Tulajdonképpen papíron borzalmas lenne az a konstelláció, amelyet sokak a tökélyig fejlesztettek az új évezred hajnalán, de többek nyilván egyszeri meghallgatás után is fejfájást kapnak a black metal és a post-rock ilyen szégyentelen vegyítésétől, az általuk keltett hangulat ilyen súlyos egybejátszásától. Mi azonban mégis azt mondjuk, hogy egyszer élünk, hadd lássuk, miként tudnak ezek a műfajok sokadik kifulladás után is egymás hátán új életre kelni, újabb közönségeket megszólítani, újabb határokat áthágni.
Az amerikai Deafheaven (és ez a többi hasonszőrű zenekarra is elmondható) valószínűleg nem elsősorban a black metal hívőket akarja kissé kimozdítani önmaguknak lehatárolt világukból, sokkal inkább más színterek rajongói számára igyekszik feldolgozhatóvá tenni az ezzel a világgal járó hihetetlen beleélést, lendületet és mélységes gyűlöletet. Persze a másik táborból is többeket megszólíthat ez a fajta kegyetlen bájolgás, de mégis jellemzőbb, hogy a metal játékszabályait kevésbé komolyan vevők körében talál tetszésre a DFHVN gyönyörködtetéssel dúsított, mégis elementáris erejű muzsikája.
A recept mindazonáltal nem túl bonyolult: a különböző lágyan folyó merengések, éteri magasságokig kalauzoló riffgörgetegek mellé a tempót belövik a lehető leggyorsabbra, továbbá a vokált is zsigeribbre, kíméletlenebbre vették, így létrehozva a tökéletes amcsi hipszter blacket valahol a Wolves in the Throne Room, az Alcest és a többi hasonló cukiság határmezsgyéjén.
Bár a szövegeik a számcímek alapján komolynak tűnnek, de valójában nem több ez sablonos sorok egymás mellé ollózásánál – kár, mert az Alcest legalább ezt meg tudta oldani fogósabb, költőibb módon, DFHVN-éknek meg csak a “why have some gone, but we are still here? sitting in a circle of clouds. enforced upon my head. above my eager eyes. misplaced. my mind abandoned” -féle uncsiságokra futotta. Persze ez első albumnál még talán nem is akkora probléma, szerződtethetnek a másodikhoz már egy ex-bölcsész poétát, addig meg nekünk itt van élvezeti forrásként erőteljes, sodró, kellemes perceket hozó zenei világuk, mely szerencsére még remek formában van, szemben mondjuk az Alcest-tel, akiknek új albuma már igencsak szürkés, kopottas képet mutat.
A Hierophant is újonc a pályán – self-titled albumuk két éve jelent meg az olasz csődöröknek, és keményebb kötésű, mindazonáltal befogadhatóbb hardcore / sludge egyveleget játszanak rajta több-kevesebb sikerrel. Elmondható róluk, hogy úgy sikerült megtartani a zenei él morózus tartását és a hardcore-ra jellemző szikár egyszerűséget, hogy az befogadható még a sokszínűség iránt elkötelezettek számára is – származhat ez az egyébként borzalmasan fárasztó sludge mocsokból, de a néhol már black metalos magasságokig emelkedő kitartásokból és fagyos hangulati elemekből is. Máskor meg a The Ocean korai durvulatai juthatnak az ember eszébe, persze jóval kevésbé komplex, a laikusok számára is élvezhető formában prezentálva. Mindegy is, egyetlen eddigi albumuk egészen hallgathatónak bizonyul – talán a koncerten sem lesz túl egysíkú szigorú zenéjük befogadása.
A két magyar előzenekar közül a Wasted Struggle operál brutálisabbnak mondható megoldásokkal – a helyenként thrashes lendülettel, fűszerezéssel elnyomott nóták is inkább a hardcore zenék talaján mozognak. Koncerten való keménykedéshez kiváló is, további sikerek még váratnak magukra.
A Wolf Shaped Clouds névre hallgató zenekar pedig inkább screamonak szereti nevezni magát, az erre a műfajra jellemző sajátosságokkal előállva a hangulatingadozásokra fogékonyabb közönség számára. Érzelmes kinyilatkoztatások, titokzatoskodó és mégis könnyed zeneiség, katartikus üvöltözés, ilyesmi. Ha a Libido Wins-t már szeretjük, hamar megbarátkozunk valószínűleg a felhős srácokkal szintén, meg amúgy is: ebből a fajta zenéből, minek hallgatása közben szenvedő szívünk békaugrásban közelítheti meg visítozástól tönkretett torkunkat, szóval ebből sosem elég.

