Egy mezei, riadt, fülét-farkát behúzó, nevetségbe burkolózó újságíró elmélkedései a magyar zeneipar egészségiás állapotát még inkább feljavító új reménység 2012-es produkciójáról.

“Az iróniával semmiképpen sem lehet tréfálni. Hatása hihetetlenül hosszú ideig tartana.”

/Schlegel/

Mindenkinek csak ajánlani tudom a sződligeti Steroid zenekar idei, stílusteremtő alkotását. A skacok valódi remekművel kápráztatják el az igaz lelkületű, szimatszatyros metálost, mint amilyen én is vagyok. A Skizofréniás névre keresztelt középlemez zúzós gitártémákat, durvulós riffeket, elszállós dobtémákat, harmonikus harmóniákat és vaskos hangzást hozó számaival valóban függőséget okoz, mint ahogy azt a nagyszerű rockerek magukról nyilatkozták. A négy szám úgy fut át a kemény rockerek gyémántszívén, mint szombat este a húzóra legurított pancsolt bor az emésztőrendszeren, így hagyva felszínre törni a nemes salakot és elkápráztatni a nagyérdeműt.

A négy nótába eszméletlenül sehol sem lehet belekötni, még azokon a pontokon sem, ahol valami el van cseszve, hiszen ez úgy jó, ahogy van, és kész. Az a saját, magamtól megalkotott szubjektív, egyéni véleményem, hogy a gitárszólók hatalmasat szólnak, bámulatos, mire képesek ezek a srácok! A vokál egy pompás énekes torkából származik, aki egyszerűen annyira tehetséges, hogy az sem zavar, ha hamis, erőtlen, vagy nőies Safi trillája. S Safiról még azt is meg kell említeni, hogy geci jó arc és Safi a legmenőbb az egész bandában.  Teljesen rendben van ez az anyag, vagy ha te máshogy érzed, akkor csinálj jobbat!

Nekem mostantól ez a kedvenc zenekarom, és alig várom, hogy sajtópasszal a nyakamban megjelenhessek egy koncertjükön, ahol dallamos dinamikájukkal, bivalyerős anyaguk vaskosságának kényeztetésével megerőszakolnak, miközben csápolok és a rockerek vad táncát, a pogót járom, mondjuk a Te vagy a fegyver nevű dalra! Mindenképpen ilyen zenekarokra van szüksége a magyar zeneiparnak, akik egyszerűen annyira fenomenálisak, technikásak és vérprofik, hogy az a minimum, hogy megengedhetik maguknak, hogy hamisak legyenek a gitárok például. Miért is ne? Ez a profik luxuskiváltsága. Hiszen a hangszerek így is zörögnek, morognak, kattognak. Durrognak, puffognak, lifegnek, zúgnak és csörömpölnek. A basszuskulcsok is bazi nagyok, s Safiék lehet, hogy egy szintiszőnyeget is lefektettek, mert szerintem van ilyen a tételekben, és ettől lett igazán telített a hangzás! Az pedig, hogy a szövegek igazi, mély, átjövős gondolatokat és őszinte, egy szebb világ, sőt, utópia gondolatát hordozzák magukat, az már csak hab a tortán. Ezek a srácok vérbeli irodalmárok! Használják az intertextualitás eszközét, várják a járatot, mint Lukács Laci, lopnak, csalnak, hazudnak a hőseik, mint bármely másik dirty rock banda esetén, szeretnének egy requiemet egy álomért és nem drogoznak, mint ahogy azt a Depresszió sem tenné. Ez az igazi életfilozófia, s aki ezt klisének nevezi, az bekaphatja a faszomat! És, hogy a nyilvánvaló érdemeket tovább fokozzam, a nyelvújítási törekvések is dicséretesek. Reménykedem ugyanis –vagy inkább nagyon ajánlom nekik!!!- hogy a Magyar Tudományos Akadémia le fogja cserélni a jelenlegi ’skizofrén’ kifejezést a ’skizofréniásra’, amit eddig (nyilvánvalóan nyelvészeti, nyelvérzéki tévedésekből adódóan) nem tettek meg.

Összességében erre a matériára 10 pontból 10,89275- öt adok, mert megérdemlik, ezzel is seggel köszönve a jövőnek és a jövőbeli albumaiknak, amikre már most tudom, hogy hasonló pontszámot fogok adni.

