Az eddigiek során egyes kritikus hangok talán joggal vethették magazinunk szemére, hogy a fellengzősség, sznobizmus virtuális posztmodern keretlegényeiként csupán fikázunk, ironizálunk, parttalan, nihilista bálványdöntögetésben éljük ki magunkat, miközben valódi értéket, alternatívát nem kínálunk, csupán  sunyi kibicekként a partvonal mögül csaholunk. Ezen hangok elhallgattatására osztanánk meg Veletek néhány általunk is tiszta szívvel követendőnek, vállalhatónak ítélt életvezetési, életérzésbeli és ízlésbeli tanácsot:

Idén is beköszöntött szerkesztőségünkbe a nyár. És mint azt Ti már tudjátok, ilyenkor a szokásosnál is agyafúrtabb állapotba váltjuk át önnön valónkat. Ékes bizonyíték erre jevgenyij kollégánk (no comment adalék: a szigeten idén a Placebo-t és a Woven Hand-et tekinti meg) újabb cizellált szösszenete, amit egy bekólázott este után okádott ki elméje álmában: milyen lenne egy metalalbumról szóló lemezkritika, ha a Magyar Nemzetben jelenne meg? Kínjában a ma már kultstátuszú In The Woods… – Omnio lemezét választotta.
Olvassátok szeretettel és fenntartásokkal, egy jégkockával a seggetekben.

Egyesek azt mondják, manapság újból menő a gitár, mi, dörzsölt öreg rókák megértően hümmögünk, ahogy a gyerekek már nem Barbie-ra és G.I. Joe-ra akarnak hasonlítani, inkább úgy festenek, mintha Edgar Allan Poe rémmeséiből léptek volna elő, hogy aztán egy duplacsavarral acid-technóba váltsanak és vissza, miközben az ég mindig ugyanolyan kék, rajta a madarak, az áldott darvak ugyanúgy szállnak, költöznek ősszel a meleget követve és térnek vissza tavasszal, ahogy tették ezt évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt és fogják tenni akkor is, amikor ennek az egésznek itt lenn már nyoma se lesz.  Bizony a sötétebb kiszerelésű műanyag sokszor épp olyan műanyag, mint Britney Spears milliós költségvetésű mosóporreklámjai, vagy Győzike és Kiszel Tünde legújabb élőben közvetített plasztikai műtétje és haláltánca. Szerencsére vannak még zenekarok, akik túllépnek a kétakkordos ordibáláson és az “anyu, két hete nem kaptam zsebpénzt” szintű világrengető dilemmákon, és zenéjükkel valóban értéket közvetítenek, még ha érthető okokból a mai tömegmédia fősodrán kívül is kell keresni őket, mint az elnyűhetetlen Ákos, vagy a három évtizedes múltra büszkén visszatekintő Kormorán. Tehát az érték ma is él, csak meg kell látni azt – más kérdés, hogy sokan egyenesen önként dugják fejüket a pléhrádiók és a buta győziketévék kínálta mérgezett nejlonzacskóba, mikor kívül ott az édes, tiszta levegő…

….click here to read more

Mit reklámoz a nemzeti rockzenék hősies védelmezője?

Kevés zenekarnak alacsonyabb a trúságindexe, mint a jelenlegi In Flames-nek, és ez tulajdonképpen abszolút érthető: ahogy a boroskólát vagy a bónusz szuperhősfigurás happy meal menüt, úgy a svédek ragadós metálslágereit sem muszáj szeretni, főleg egy bizonyos életkoron felül. Nekem viszont szinte minden daluk kipiszkálhatatlan fülzsírként ragad a hallójárataimba azonnal, és ez egyformán igaz a régebbi és újabb lemezekre. Egy szar lemezük volt csak, a Soundtrack to your Escape, arról viszont szerintem a zenekar tagjain kívül nincs ember, aki egy kurva dallamot is fel tudna idézni, nem is értem, hogy sikerült ilyen fost összehozni. De nem baj, egy még belefér, pláne hogy a Come Clarity megint 100%-os slágermetál, én kurva sokszor meghallgattam és máig előfordul, hogy előveszem.

….click here to read more