Deafheaven, Hierophant, Wasted Struggle, Wolf Shaped Clouds
2012/02/11
Trafik Klub
2500 Ft
Tukker Booking
rantottbus ajánlásával

Keményvonalas, nemzetközi szinten is elismert bandákkal felvértezett death metal buli sem tudom, mikor volt utoljára, de most februárban végre képviselteti magát Budapesten az élvonal is, tekintve, hogy a Dürer Kertben lép fel az amcsi Origin, karöltve néhány hasonlóan a brutalitás mezején kibontakozni kívánó csoportosulással.
A francia Ite Missa Est mondható az est legkevésbé érdekes csapatának, lévén a 2006-ban zenekart alapított franciák nem igazán gondolkoznak megjegyezhető dalképletekben, izgalmas és katartikus felépítésben, de még csak egészen a végsőkig vitt extremitásban sem. Jobban belegondolva szegénykék valószínűleg még nem gondolkoznak semmiben, csak élvezik, hogy részét

Nem találtunk sajnos nagyobb képet, de igazából nem is kerestünk.

képezhetik a death metal univerzumnak, és ilyen csekélyke pályafutás után már olyan monstrumokkal vehetik nyakukba a nagyvilágot, mint az Origin és a Psycroptic. Az Encyclopaedia Ortopaedia deathcore-nak nyilvánítja őket, így sajnos már zenéjükbe való belehallgatás előtt telve voltam előítélettel és némi gyűlölettel, de végül – a magam megkönnyebbülésére is – rádöbbentem, hogy azért nem ilyen borzasztó a helyzet, a Nuskull-nak sem kell hamarosan az új Design the Skyline-ként köszöntenie őket. A srácok mindösszesen mérhetetlenül unalmas death metal / hardcore egyveleget nyomnak, mely egy szokásos rémes Gorezone-buliban még elmegy, Originnel és Leng Tch’e-vel egy napon azonban közel sem említhetőek. Külön kiemelendő, hogy… Áh, dehogyis, nem emelendő ki ezektől az uncsi amatőröktől semmi.
A Kill With Hate-ről már nem mondható el mindez, mivel magyarok, és így harcias lendületem könnyen ki is billenthetik egy jobbegyenessel, főként az énekes Cathar, aki a promoképeken eleve olyan ördögi kegyetlenséggel szokott vicsorogni, hogy önmagának jót akaró emberben nem vetődik fel olyasmi, hogy leszólja a zenekarát. Persze, a viccet félretéve, nem is kell ilyesmin rágódni, mert nagyon kellemes, színvonalas death metal muzsikáról van szó, mely hazai berkeken belül akár unikumnak is nevezhető, azokon kívül pedig mondjuk Korpiklaani-kávénak olyan death metalnak, melyben jócskán vannak nagy műgonddal kidolgozott szólók, idegőrlő témák, brutális nekigyürkőzések és nem túl szofisztikáltan kifejtett gondolatok szörnyekről, anális szexről, miegyébről. A tavaly Portugáliába távozott Márton nevezetű gitáros egy helyen úgy fogalmazott, hogy “mi is most előkapunk néhány régi kill számot, úgyhogy amiatt is érdemes lejönni”, amivel csak egyetérteni lehet, meg megfogadni a jótanácsot, és lejönni – ha nem is a falvédőről, de a Cannibal Corpse-féle dallamok alóli elvonókúráról mindenképp.
Leng Tch’e a harmadik fellépő vicces neve, mely egy kevésbé mókás kivégzési módra igyekszik ráébreszteni minket – ez még Kínában volt bevett gyakorlat, és “death by a thousand cuts” néven is elhíresült, miként a belga banda első albuma úgyszintén.
Grindcore-ban gondolkoztak a kezdetektől, hogy aztán a 2007-es Marasmustól ezt sutba vetve inkább death metalt játsszanak, vagyis említett korongon még grindos death muzsikát, a legújabb, Hypomanic nevű lemezen már inkább csak szigorúbb death metalt. Véget ért sajnos a maximum egy perces balladák virágkora náluk is (melyek amúgy igencsak erőteljes energialevezetőként funkcionáltak), nincs többé tíz másodperces kirohanás a világ és az abban megtalálható sok-sok rossz dolog ellen – vannak ezzel szemben egyre bonyolultabb gondolatok, egyre összeszedettebben kommunikált üzenetek, melyek olvasgatása közben már mi magunk sem tudunk dönteni, mi az isten a halál bajuk van ezeknek a szegény belgáknak azon túl, amit már az I’m Afraid of People-ben is dalba öntöttek:

“You are staring at me like I’m a freak
Can feel your eyes burning into my skin
I just want some love and affection
You make me feel fuckin’ insecure
You make me want to sit in a corner and die”

Egyszóval vegyül itt egy kis frusztráció nagy adag társadalomkritikával, mindezt az általunk hőn szeretett balliberális sémákon keresztül kommunikálva: egészen a kezdetektől megtalálható náluk a rasszizmus – patriotizmus – kereszténység mesterhármasa, melyekkel szemben olyan mérhetetlen indulattal képesek viseltetni, hogy abba egy idő után könnyen belefárad a kíváncsi olvasó, de hát ez már csak így megy a belga borzasztóknál, akik olyan sűrűséggel váltogatják muzsikás harcostársaikat a csapaton belül, mint más normális metálzenekar a képviselt stílusát. Mindenesetre a diktatúra ellen is sokszor írtak már szöveget, és tekintve, hogy náluk már a demokrácia elfogadottabb változatai is elnyomásként üzemelnek, előre beindult bennünk a hivatásos rettegő: fel fognak-e szólítani minket ellenállásra, és ha igen, leteperik-e őket az egykori Beatrice-bulikról itt ragadt biztonságiak, vagy esetleg egészen másképp fog történni? Isten Senki sem tudja.
A Psycroptic kapcsán talán egész életemben nem fogom elfelejteni, hogy Bali Dávid Hammer-recenziójában afféla bájos élcelődéssel megemlítette, hogy ő egészen sokáig abban a tudatban élt, hogy Tasmánia csak a mesében létezik – ahonnan ezek a technikás death metalban nyomuló ördögfiókák is származnak, tehát nyilván léteznie kell az országnak, akárhogy is.
Igazából nincs sok minden, ami elmondható róluk azon túl, hogy műfajukban egy korrekt, jól összerakott nótákkal előálló formáció, akiknek szintén nem kell hangsúlyos üzenetért a szomszédba fáradniuk, dögivel rendelkeznek ők is ilyesmivel. A már említett enciklopédia viccesen csak annyit említ a szövegeik kapcsán, hogy “Fantasy, Politics, Metaphysical Anomalies, Death”, melyek alapján hogyha egy power metalba átgaloppozó, néhol Thy Catafalque-be oltott Hungaricára gondolnánk, akkor igencsak sok hallucinogén anyag fogyasztásával lennénk megvádolhatóak – az ausztrálok ugyanis csak death metalt játszanak.
Miként a főzenekar Origin is leírható ennyivel – ám őket azért mégsem szabad ilyen botrányos lazasággal elkönyvelnünk, merthogy annyira fogós, összetett, összevissza technikázó halálfém zenét nyomnak, ami mellett szó nélkül nem mehet el a megátalkodott metálos, főképp nem koncerten. Mert ott kimondottan jó formában szoktak lenni az óceánon túl lebzselő Originék: a 2010-es Brutal Assault egyik legkiemelkedőbb death metal teljesítménye volt az övék, zsenialitásukat még nekem is el kellett ismernem. Pedig aztán nem mondhatnám, hogy az ész nélkül való témahalmozás híve lennék, és továbbra is azok táborát igyekszem gyarapítani, akik az Animals As Leaders nevet hallva elsősorban a Majmok bolygójára gondolnak, másodsorban Rousseau hülyeségeire, harmadrészt meg mondjuk az Állatfarmra, de soha nem arra az idegesítő csoportosulásra, akik ezen fedőnév alatt terjesztik a romlást és a műértelmiségi kottaorgiákat.
Szóval az Origin amellett, hogy techno death-t játszik (nem keverendő a Morbid Angel techno death-jével, hahaha), még egyedinek és megjegyezhetőnek is mondható, azontúl borzalmasan fagyosnak és elidegenítő hatásúnak – hát nem ilyesmit jelenít meg egy vérbeli, death metal iránt elkötelezett zenekar? Hát de.

Origin, Psycroptic, Leng Tch’e, Kill With Hate, Ite Missa Est
2012/02/07 18:00
Dürer Kert
4000 Ft
Hammer Concerts

Érvek:

— Tuti lesznek bájos 18 alatti fűzős leánykák, akik néminemű rábeszélés után megmutatják a combjukra tetovált Ankh-keresztet.
— Képviselteti magát a fél rockerek.hu. 5×5!!!!
— Opethből sosem elég, a Leprous pedig majdnem az. Alapozás a februári igazi Opethre, micsoda progos gondolat!
— A The Man-Eating Tree neve úgy hangzik, mintha egy izgalmas zenekar lenne. Majd azt mondjuk másoknak, hogy tényleg az.
— Finn szakos egyetemisták összeköthetik a kellemetlent a hasznossal: Kalevala-olvasgatás helyett interaktívabb így a tanulás.
— Amorphisra nem elmenni felér egy társadalmi öngyilkossággal: még az ember apja-anyja is ott van, nehogy már menőbbek legyenek!