Az Alcest utóbbi években befutott karrierje előtt minden épeszű ember csak értetlenül áll: mi végre ez a nagy rajongás? Mivel érdemelte ki ez a black metal szellemiségét bemocskoló fhanszia borzalom, hogy emberek hallgassák, szeressék, hovatovább koncerten is kíváncsiak legyenek rá? Hiszen nyilvánvaló, hogy az Alcest nem jó, mégpedig azért, mert nem black metal, de azt hiszi, hogy az. Nevükhöz fűződik a dicső ’90-es évek eleje óta a black metal műfaján belül végbemenő gyalázatos árulás egy újabb, undorító állomása is: egy “shoegaze” nevű képzelt műfajjal rombolták porig a black metal nemes, harcias szellemiségét, és elhitették mindenkivel, hogy ez a depresszió, a melankólia, a szomorúság, a fájdalom tökéletes kvintesszenciája. Hát hogy lenne, kérem? A kínkeserv már a ’90-es évek eleje óta csak gyötrődik, Dead óta nem született és nem is halt meg igazi magába roskadt ember, és az ébenfekete gondolatvilágot senki nem fogalmazta meg azóta oly pontosan, mint Varg Vikernes 1993 előtt.
Nos, ez az Alcest nevű szennybrigád most egy új lemezzel igyekszik még inkább levizelni a black metal alig pislákoló lángját: kérdés, sikerül-e nekik! Már a lemezborító is sokat elárul a nyomorultak (nem a jó értelemben vett) beteges gondolkodásmódjáról: egy a szürke árnyalataiban virágzó páva horgasztja le fejét a Harry Potter sorozatból ismert bagolyház ablakában, jól mutatva ezzel is, amit ők valójában képviselnek: a műmájer pózerkedést, a tettetett lehangoltságot, a jó pénzért megvalósult művészieskedést. Pedig egyértelmű, hogy a csapat mindenese, Neige minden, csak nem művész, black metalos meg aztán főként nem. Ha valaki ezt nem hinné el, annak csak annyit mondanék: Metalfesten (ahova annak ellenére látogattam ki, hogy ők is jelenlétükkel sértettek minden jóízlésű metálost) odamentem hozzá, hogy tulajdonképpen mit is hallgat ő, mire azt felelte, hogy metálon kívül mindent! És ez nem vicc! Az viszont sokkal inkább az, hogy a színpaduk előtt magukat hosszú hajúnak tartó emberek élvezkedtek, akikről lerítt, hogy előzőleg valami Quimby-bulin kokóztak hasonszőrű kispajtásaikkal, és eredeti black metal kazettát még életükben nem láttak.
Szóval, a borítót szemlélve még a leggyökerebb bölcsészek is megérthetik, hogy ezeknek az a fontos, hogy a színtéren páváskodva játsszák el az új idők helytartóját, a jövő zenéjének megíróját, a progresszivitás pokolból szabadult helytartóinak földi megnyilvánulását. Ugyan már! Neige-nek már a beceneve (magyarul: “hó”) is mutatja, hogy hírből sem ismeri a gonoszságot, a pokol kénköves igazságát, a pusztítás lélektanát. Hát milyen elmeháborodott nevezteti magát Hónak? Csakis olyan, aki le akarja járatni a black metalt. Ezen bomlasztó tevékenységét onnan is láthatjuk, hogy Havat a Peste Noire is páros lábbal rúgta ki, amikor megtudták, hogy női lelke van, és az Amesoeurs is feloszlott nyomban, ráébredvén, hogy ez azért mégis csak sok.
A lemezt hallgatva aztán csak nagy nehezen bírjuk ki, hogy ne vegyen erőt rajtunk egy öngyilkos késztetés, és vagdossuk fel a még megmaradt ereinket, lévén ez a borzalom nem csak a zenének, de magának a black metalnak is egy végletesen gejl értelmezését valósítja meg, és már-már popzenei mélységekbe süllyedve roncsolja hallójáratainkat. A korábbinál is többször veszi elő Hó a nyálas hangját, és próbál belőle érzelmes dúdolgatást faragni, de ez sokkal inkább hasonlít a mainstream szutykok megjátszott nyomorúságához és Réz András milliókért előadott szorongásához, mintsem mondjuk a korai Burzum veszettségéhez, vagy a Xasthur tényleges búbánatához. Az azért örvendetes legalább, hogy Hó kevesebbszer csinál úgy, mintha károgna, és kevésbé próbálja elhitetni a tizenéves szolgalelkekkel, hogy köszönőviszonyban van a black metallal.
Sajnos a Beings of Lightban ismételten hallhatunk black metalnak tűnni akaró riffeket, de aztán újból előjön ez a fájdalmas lalala, ez a képmutató szenvelgés, ez a homoszexuális vágyakozás rózaszín pillangók és liliomokkal tarkított rétek után.
Autre Temps, azaz Máskor címmel indít a korong, pedig őszintébb lett volna, ha Nul Temps (Semmikor) névvel látják el a felvezető dalocskát: bizony, ők semmikor sem voltak metalosok, nem is lesznek, és az egész játszótérré silányított színterük olyan gennyes, hogy oda semmikor sem érdemes betévedni.  Ráadásul a szövegeik is olyan szinten semmitmondóak és vacakok, hogy arra már legyinteni sem érdemes: “Mais notre monde érodé restera le même // Et demain toi et moi serons partis”, fejeződik be a prömier sanzon, ami ellenségek között is csak annyit jelent, hogy “Erodálódott világunk ugyanaz marad // és holnap te és én meghalunk.” Ezt most komolyan gondoltátok, srácok? Ez ma az üzenet? Hogy “romlott a világ, ezért mi most szépen meghalunk”? Mondjuk még mindig jobb, mint a Faiseurs du Monde (“világgyártók”, a sokkal relevánsabb Baiseurs du Monde, azaz “világelbaszók” helyett), ahol úgy indul az egész, hogy a lírai senki egy meghatározatlan nemű (gyanítjuk, fiúról van szó) egyed szemeit egy penetráns tükörhöz hasonlítja, melyek a világot a saját nyomorult ízlésére formálják. Milyen önleleplező sorok! Aki itt metafizikát sejt, az egy nagypofájú bölcsész, kérem: itt nyílt színű beismerése történik annak, hogy ezek a pózerek a maguk meghasonlott ízlésvilágához akarják igazítani nem csak hogy a világot, de rögtön a black metalt is, és úgy vélik, ez sikerrel is fog járni. Azt csak hiszitek, férgek!
De a többi szám során is olyan kliséket pufogtatnak, mint a fény, a nyár, a szépség és a (női ) lélek, máskor betépve képzelegnek új színekről, mintha az eddigiek ne lennének elég jók. Szégyen! Mint ahogy az itt felsorakoztatott tarkabarka pengetések, fidres-fodros dobtémák, színes-szagos játszadozások is csak megrontanak mindent, ami eddig szép és jó volt. Az Alcest hallgatása közben egy normális ember nem kezdi el a cipőjét bámulni, sokkal inkább letépi azt lábáról, és odavágja az első szembejövő post-rock dallamhoz, post-metal keménykedéshez. Persze a sok kis Alcest-barát emós valószínűleg csak ráránt egyet a falán elhelyezett repubi Cipő-poszterre.
Az anyag (mármint nem az, amelyiket ők szívták ennek a szemétkupacnak az összegereblyézése közben) amúgy rendkívül fárasztó, sablonos, és ugyanolyan, mint az eddigiek. Egyesek úgy mentegetik őket, hogy ezúttal a korábbi cuccaik legjavát emelték csak ki, meg hogy egységesség lebegett végig a szemük előtt. Badarság! A szemük előtt a méretes műdákó mellett egy csilicsálé fantazmagória röpködött, hogy jó dolog egyszerre keménynek és érző szívűnek lenni, pedig dehogy az! Mint ahogy Alcest-rajongóként élni sem túl menő: sokkal inkább szánalmas, kisszerű, unalmas. Mint amilyen ez a “lemez” is. A rózsaszín különböző árnyalatai ugyanis még mindig nem fednek le egy teljes színskálát, és nem is nevezhető izgalmasnak a köztük való barangolás, újítónak meg aztán végképp nem.
Az év eddigi legrosszabb produkciója egyértelműen az Alcesté!

