélbetétes bakancsokról szól. Nem véletlen a 02:53-kor elcsattanó leszbikus csók sem: bizony a zord kanadai körülmények közt az ember örülhet, ha egy másik emberrel, nem pedig egy királykobrával kell nyelves puszit váltania. 03:30-nál pedig arról is meggyőződhetünk, hogy sokkal menőbb egy templom előtt gitározni, mintsem a felgyújtásával pózerkedni. Az üzenet világos: a pénzt értékes gitárra (=rockzenére) kell költeni, nem pedig az értéktelen vallással való foglalatoskodásra. Ha pedig korábban nem lett volna egyértelmű, a cápajelmezes medvével világossá válik: nem attól lesz valaki menő, hogy az éjszaka közepén meg tud késelni egy álmosan előtántorgó zsúrfiút, sokaknak bizony jóval keményebb ellenfelekkel kell dacolniuk életük során. Lavigne tudja ezt, ahogy azt is, mit is jelent, mit is kell képviseljen a rock’n'roll.

Mi pedig mi mást is tehetnénk ehhez hozzá, minthogy csigazabáló, magukat a fegyverklub miatt kemény csajnak képzelő szende lánykák helyett inkább a kőkemény, mocskos szex mikéntjével valóban tisztában levő Avril Lavigne-nyel csapnánk egy jó kis nyársalós kerti partit.