Ellenérvek:

— Mégsem vagyunk már 14 évesek.
— A Concerto valószínűleg nem fog ingyenjegyet adni: Orphaned Land-re sem adtak, pedig becsületesen írtunk nekik levelet koncert előtt egy nappal.
— Az Amorphist élőben megnézni olyan, mint a Rockmaratonra hetijegyet venni: néhány órányi bűnös élvezet, cserébe az embert többé senki nem veszi komolyan.
— A The Man-Eating Tree mégis csak beteges módon giccses és unalmas.
— Mi a halál az a Leprous?
— 18 éves korunkig az a legnagyobb lázadás, ha finn metált hallgatunk. 18 fölött az, ha nem hallgatjuk.
— Valamirevaló metálos bojkottálja a rasztákat.
— Tojásból nem lesz szalonna.
— Nekünk kellene fizetni érte.
— Még a végén bekerül a gyanútlan metálos a Hammer villázós-koncertjegy-nyerős rovatába.
—  Ilyen helyen a legkönnyebb összefutni Szakállal/Angyal Gyulával/Metal Angellel, akikkel egy helyiségben tartózkodni ciki.
— Az ember elmegy, megnézi, jól érzi magát, aztán Kátai és Uzseka ledönti a maradék önbecsülését egy elejtett “’91-ben még zsír bulit nyomtak a Fekete Yukban, de hát azóta már nem olyan jók” kommenttel.
— A prog metál nem vezet sehová: rajonghat eztán valaki mondjuk a Dream Theater-ért, rosszabb esetben az Animals As Leaders-ért, de az igazán király zenéket nem fogja megismerni, és tárt karokkal is csak a hardrock.hu-n, esetleg a RockInform szerkesztőségénél fogadják majd.

Lapunk cinikus hangvételéből következően olvasóink akár azt is feltételezhetnék, hogy az év koncertjét számunkra idén nem is nyújthatná más, mint a Cynic budapesti fellépése. S hogy tévednek-e? Naná, hogy nem, hiszen a 2007-ben alakult, amerikai Fürgerókalábakként is emlegetett Boston-i fiúcsapat valóban szívünk egyik csücsikéje.

De mit is nyújthat egy Cynic-koncert a zenekart még nem ismerők számára? Felhőtlen kacagást, mi mást! Először is, a vallásellenes paródiák kedvelői valóságos Kánaánban érezhetik magukat dalaik hallatán, hisz ugyanúgy pellengérre állítják a keleti filozófiát – slágerlistavezető single-jükben pl. az elefántfejű istent, Genesha-t teszik nevetség tárgyává, akinél szerintük még Maja, a méhecske is vállalhatóbb istenkép -, akár a kereszténységet – egyik kétpercesükben Ádámot egyenesen Mirr-murral, a kandúrral azonosítják -, de repertoárjukban éppúgy megtalálhatók a mulatságos köntösben tálalt brutális trancsírozós témák – pl. a dobost nyolc esztendősen megcsaló Biankáról szóló kegyetlen őrlés -, mint a hallgatóközönség-szélesítési célzattal, a potenciálisan realizálható árbevétel maximalizálásának céljából megírt, napjaink nerd-jeit megszólító nóták. Utóbbira láthatunk példát az internetes társadalom, a nyelvtan szabályait tökéletesen semmibe vevő és drasztikusan lerövidítő, a szóközhasználatot eleve elutasító viselkedésmódját kritizáló a Space For This című szerzeményben, de a nyílt WiFi-hálózatokon keresztül netet lopó ficsúrokat is górcső alá veszi a brigád a The Unknown Guest című szerzeményben.

Egyszóval aki felhőtlen kikapcsolódásra vágyik és hiányolja a metálból az igazi, az élet minden területét érintő humort, ne habozzon és látogasson el december 13-án a Wigwamba, ugyanis a művésznevét a Másvilág című filmből kölcsönző frontember és zenekara garantált, hogy nem fog számára csalódást okozni!

Update:
Most kaptuk a hírt, hogy a zenekar új, 2012-ben a rádiókba kerülő klipjét Gróf Balázs rendezi!