Universal-fanatikusok! Hát bekövetkezett, amiről mindezidáig beszéltetek. 2012 – A Nagy Kozmikus Megnemrendelés Éve mindannyiunkat delejes rémületbe taszít. Páni félelem, irtózás az elkerülhetetlentől, dicsőséges megsemmisülés a süllyesztő kénköves förtelmében. Mindez 37 percben? Igen, jól hallottátok: harminchét. Az Univerzum új hívószáma a 42 és a Touch My Darling bukása után.
Azt javallom, felejtsetek el mindent, amire korábban emlékeztetek. Zebulon jól mondja: ne bolygassátok a múltat. Végképp eltörlendő. A jövő ugyanis – ha nem tudnátok – már elkezdődött. És folyamatosan pereg, akár egy univerzális homokóra láthatatlan szemcséi a Pokol mindenkit leégető bugyrai felé.
Megszületett az Antikrisztus! Fanfárok, dicstelenfény, jéghideg tűzforróság. És kinn a távol, tág és kéksötét.
Nagy Bandó András és dalárdája ezúttal nem viccelt (szemben a “felszállnak egy buszra négyen, le hatan, és kettő kell még, hogy senki ne legyen fenn”-féle humorikával). Nem, itt valami teljes elváltozás történt – talán már nem is a Föld forog a Nap körül. Ezentúl a Föld forog a Visz körül. András forog a Nap körül. Hajunk forog a Fej körül. Kozmikus megtébolyodás. Hangulatos black metal.
Nem is érdemes ezt hosszan megfejtegetni. Kifejti majd az idő, ha nem éppen kifelejti. Hull a szilva a fáról, meg a barátok is András tanyájáról. És a pontok is a megfáradt lovagok sercegő pennájából.
Nem szeretném túldimenzionálni a háromdimenziót. Mégis most valami elementális agybajnak lehettünk tanúi. Elmentek otthonról. Jöttek helyettük mások, újabb konstrukciók, akik a halált a semmibe szorítják az életből – legalábbis így gondolta még Csejtei, a nagy filozófiatörténész.
Szóval bekövetkezett. Trombitáljátok össze minden valamirevaló barátotokat. Aztán töröljétek őket – ha nem is Facebookról, de életetekből mindenképp. Nem lesz attól még semmi sem más. Vasárnap délutánonként ugyanúgy unjátok majd létetek és a csillagok hamis ragyogását. De legalább ott lesz az a dicsőséges öt perc hírnév. Nem nagy szám – épp egy szám. Többet ne is szánjatok rá sem egy életetekből, sem egy halálotokból.

“Gondoljatok egy számra, kétszerezzétek, háromszorozzátok meg, emeljétek négyzetgyökre. És radírozzátok ki.”
/Louis MacNeice/

