A június végi Nagy Kollektív Nedvesedés egy bugyirohasztó pillanatában, ahogy több millió pixelen sztereóban bámulhattam a Hullasminkes Magánjézus fonnyadt seggét, arra gondoltam, hogy a basildoni srácok végképp bebukták a legenda státuszt. Mellszőrzetem az égnek fordítottam, arcomon kopogott az eső és vagy négy rajongói könyök, a felhők között bujkált a Hold, majd megszólalt a Waiting for the Night… és akkor már tudtam, hogy Dave Gahan 1996-ban meghalt és nekem meg kell emlékeznem a szénné kokszolt tüdejéből utoljára felböfögött, legtisztább zeneiségű albumukról, mely Ultra néven anno ott fogott meg, ahol a legérzékenyebb.
Útjára bocsájtom hát az emlékezés spermacseppjeit, a kirakatüveg repedéseiben pedig beszéljenek helyettem a filmek.
Mottó: I saw the white in your eyes / Beat me, she said / Cruel, violent shotgun love / I kill you, point blank range (…) I did not want, I did not feel. (Nattefrost – Pierced Genitalia)