BA alatt a jó zenét értjük.

Nem, bármennyire is szeretnétek hinni, nem a Rockmaratonról beszélünk, akárhogy is hirdessék az apokalipszis évében lezajló utolsó mulatságukat a legdurvább hattyútáncként (szerencsétlenek nem tudják, hogy ilyesmi csak egy-egy igazán jól sikerült Agregátor-koncerten lehetséges), nem bizony. 2012 nyarának legcoolabb fesztiválja nem is a Metalfest lesz, még ha egyelőre semmit nem is tudunk a várható fellépőkről, és még az a szörnyű pletyka is napvilágot látott, hogy az egész ramazuri elmarad – esetleg az idei hagyományt folytatva akár be is iktathatnak egy nyugodalmas Lantlôs-bulit, de hát bár az Alcest-et személy szerint igen csak kedvelem, előbbi produkciót már tényleg felesleges időpocsékolásnak tartom, sajna-bajna.
Tehát: a 2012-es év Eseménye mi lenne más, mint a hajógyári Sziget FÍesztivál! Viccet félretéve, természetesen a cseh Brutal Assault-ról van szó, akik bár idén kissé visszavettek a tavalyi lendületből (azért egy rendhagyó uneXpect-fellépés csak belefért, hajaj!), de úgy látszik, jövőre megkettőzött erővel igyekeznek a Josefov-erődbe csábítani minden pénzben dúskáló européer metalheadet, akinek fontos az extremitás, az igényesség, az éjfekete zajongás és úgy egyáltalán mindaz, amit ténylegesen metalnak nevezhetünk. Metalnak, amibe annak idején mindannyian beleszerettünk, és valószínűleg sosem fogunk kikerülni a hatása alól – ez a fajta muzsika pedig magától értetődően szélsőséges, megalkuvásra képtelen, elborult, befogadhatatlan zajhalmaz, ahogy szeretjük és ahogy örökké akarjuk őrizni lelkünk rejtett zegzugaiban. Persze elismerjük, lehet ilyesmit érezni egy rockmaratonos Casualties vagy Eluveitie, esetleg egy hegyaljás Marilyn Manson iránt is – de aki hozzánk hasonlóan valamikor kis szende kamaszként meghallotta először a Morbid Angel, a Deicide, vagy éppen a Darkthrone valamely számának taktusait, az tudja, hogy miféle különleges érzéssel is viseltet egy-egy metalfanatikus a kedvencei, valamint általánosságban a metal zene iránt. Márpedig mondjon bárki bármit, az igazi metálosnál fanatikusabb zeneőrült nem igazán létezik e tájékon.
Szóval, mint már mondottuk, szorgosan gyűjtögetik BA-ék jövő évi fesztiváljuk fellépőit, akik között már most olyanokat találhatunk, mint a minden avantgarde-fanatikus két kedvenceként számon tartott Dødheimsgard és Arcturus!
Utóbbi években mindkét norvég formáció tartaléklángon üzemelt, de most végre együttesen bizonyíthatja Vicotnik és Hellhammer bandája, hogy valóban a két legbetegebb metálzenei társulatról van szó, akiket a Föld valaha a hátán hordott.

Képünk illusztráció.

Míg a DHG tekintetében rantottbus kollega az I666 albumot tartja a legimádnivalóbb dalcsokornak, addig személy szerint az utána következő Supervillain Outcast-et mondanám karrierjük csúcspontjának, annál is inkább, mert ezen albumon fedezhető fel eddigi legpofátlanabbul fülbekúszó, együttordítós nótájuk, a 21st Century Devil, melyhez még egy 1970-es David Lynch-filmmel (The Grandmother) való mixtúrát is felfedezhetünk az Interhálón, amolyan igazi borzongató, megigéző audiovizuális montázst.
Az Arcturus pedig egyértelműen a földkerekség legkirályabb kalózbandája, mint már a tisztelt főszerkesztő úr leszögezte, nekik a nyomukba sem érhet semmiféle merész próbálkozó, az 1997-es La Masquerade Infernale lemezt pedig tényleg hallani kell, első perctől az utolsóig mesterműről van szó!
Ha ez nem lenne elég, jelen lesz még a káoszt egy egyenes gerincű szellemiség fő szervezőelemeként újragondoló Converge, a halálosztásban kiváló amcsi Incantation, a gótikus médiacelebséget büszkén vállaló Paradise Lost, a hatványozásban határokat nem ismerő Protest The Hero, illetve a mostanában djentrik körében divatos progganat Textures is. Fellépnek majd azok is, akik valóban tudják, milyen az Élet a Farmon (Cattle Decapitation), az ősthrasherek egyik kedvenc teuton klasszikusa (Sodom), az igazán szégyenteljes réteget (aka füvesmetálosok) megszólítani kívánó norvég Virus, de az általunk leginkább preferált északi black metal boxzsák, az Immortal is.
Industrial terén pedig, bár rantottbus a Fear Factory-ra esküszik, én pedig a Godflesh-t díjazom a leginkább, mégis igazán elismerésre méltónak tartjuk a jövőre szintén cseh területen felbukkanó Ministry-t, illetve az ő sokéves munkásságuk gyümölcsét egyaránt.
Persze lesz Amon Amarth meg Norther is, de hát valamikor enni-inni-aludni-DHG-pólóvásárlásba bocsátkozni is kell majd.