Nothing már említést tett erről a lemezről a 2011 által legjobbnak ítélt albumairól szóló listáján, de úgy érzem, érdemes még egy kicsit elidőzni ezen a francia csapaton, melynek énekese egyébként már a jóval zordabb hangvételű Arkhon Infaustus és Battlehorns zenekarokban is közreműködött. Az 1996 óta létező Diapsiquir viszont jóval inkább az iróniát, mint fő szervezőelvet érvényesíti zenéjében, amely egyet jelent a határok teljes lebontásával, a cinikus szövegekkel, de egyfajta értékrelativizmussal is, melyet a posztmodern irodalomnak szoktak felróni gyakran, ahol szintén az élethez való szarkasztikus hozzáállás jelenik meg hangsúlyos helyzetben.
Az irónia tulajdonképpen egyet jelent a totális negativitással, az élettel szemben idegen szubjektum nyilvánul meg benne, mely kölcsönös távolodás egyet fog jelenteni az egyén számára a szabadság teljes kivívásával, és a korlátok ijesztő mértékű lebontásával. Az irónia ugyanis épp azért vált ki ellenérzéseket kívülállókban, épp azért szül értetlenséget és gerjeszt indulatokat, mert egyrészt alapvető értékeket kérdőjelez meg, másrészt szembehelyezkedik a megismerhető és konzekvens megnyilvánulásokkal, és igyekszik minél kevésbé kiismerhetővé tenni a megszólalót. Az idegenség pedig könnyen hívja elő a gyűlöletet mindkét oldalon, legyen az az ironikus fél esetében mégoly valótlan, mégoly felvett szerep akár. Említhetjük itt mondjuk az Anal Cuntot, illetve annak énekesét, Seth Putnamet is, aki életében épp azért vívott ki egyesekben mérhetetlen ellenszenvet, mert számára sem volt semmi és senki szent, gyakorlatilag minden értéket semmibe véve építette ki a metálos antihős karakterét, ugyanakkor kész volt más szerepekben való tetszelgésre is, amit megtapasztalhattunk a Picnic Of Love-féle elmebeteg bájolgás során is.
A Diapsiquir ezt a fajta szembenállást mind zeneileg, mind megénekelt témáiban érzékletesen tárja elénk: bár leginkább black metalnak nevezhetjük, amit csinálnak, mégis azzal egy platformra semmiképpen nem hozható regiszterekből vesz át rengeteg elemet; itt egy rapbetét, ott egy elképesztő indusztriális dübörgés döbbent meg minket, de az előző, Virus STN névre hallgató anyagon például egy Beethoven-szerzemény is felcsendült (mely egyébként a Visszafordíthatatlan című francia filmben is hallható volt, meglehet onnan ugrott be Toxik H.-éknak is, lévén egy rendkívül felkavaró, beteges világot elénk táró műről van szó), de operabetéttel sem maradtak adósok számunkra akkor az elvetemült gallok.
Zeneiségük valóban bátrabban kísérletezőnek nevezhető mostanra, mint például a Peste Noire-é, de szövegvilágukban hasonló elementáris erő, perverzitás és cinizmus jelenik meg: miként legutóbbi lemezén a PN is képes volt egy erőszakellenes felhívás bejátszása után kurvák sárba döngöléséről dalolászni, úgy a Diapsiquirnél is megjelenik ez a fajta aberráció, például az A.M.A.C.C.-ban is, melynek címe valamiféle misztikus eseményre utal a vegyi úton történő kasztrálás előtt, és tulajdonképpen egy iskolásgyermek megbecstelenítése és annak tiltakozása jelenik meg benne párbeszédes formában, melyben partnerként itt is egy andalító női hang jelenik meg, miként a PN J’avais rêvé du Nord dalában is Amélie Sylvain hozza az angyali ellentételezését a mocsokban hempergő La Sale Famine von Valfunde-nak.
Azonkívül persze érezhető ugyanaz a harcos lendület, elképesztő agresszivitás (és az ezzel járó, indulókhoz hasonlítható menetelős jelleg) is, mint a másik pestises brigádnál, például épp a Peste című nótában, ahol olyan bájos kijelentésekre ragadtatják magukat, mint az “a szerelmet és a barátságot épp úgy kell kerülni, mint a pestist és a hasmenést”, de kevésbé szofisztikált módon is sikerül ezt kifejteniük, miként többi daluk is tocsog a különféle testnedvekben, vérben, és más egyéb finomságokban.
Kakaskukorékolás sajnos nincs, van ellenben bűbájos la-la-la, gyermekkórus a pedofíliáról szóló dalocskában, vagy éppen szovjet harci kedélyborzolás az Абcoлютний keretében.
Mindenképpen eddigi legkevésbé konvencionális lemezük ez, ha lehet efféle jelzőkkel dobálózni az esetükben: a Virus STN-hoz képest is mérföldekkel szabadabb, eklektikusabb anyag jött létre, és ahogy Nothing is megjegyezte, lassan bizonyosak lehetünk abban az Ennui során elhangzó kijelentésben, hogy minden, amihez Toxik nyúlik, művészetté válik, bár azért előtte csak szól arról is, miként fognak a jövő nemzedékek halála napján is élvezni egy jót.
Itt is érezhető, miként Sale Famine-éknél, hogy elkötelezettségnek nem állnak híján, de azért cinizmusért e tekintetben sem mennek a szomszédba, amit első lemezük címe [Lubie Satanique Dépravée) is jól példáz, de amúgy szinte minden második sorukban a Sátánra, a Nagy S-sel jelölt Gonoszra, vagy éppen az Ellenre lyukadnak ki, néhol pedig azokra, akik szintén őrá bukkannak mindenhol, pedig ehhez nem is lenne Toxikék szerint joguk és hiteles hozzáállásuk.
Az is ironikus, ahogy ezek az újkori black metal csapatok megjelenítik a klasszikus szex, drogok és rock&roll hármast, csak épp azok teljes sötétségében és kegyetlenségében: így lesz a felszínes életvitel jelszavaiból valódi mélységekbe süllyedő, őrjöngő hedonizmus, nők és gyermekek anális megerőszakolása, az önpusztítás rémítő meztelensége és ocsmánysága, valamint a black metal, mint zenei hitvallás kizárólagosságának megjelenítése.
Az ördög a részletekben van.

Promófilm elrettentésképp:

Faller “Fallen Angel” Angelika lemezkritikája

Most biztos sokan azt kérdezitek: miért? Hogy történhetett ilyen? Miért van az, hogy újra “Fallen Angel” a becenevem?
Nos, ez életem eddigi legnagyobb szerelmi csalódására vezethető vissza. Bécy, az a nyomorult, miután dicsőségesen megszerezte a szüzességemet, kidobott az utcára, mint egy kutyát, hogy dögölne meg! Én megbíztam benne, szerettem, magasztaltam, azt a zenét hallgattam, mint ő, és erre ezt kellett kapnom. Ekkora szemétládát, úristen, de visszakapja még ő ezt, ha más nem, a sors majd ezerszeresen is megfizet a rohadéknak, de akkor már hiába fog nálam kuncsorogni, nemet fogok mondani, annyi szent!
Persze, most mondhatjátok, hogy mit is vártam egy lelketlen diszkóstól, de hát kell nekem annyira bíznom az emberek jóságában, csak ráfizetés a jutalmam, meg bánat, féktelen bánat és depresszív önmarcangolás. Utálom az életet.
És akkor jön a Nightwish, és egy csapásra visszahozza azt a maradék önbizalmam, életkedvem, vidámságom, mindent! Mert hogy ez az én világom, te jó ég, hát mit akartam én mindenféle teknóval meg tüctüccel, nekem bizony csak a jóféle goth rock kell, meg a helyes fekete pasik, akik ilyet hallgatnak és nagy fekete bőrdzsekijük van, nekik tényleg van lelkük, nem csak kitalálják, hogy megdughassanak egy jóhiszemű goth csajt!
Ugye a Nightwish nagy felzúdulást keltett, mikor 2005-ben kidobta Tarját, és még én is elbizonytalanodtam bennük. Hát hogy bánhattak így szegénnyel, igazán nem szép dolog egy gyenge nőt megfosztani együttesétől, majdnem olyan csúnya dolog volt, mint mikor Gyöngyvérék elváltak Orbán-Ducos Tamástól, vagy mint mikor az a buzi Gaahl ki akarta tenni a Gorgorothból Infernust, a csapat egyetlen jó pasiját.
Szóval, Tarjának rútul távoznia kellett, és akkor jött ráadásul ez a még csúnyább nő, ez az Olzon, akit nem tudom honnan szalajtottak, de hogy nem egy operaházból, az biztos! Hát milyen hangja volt neki, te jó ég, miután meghallgattam a Dark Passion Play-t, én egyenesen fejbe akartam lőni magam, így tönkretenni egy isteni goth csapatot! Az az album olyan volt, hogy WTF, meg OMG, nem elég, hogy az Anette lány operásan énekelni sem tudott, de néha még próbálkozott is vele, ami aztán tényleg akkora katasztrófa volt, mint az, amikor a Gyárban egymás után háromszor ugyanaz a srác szédített el a mosdóban, ráadásul úgy, hogy elhitette velem, ő Tomi, életem nagy szerelme!
Szóval, kezdtem lemondani Tuomasékról, a falamról letépkedtem az összes posztert, feladtam a NW-pólóimnak az utolsó menet mosást, így végképp kifakultak, én pedig kidobtam őket, velük együtt szívemmel-lelkemmel, egész addigi életemmel.
De most minden megváltozott! Az Imaginaerum után újra NW-s vagyok, az tuti! Anette végre magára talált, a többiek is szárnyalnak, egymást érik a különböző stílusok, néha még én sem tudom, amit hallok, az tényleg Nightwish, vagy valami elborult progresszív csapat karácsonyi lemeze. Merthogy az Imaginaerumot keresztül-kasul átjárja az ünnepi hangulat, a karácsonyi fánk íze, fenyőfa és ajándékok, hullahó és telizsák! Már a Storytime is egy olyan szép, ünnepi hangulatú csoda, hogy arra szavak sincsenek, ha meg vannak, hát akkor nagyon jók kizárólag! Anette hangja a csillagokban, lehoz az égről mindent, ami az emberek szívének kell, olyan gyönyörűséges lalalalala szám az egész! De persze a jól ismert hahh-hahh-hahh-hahh kórus is jelen van, pl az Arabesque-ben, csak ott ilyen fura közel-keleti dallamokba burkolva, ami miatt egyenesen a tevék hátán érzem magam két kaktusz között császkálva, valahol a távoli Szaharában! Olyan megigéző, olyan keleties!
Szóval ezúttal mindent meg lehet jegyezni, míg a Dark Passion Play-ben semmit nem lehetett, emiatt is éreztem úgy, hogy this is the end of all era, ha értitek, mire akarok utalni, hihi. Most viszont zeneileg és ének terén is minden a helyén van, ráadásul az anyag olyan változatos, mint a Linda Daemon napról napra változó hajszíne, hol a régi jó goth-symphonic-rock, máskor olyan jazzes, amit pl Subiék is nagyon szeretnek, máskor dübörgő metál az egész, igazi zúzós fémzene a javából!
A Ghost River is elképesztően lüktet, pulzál, dobog, ver, érez, és tényleg olyan, mint egy folyó, mert visz. El, valami távoli világba, ahol az élet oly szép, egész nap Nightwish szól, és nincsenek köcsög tanárok meg szemét pasik, csakis kedves goth srácok, ahh, azok az édesek.
A Ghost River-ben ráadásul egy gyerekkórus is hallható, hát mondom én, hogy tiszta karácsony! Persze nem a Jingle Bells-t éneklik, de akkoris! A Télapó minimum megidéződik, az az amerikai fajta, tudjátok, mert nálunk a Jézuska hozza az ajándékot, de az túl keresztény lenne ilyen istentelen finn muzsikához, értitek gondolom.
Aztán az I Want My Tears Back is mekkora dal, Szűz Mária! Már a címe is igazán elgondolkodtató, de ezek a leheletfinom finn dallamok még lélekemelőbbé teszik az egészet, kedvem támad megölelni tőlük Anette-et és rákiáltani: Köszönöm, Ani! Köszönöm, hogy újra hihetek életem zenekarában, és újra dobog a goth szív, jajj istenem!
Visszakaptam hitem a zenében, de ez Tuomasék nélkül biztos nem sikerült volna. Találkozunk április 29.-én!

A kanadai black metal színtéren belül eleve külön kategóriát képviselnek a Québec-ből származó csapatok, olyan zenekarok által fémjelezve, mint amilyen a Csejthe, a Sui Caedere, a Gris, vagy éppen a jelen esetben tárgyalt Forteresse.
Ők már a 2006-os megalakulásukkor is egy öndefinitív kiadvánnyal jöttek ki, miként azt sok elsőlemezes zenekarnál megszokhattuk: a Métal Noir Québécois már magán hordozta azokat a jellegzetességeket, melyek olyannyira menővé teszik a muzsikájukat. Volt itt minden, kezdve a nagyívű (az epikus szót felejtsük el mindörökre), kimért dallamoktól a végtelen tél uralta tájon való barangoláson keresztül a lendületes, magával rántó örvénylésig minden, ami csak élvezetessé tehet egy éjhideg hangulatokat megeleveníteni kívánó black metal formációt.
Mivel ez az egyetlen kanadai tartomány, ahol kizárólag a francia a hivatalos nyelv, ottani barátaink mind nagyon büszkék magukra, egyediségükre, fajtabéli kiválóságukra, amit egyébként nem átallanak dalba is foglalni, amint az egy jó hazafihoz illik persze.
Persze nem teszik ezt annyira véresen komolyan, mint mondjuk a Peste Noire, így szövegeik olvasásakor sem vonulnak lelki szemeink előtt kibelezett külhoni vitézek, análisan megerőszakolt és deflorált tizenéves kislányok, sem más hasonló egyedek, csakis a zord táj villantja fel komor szépségét, egekig magasló monumentalitását.
Jobbára dinamikusabb lett az új album, mint az előző Par Hauts Bois et Vastes Plains, és valamivel sikerült emlékezetesebb, fogósabb témákat is írni rá, úgyhogy érdemes azoknak is egy próbát tenni vele, akik inkább az első lemezre esküsznek: a Crépuscule d”Octobre magán viseli minden albumuknak a legjobb momentumait, tehát szerencsére egyensúlyba kerültek az ambientes borongások a morózus blackes vánszorgásokkal, illetve a gyorsabb, kristálytiszta éjszaka hangulatát megvillantó őrlésekkel egyaránt.
Bár a lemezborító és a francia nyelv így együtt csalóka lehet, és akár azt is hihetnénk, hogy az Alcest és a Les Discrets következő koprodukciós partnereivel van dolgunk, de ne csüggedjünk, azért nem ült még fel mindenki a post előtag okozta elitista látszatnak, és továbbra is vannak, akik a tradicionalitás zászlaját magasra emelve látnak el minket jófajta black metal szélvésszel és hófúvással. Ajánlott.

. . . . .. . . . . . . . . . . ,.-‘”. . . . . . . . . .“~.,
. . . . . . . .. . . . . .,.-”. . . . . . . . . . . . . . . . . .“-.,
. . . . .. . . . . . ..,/. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ”:,
. . . . . . . .. .,?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .\,
. . . . . . . . . /. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ,}
. . . . . . . . ./. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ,:`^`.}
. . . . . . . ./. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ,:”. . . ./
. . . . . . .?. . . __. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . :`. . . ./
. . . . . . . /__.(. . .“~-,_. . . . . . . . . . . . . . ,:`. . . .. ./
. . . . . . /(_. . ”~,_. . . ..“~,_. . . . . . . . . .,:`. . . . _/
. . . .. .{.._$;_. . .”=,_. . . .“-,_. . . ,.-~-,}, .~”; /. .. .}
. . .. . .((. . .*~_. . . .”=-._. . .“;,,./`. . /” . . . ./. .. ../
. . . .. . .\`~,. . ..“~.,. . . . . . . . . ..`. . .}. . . . . . ../
. . . . . .(. ..`=-,,. . . .`. . . . . . . . . . . ..(. . . ;_,,-”
. . . . . ../.`~,. . ..`-.. . . . . . . . . . . . . . ..\. . /\
. . . . . . \`~.*-,. . . . . . . . . . . . . . . . . ..|,./…..\,__
,,_. . . . . }.>-._\. . . . . . . . . . . . . . . . . .|. . . . . . ..`=~-,
. .. `=~-,_\_. . . `\,. . . . . . . . . . . . . . . . .\
. . . . . . . . . .`=~-,,.\,. . . . . . . . . . . . . . . .\
. . . . . . . . . . . . . . . . `:,, . . . . . . . . . . . . . `\. . . . . . ..__
. . . . . . . . . . . . . . . . . . .`=-,. . . . . . . . . .,%`>–==“
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . _\. . . . . ._,-%. . . ..`…

Eltékozolt megváltás. Csalatkoztunk mindannyian.
Gyász, végetérhetetlen közönyverte gyásztenger. Hullámzik, fokozódik, elapad.
Csöndedben megannyi erőtlen vergődés. Szeretnéd! Könnyed könnyzápor.
A te fényedben fürdök meg magasságos sehollét!
Emlékszem még arra a cseppre. Szerettem volna óceánként.
Imádtam azt a rózsabimbót.
Hogy elhervadt a vég, hogy színeváltozása a fáradtságnak ily gyötrelem.
Ez már lényegtelen.
És szárnyal még az üresség. Kozmoszt emel minden őrjítően semmitmondó valóság. Ez nem valóság. Csak a káosz vár.
És én emlékszem még a cseppre.
Bezártam a szerelembe, hogy szörnyetegként köszönthessem.
Ott van már a felkorbácsolt mindenségben.
Én mégis unom ezt mind. Nem is létezik tán.
Pedig ez volt a teljesség. Összeállt valamivé az elemekre bontott univerzum.
De mára csalatkoztunk mindannyian. Nincs már megváltás. Kit érdekel?
Angyalok fognak fürdetni a féktelen gyűlölet gyönyörű szép falanszterében.
Szeretni fogom azt a mámoros öngyűlöletet. Ott majd ők is szeretnek engem.
De semmi, semmi, semmi nem teheti ezt jóvá. Mégis oly szép. Kedvem szegné a megváltás.
Mely már végleg tovaszállt. Ott repül. Mily gyöngéden! Széttépni! Halála megejtő. Kit érdekel?