www.brutalassault.cz/en/

A BA-fanatikus szittya utcai huligánok Facebook-profilja

Na, persze nem fegyveres erőkkel és Simon Peresz adásvételi szerződésével, ahogy azt egyes folyamatosan összeesküvés-elméleteket gyártó körökben szokás előrevetíteni, nem. Izrael sokkal keményebb csapást tervez hazánkra mérni, ezért szerdán ismételten Magyarországra küldi legmenőbb hippicsoportosulását, az Orphaned Land-et!
Bizony, a tavalyi Amorphis előtti fellépés után idén újra köreinkben köszönthetjük a békés izraeli metálosokat, akik már eddig is több háborúellenes nyilatkozatot adtak ki, mint ahány lemezt, amit viszont tető alá hoztak, az igazán igényes, sokrétű, fülbemászó muzsika lett. Bár promófotókat továbbra sem tudnak készíteni, és legutóbbi válogatáslemezük/DVD-jük borítója is tragikus lett, de azért zeneileg tartogatnak ínyencségeket a progressive metal híveinek, no meg azoknak, akik szeretik a keleties ízekkel megtámogatott, andalító női énekkel felpörgetett melodic death dallamokat. Tavalyi fellépésük óta csak a már említett The Road to OR-Shalem válogatást adták ki, de aki esetleg lemaradt volna a múltkori buliról, annak még mindig megérhet egy próbát az immár főzenekarként támadó Orphaned Land, még ha a velük érkező csapatok nem is mondhatóak túlzottan izgalmasnak.
A francia Arkan ugyanis leginkább egy Orphaned Land light csoportosulásként írható le, mindazon elemekkel felvértezve (közel-keleti témák, melodeath keménykedések, énekesnős bájolgások), melyekkel az izraeli zenekar rendelkezik, csak éppen kispórolva belőle a szükséges kraftot, mely a zenét eladhatóvá, felismerhetővé teszi. Semmi erő, semmi tűz – de hát csigazabálóéktól nem is lehet már olyan hiteles ez a fajta kultúrközi maszlag, mint a folyamatosan nyugtalan és háborúskodó Izrael földjéről érkező Kobi Farhiéktól.
A Myrath kellemes, ám semmi extrát nem kínáló progressive metallal érkezik, náluk is inkább a nemzetiség lehet az érdekesebb – nem sok metálzenekar érkezik Európába Tunéziából, de immár ezt is pipálhatjuk majd.
Végül itt lesz a francia Artweg is, akiknek keményvonalas hardcore zenéjüket hallva érthetetlen, mit keresnek ezen a turnén, de hát láttunk mi már karón varjút, meg Anathema előtt The Ocean-t, szóval talán itt sem fog akkora riadalmat kiváltani az izomtrikós jómunkásemberek zúzdája.
És talán némi megnyugtató mondatot is hallhatunk majd az izraeli békeharcosoktól Iránt illetően, merthogy lassacskán e téren is kezdhetnek szabadkozni, ami hazájuk agresszív és hisztérikus támadásait illeti a másik közel-keleti állam feltételezett atomfegyverével indokolandó.

Orphaned Land, Arkan, Myrath, Artweg
2011/12/07 18:00
Club 202
3500 / 4500
Concerto Music

Héééj, szánalmas köcsögök, üzent nektek a Lizzy Borden, halljátok? Szerdán eljönnek közénk és csodálatosak lesznek, hoznak sok-sok vért és amerikai metált, meg egy kis vért és egy kis metált is. Nekik elhihetitek, egy ilyen elbaszott Ozzy Osbourne sem tévedhet, mit gondoltok, kis pöcsök? Amazing lesz, gyökerek, a jobb oldali csaj még hastáncolni is fog két brutális metálklasszikus között, jihhááááá! Csak a hátsó kretént kakast el ne kapja a Rákktogonban is valami roham, és álljon görcsös vicsorba a szája egész koncert alatt, mint valami idegbeteg metálbaszorult féregnek. Különben érdemes lesz elmenni, hát nézzétek meg milyen aranyosak, amerikaiakként ilyen töretlen erővel lelkesedni Budapestért, ahelyett, hogy ők is leminősítenének minket. Kedves fickók lehetnek, mit gondoltok, suckers?