A dél-koreai filmes által rendezett legutóbbi játékfilm bár 2008-ban készült el, hazánkban csak most került bemutatásra eleddig (ha júl tudom) egyetlen vetítés alkalmával. Az Uránia által életre hívott Koreai Filmhét (mely persze csak Dél-Koreát jelenti, tekintve, hogy északon diktatúra van, filmművészet nincs) utolsó napján mutatták be Kim Ki-Duk 15. filmjét, mely magyar fordításban Álom címmel található meg, eredetileg pedig Bi-mong néven került forgalmazásra.
A dél-koreai rendezőzseni filmjei közül mindezidáig a Bin-Jip — Lopakodó lelkek mondható a legsikerültebb alkotásnak, melyet jól jelez, hogy Magyarországon egy ritka, kétlemezes, gyönyörű díszdobozba rejtett DVD-változat is kapható volt az egylemezes verzió mellett, rengeteg exkluzív anyaggal ellátva a lelkes filmrajongót. Személy szerint pedig Az íj, illetve az Idő című alkotás nyerte el eddig leginkább tetszésemet, melyek egymástól gyökeresen eltérő narratívája (Az íj egy hajón tengődő öregemberről és fiatal lányról mesél, akik egy szót nem szólnak egymáshoz; míg az Idő egy mindvégig évődő pár történetét regéli el, akiknek egy percre nem áll be a szájuk) jól jelzi, mennyire sokszínű, kreatív művésszel is van dolgunk.
A most bemutatásra került Bi-mong leginkább Az íj, illetve a Tavasz, Nyár, Ősz, Tél… és Tavasz (az ottani farigcsálás itt is megtalálható) struktúráját követi, vagyis pontról pontra, feszültségről feszültségre halad előre a film és növeli az intenzitást, ami végül egy gyönyörűen megkomponált végjátékba fut ki, mely katarzist ha nem is, de azért néminemű megnyugvást magában rejt a minket gyötrő kételyek folyamatos sorjázása mellett. Nem világos ugyanis, hogy tulajdonképpen mit is szeretett volna a rendező elmondani ezzel a történettel, és hogy a Bin-Jip-ben olyan tökéletesen színre vitt álom-látomás-valóság hármas egybefonódása miért csak a felszínen fellelhető vízióként jelenik meg, szemben az egyre inkább banalizálódó történettel.
Az alaphelyzet a következő: a főhőst (Jin) furcsa álmok gyötrik, az elején például rögtön egy autós gázolás, mely olyannyira elevennek tűnik fel számára, hogy rögtön a helyszínre is siet. Ott aztán döbbenten veszi észre, hogy a baleset valóban megtörtént, csak hogy épp nem ő okozta: a rendőrség a bizonyítékok alapján letartóztat egy lányt, aki viszont állítása szerint végig békésen aludt otthonában. Némi gyötrődés után aztán arra kell eszmélniük, hogy a volt barátnője után vágyakozó, és folyamatosan róla álmodó férfi éji látomásait a nő alvajárva véghez is viszi, csakhogy éppen az ő volt barátján keresztül, akit ő úgy egyébként látni sem akar.
A kiinduló pont tehát bár egy kicsit komikus (amire a párbeszédek rá is erősítenek, hogy a közönség aztán többször is nevetésben törjön ki), de azért ígéretes. Létre lehetett volna belőle hozni egy szürreális látomást,  rendező személyében erre tökéletes direktor is adott volt, csakhogy már az elején olyan szinten elcsépelt választ kapunk a bennünk tolongó kérdésekre, hogy aztán már nehéz igazán belehelyezkedni a misztikus események vonalába.
Az első félórában ugyanis rögtön ellátogatnak egy bölcs javasasszonyhoz, aki szerencsétlen férfi szemeit majd’ kibökve közli, hogy ők ketten végső soron egyazon érme két oldalát alkotják, tekintve, hogy a férfinek hiányzik volt szerelme, a lánynak pedig nem. És, most tessenek figyelni, mert még az Ezo TV-ben is tanulhatnának egy ilyen szinten bátor végkövetkeztetés kapcsán: tehát, ezért jobb lenne, ha mihamarabb egymásba szeretnének, és így a rémálmoknak is hamar vége szakadna.
Tulajdonképpen olyan ötlet ez, ami a trailer-t végigizguló nézőben ötölhet fel két perc után, és a megvalósulás is azt sejteti, hogy rendezőnknek sem jutott eszébe jobb ötlet, minthogy akkor a két álomkóros alak boruljon össze, hogy a végén kikerekedhessen valami érzelmileg megterhelő love story, ismét visszatérve az irrealitás jól ismert talajára (ebben nagy szerepet fog játszani a rendező filmjeinél megszokott attribútumok itteni megjelenítője, egy pillangós nyaklánc). Mindezen persze nem segít, hogy a történet egyre abszurdabb fordulatai nem a földtől való elemelkedettséget, sokkal inkább a derült kétkedést hozzák elő: elég nehéz például komolyan venni, hogy bár tényleg összebútoroznak, és nem is nyüstölik már kétpercenként egymást, azért annyit mégsem bírnak összehozni, hogy felváltva aludjanak egy kellemes 8 órát, hogy aztán még egy kis közösen eltöltött időszak is rendelkezésükre álljon, melyben kedvükre bájologhatnak, ha már összetartozásuk mibenléte nem is igazán furdalja az oldalukat. Megtehetnék, polgári foglalkozásuk láthatóan amúgy sincs, de ehelyett inkább szenvednek minden éjjel az egyre vadabb álmok és történések fergetegében, mely nyilvánvalóan egy végső pontra futhat ki; kétséges viszont, hogy ennek az oly jóleső kiaknázását vártuk-e a korábban kiváló alkotásokat letett rendezőtől.
Persze, a cinizmust félretéve, azért mégis egy szépen megkomponált, igényes alkotásról van szó, mely még egy kiválóan megírt, felzaklató álomjelenetet is hordoz magában: a főszereplő pár és volt szerelmeik közös, folytonosan szerepcseréktől terhelt vitája igazi gyöngyszem, közben ténylegesen megvan az a nyomasztó hangulat, melyet nyugodtan kiterjeszthetett volna Kim Ki-Duk a film egészére is, ha igazán merész lett volna. Mert ez így se nem mély, se nem szimbolikus, és a “sokat markol, keveset fog” elvét követve egy másfél órásra elnyújtott szenvelgés, ellátva a rendező összes filmjében meglévő agresszió/szexualitás kettősének minden emberi megnyilvánulást irányító jegyeivel. Csalódás.

A Koreai Filmhéten vetített további filmekről információ itt olvasható.

Mindig hálás dolognak bizonyul egy-egy fémforgácsos hangpróba értékelései alapján új zenekart megismerni, esetlegesen friss kedvencet avatva ezáltal is. Na, nem kell rosszra gondolni, nem a listavezető kiskedvencekről van természetesen szó — érdemes inkább azt lesni, mi bizonyul túl keménynek/elborultnak/befogadhatatlannak a tisztelt pontozóbizottság nagy része számára, és adott esetben már letöltés előtt biztosra vehetjük, hogy egy zseniális koncepció által vezérelt izgalmas produkcióval lesz dolgunk.
Ilyen volt számomra az Oranssi Pazuzu is, akiket valószínűleg még nem sokan ismerhetnek, pedig a finn csapat az underground körökben mostanság igencsak kedvelt műfaji párosítást lovagolja meg: bizony, black metalt vegyítenek mindenféle betépett vadhajtással, pszichedelikus eszementséggel. Hogy aztán mégsem az legyen az érzésünk, ezek a tabudöntögetők a többi éltanulóhoz méltómód akarják előttünk felvázolni a fűzfából fémkarika tipikus sznob hülyeségét, hanem igenis van valamiféle önálló arculatuk, egyedi ötletük, amiből aztán futja egy kiváló indulásra, és adott esetben egy 3+1 lemezes nagykiadós nyomulás is kisujjból rázható ki az elötlettelenedés kísértő árnyát messzire űzve ezáltal is. Ez utóbbi immár akár valóság is lehet az Oranssi Pazuzunak a Spinefarm Records óvó szárnyai alatt, akik bár a Venom, a svéd Shining és a Swallow the Sun kivételével kizárólag igénytelen gótikus (valamint COB-szintű) kurvákat futtattak eddig, de azért néha nekik is van érzékük a választásra, lásd fenti három példa.
Szerencsére tehát nem a Kvelertak- és újDarkthrone-féle menőnek tűnő erőltetettséggel és műlazasággal van dolgunk, sokkal  inkább a Nachtmystium világához hasonló Pink Floyd-nyúlós művészkedéssel, elszállt témákkal, hozzátéve, hogy a nagyon is kínálkozó sztóneres elhajlások pozitív módon csak kis mértékben képzik a zeneiség részét, és a spangli helyett a finn arcok inkább a valódi mélységeket helyezik a muzikalitás előterébe. Ez persze nem feltétlenül jelenti, hogy ők nem lehetnek a való életben drogos hulladékok (állítólagos mottójuk mondjuk ez: “Oranssi Pazuzu makes music that invites all the arsonists and smokers to hold hands.”), de legalább a ténylegesen szürreális zenéjük hallatán nem arra kell jutnunk minden második hang hallatán, hogy ezek az arcok is aztán igazán rá lehetnek állva az anyagra.
Az Encyclopaedia Metallum szerint a 2007-ben alakult zenekar énekese (Jun-His, azaz Juho Vanhanen) megegyezik a legendás finn avantgárd rock Kuolleet Intiaanit dalnokával, amit bár ellenkező oldalról sehol nem láttam megerősítve, de kétségtelen, hogy világuk között rengeteg hasonlóság fedezhető fel, túl persze az azonos nemzetiség tényén is. A KI-vel ellentétben viszont Oranssiék sokkal metálosabb zenében gondolkodnak, azon belül is a black metal kénköves bugyraiba alászállva. Ha belehallgatunk a KI egyes nótáiba, még ez a váltás is magyarázható lehet: a kultikus csapat zenéje mindig is kacérkodott a black metal kegyetlen megoldásaival, kaotikus és elementáris erejű felszabadultságával. A 2000 óta ügyködő szürrock zenekar aztán fel is oszlott 2007-ben hét éves tevékenysége után, tehát éppen akkor, amikor az OP megalakult — ez talán hitelt érdemlően alátámaszthatja az énekes azonosságát.
Oranssiéknak második nagylemezük a Kosmonument — két éve már előálltak Muukalainen Puhuu címmel egy szimplán ígéretes debüttel, azonban a valódi kiteljesedés a mostani anyagon figyelhető igazán meg. A címben is elővetített halálcsillagos koncepció mostanában amúgy sem lehet ismeretlen az egyszeri sznobametálos számára: a TC-vel ellentétben azonban itt egészen másfajta arányokban képzi a muzsika részét a szokatlankodó, befordult jelleg, a megoldások is különbözőek — Pazuzuéknál eredendően egyfajta fagyos, elidegenítő elemként jelennek meg a bizarr hangulati vonulatok, a Lifelover groteszk betétjeivel némileg rokonítható módon, mely a kellemes merengés helyett sokkal inkább idegenkedést, szorongást válthat ki hallgatójából.
Nem a barátságosabb oldaláról szemlélik tehát a világot az északiak, amit jelen esetben ők is a kozmosz fagyos monumentalitásának, végtelenségéből fakadó otthontalanságának kihangsúlyozásával igyekeztek érzékeltetni. Tették ezt olyan érdekes megvalósulást eredményezve, melyben paradox módon mégis szinte már slágeres dallamokkal, fülberagadó témákkal futhatunk össze — jó példa erre a Komeetta című nóta, mely hallatán a morbid jellegtől eltekintve mégis rögvest az villan agyunkba, hogy hát gyorsan klip, jó látványos, dinamikus és mindent elsöprő erővel felvértezett — azt a kommersz hétszentségit!
De vannak itt persze már igazán jóvágású pusztulatok is — az Uusi olento nousee például amolyan világégést is látni enged, mindenfelé villogó szirénákkal és nevetségesen robotszerű zombik helyett saját vérükben vonagló emberekkel — ez már ténylegesen egy negatív utópia zord képeit vetíthető elő, szemben a vérlázítóan gyermeteg fantasyk által kínált “egy kellemetlen délután”-szintű világvégével.
A Loputon Tuntematon szintén említésre méltó — félelmetes tornyosulása valóságnak és irreális elemek hatalmának. Káprázatos!
Aztán persze villódzunk újra az űrben a Luhistuva aikahäkki által, hogy a Maavaltimo képében aztán egy igazán borzongató hullámvasutazásban legyen részünk a delejes félelem és a megbabonázó féktelenség között ide-oda csapódva, felelőtlenségünk teljes tudatában. Itt nem mi kormányzunk.
A modern ember szereti túlbecsülni magát. Imádja hallani a lehetséges jövőképek sokaságát, melyekben egyszer a csúnya kipufogófüst, máskor a gonosz módon elhajított hulladék, vagy éppen a nagyon komolyan hangzó nukleáris sugárzás majd jól elpusztítja a Földet, aztán hát itt zokog majd afféle felelősségteljes nagy testvérként a teljes univerzum, hogy ez a pusztító emberiség milyen kegyetlenséget követett el életadó bolygójával. De nem kell aggódni, nem vagyunk ám mi ilyen nagyok. A világúr magába szippant mindannyiunkat.
Oranssiéknál pedig ezt a világot vélem az önmagában vett uralkodóként felfedezni — hozzátéve persze, hogy hát ezt is nyilván csak emberek készítik embereknek, saját korlátoltságunk által biztosított eszközök segédletével. De olyan üzenetet közvetítve, mely végre helyreteszi a dolgok rendjét, hogy aztán újra a rendszertelenség, a káosz uralkodhassék.
És nem, nem a Sátán. Sátán is csak egyesek korlátolt fejében létezik. A világ bár kegyetlen, de ez csak amolyan emberi reakció az általunk olyan szörnyűnek ítélt fizikalitásokra. A gonoszságot lehet persze látszólag dicsőíteni — de a metafizikai sík antropomorfizáló gonoszságképe több, mint nevetséges. A káosz uralkodik.
Mint a Gnaw Their Tongues zenéjében, bár itt jóval visszafogottabb módon, jelen van ez a fajta végítélet, megítélhetetlen távlattalanság, üres megfoghatatlanság. A káosz, mint mondtam, uralkodik. A mindenség ura.
Mi viszont emberek vagyunk. A szerepek felmérése után pedig azt javaslom, e mentén haladjunk tovább. A minőségeket azok szintjén megítélve, vagy adott esetben, megítélhetetlenül szemlélve. Számunkra az ittlét az úr.