Így is cuki a srác.

Faller “Ann-gee” Angelika villámajánlója

Szóval van ez a DJ Morbyd & the Co., akik eljönnek kis hazánkba most vasárnap, és szerintem aki teheti, menjen el, mert nagyon jól küldik az ipart, igazi hardcore techno banda, kötelező! Az utóbbi időkben majdnem olyan király arcok, mint a Tiestóék, de persze ehhez még gyúrniuk kell Deejay Treyee-éknek, nem sokat talán, csak egy egészen aprócskát.
Bár a diszkó régebben nem tartozott kedvenc zenéim közé, mert lélektelen dübörgésnek tartottam, de mióta az új barátom, Bécy bevezetett a gépzenék nagyon is érző világába, megváltozott a véleményem, és most már más, mint régen! A gépeknek is van lelkük, igenis! Meg hát ott volt a Mesterséges értelem című film is, abban is lelke volt a robotoknak, meg az anyjukat is nagyon szerették, tehát a technóban is nagyon sok mélység található.
Mint például Morbydék bemutatkozó, Illuminated Divans Sounds című lemezében, mely egyszerre forrasztja egybe a diszkó kattogós világát a disznók visítozós életével, nagyon vad ötletnek tartom ezt, de igazán jól sikerült az egész, maximálisan megérte letölteni! És a srácok is nagyon édesek, tetszik, hogy olyanok, mint a goth pasik, csak ők másfajta fura jeleket viselnek a ruhájukon, nem is egészen tudom, miféléket, sajnos két hónapja már nem mozgok otthonosan az ijesztően szomorú zenék világában.
Vasárnap tehát mindenki ott lesz, aki tudja, milyen szelek fújnak manapság a zeneiparban. Lesz még három másik előadó is, de ők nem érdekesek. Pussza, ott találkozunk!

A zeneszeretet passzióból Sátánná válva
tisztítótüzet hozhat majd ebbe a szobába.

Ősdruidákat erőszakoltam meg egy zenekar születéséhez.
Nagy szavakat használtam a filozófia megszégyenítéséhez.

A mitológia könyvekből lelkekbe szállása
még hazugabb világot teremt mint tagadott hazája.

Szellemeket támasztottam a látszat megőrzésére.
Ősfényhez fordultam a belső sötétség megdicsőülésére.

Mesekönyvbe születtem, hol láttam sok hazugság-szülte virágot
a még úttalanabb ember lelkében tenyészni.
Szofistaként tisztelve pénzt és dicső rangot
a későre félbolonddá lett Nietzschéhez tértem.
Utolért a romlás. A “nagy filozófia” tévedését az ősibb úgyis lehűti.
Nevethetsz te még e hazug világra.

A féltudás morzsából kenyérré válása
új istent hoz majd a lelkemnek hamvára.

*

Bár a jövő szombaton a KékYukban (a helyszín már eleve tragédia) fellépő csapatok többsége (fentebb a Scivias DerMannVomBergDerBlaBaBla című számában elszavalt sorokat formáltuk kicsit valódi jelentésükre) valóban hasonló szövegvilágot tár elénk, de azért ha nagyon ráérünk, utunkat mégis vegyük az Ősfényes Adolf utca irányába, hiszen végre nálunk is látható-hallható lesz a már-már kultikus dán projekt(?), az Of the Wand and the Moon! A csapat(?) által már több mint tíz éve hozza napvilágra Kim Larsen nyugodalmas neofolk nótácskáit, szépséges muzikális gyöngyszemeit. Legutóbbi lemeze idén jelent meg The Lone Descent címmel, mely szokás szerint néhol szinte karácsonyi dallamokat szívünkbe csempészve bizonyítja a folk zene szívet békéltető lehetőségeit; bár ezúttal is belefértek azért felkavaróbb, sikolyokkal felvert pillanatok, de ettől még ugyanolyan kellemes, gyönyörködtető zene az Of the Wand and the Moon, mint korábban.
A The Moon and the Nightspirit sajnos a tavaly őszi koncertlemondást hagyománnyá érlelve ezúttal is elhagyta a porondot (hogy aztán januárban egy Folk-Rock-Maraton nevű düreres fesztiválon térjen vissza olyan csapatokkal karöltve, mint a Dalriada vagy a Kerecsensólyom – hiába, szegény Éjlelkek nem tudnak ráérezni, kivel kötelező, és kikkel tilos fellépni), így helyettük a sokkal ismertebb és sokkal népszerűbb Sturmast ugrik majd be, hogy némi pszichedeliát csempésszen az azt inkább a dán főbanda zenéjében keresők estéjébe.
Itt lesz még a Scivias és a Larrnakh is – szövegvilágukban egy eléggé fárasztó, látszatfilozofikus csoportosulások ezek, de zeneileg képesek üdítő, érdekes pillanatokat hozni, néhol egészen mélyre merészkedve az elvarázsolt lelkek kavargó forgatagában. Yeah, it’s magic!

Of the Wand and the Moon, Scivias, Larrnakh, Sturmast
2011/11/19
2200 / 2500
(persze csak ha maradt némi pénzed az egy nappal korábban megjelent Rengeteg megvásárlása után)
Kék Yuk
A koncertek után olyan party, mint amilyen a Gyárban szokott lenni

Koronkénnt pediglen Matyi újabb furtsaságokat eszelt ki, mellyeket Döbrögi utánn újabb urak tréfálására talála fel.
Esett, hogy egy hatalmasabbként tüntetett földesúr, Hunvaldt érkezé a vidékre, mellyen Matyink gazdálkodá, és vevőként jelent meg Matyi szine előtt. Matyi pediglen így szólt:
- Van nékem három szép lúdam, mellyek eddig jó szolgálattal voltak nekem, és őket négy Márjásért általszolgáltattom kendnek biz’, isten uccse.
Na de kellett is a szó Hunvaldtnak, nyomban deresre húzá Matyit, ahol pediglen sadistikus lélekű szolgálóival megkorbácsoltatá őt, majd csavargatá éles szerszámmal bimbaját, de legnemesb részének gömbölyű darabkáját is fogóval csípteté meg nyomban. A libákat pediglen magához vevé, és mondá:
- No ebugatta, így jár mindenki, aki el nem ismeri ezen kerület urát és parancsolóját bennem.
Matyi sem volt rest a válaszolással:
- Háromszor veri ezért farának likjába Matyi vissza a megalvadt fekáliát, uram!
Nagyot nevetett erre a Hunvaldt, és hogy tudja, mi dolga, szájába körtét helyezé Máttyásnak, de ollyat ám, mellyet nem fáról szakasztott előzőleg.
- Evvel élj boldogúl, spermahajder!
Azzal nyergelt, és nyargalt is honnába, hol a jó szakácsnék tüstént illatos estebédet is varázslottak az előzőleg még vadul gágogó jószágokból.
A jóízű lakoma után azonban ijedtre válva kapott Hunvaldt torkához, no hiszen! Bélféreg rágta a drága jószágokat, testük telve volt fertőt ontó húsfalókkal, mellyek oka a baromfikolerás állományra vezetődött vissza.
Ágynak esett a derék Hunvaldt, sebbel hányá a vért reggeltől napestig, mikoron is egy jó doktor jelentkezé be hozzá, miszerint ő tudja a baromfikolera leghatóbb ellenét. Azonnal ereszté is szobájába a doktort Hunvaldt, és ekként kérlelé:
- Legvégső mentsváram ön nékem, segéljen meg ez förtelemből, kérem.
- Hm, biz nehéz ügy, forduljon hasára a natsád.
Mikoron pedig Hunvaldt ily pozícióba kerültt, Máttyás kezét-lábát az ágyhoz bilincselé, és nadrágját letolandván saját ékességét az úr farába szolgáltatá. Erőssen korbácsolá közben, és szóla:
- Visongj, disznó, még kétszer baszand téged meg Máttyás, hetedíziglen a!

*

A történet vége ismert: Matyi az AIDS-szel megfertőzött Hunvaldtot még kétszer tette magáévá, hogy aztán a bélférges és emberi mivoltából teljesen kivetkőzött földesurat kedvtelésből felboncolja, és testrészeit megetesse a rémült személyzettel.
A mese felelevenítésének apropója pedig mi lehetne más, minthogy decemberben visszatér közénk a dicső Radikális Amputáció, hogy a hagyományos ingyenes Gorezone-buli keretén belül borzolja az idáig fel nem borzolt kedélyeket. Fincsi lesz!