Zseniális öniróniával vannak megáldva ezek a vidéki parasztok: rögtön itt a Hortobágy Hardcore Crew, akik nemrég szabadították a világra első videójukat, lásd alább.
Mind a Ganxsta Zolee-féle rappelgetés, mind a Vastrabant-féle humorosan tapló képi megjelenítés, de még a debil kinézetű debilhárdkór zenét játszó csoportkép is ezt a mulattató, minden bizonnyal önkritikus vonulatot erősíti.
Már csak egy apró bökkenő van itt: az oké, hogy odalenn vidéken, két szántás-vetés közben efféle tirpák, visszamaradott zenékre (aka Rollin Wallowin) rázzák rövidhajas fejüket a helyi kemény arcok, na de tulajdonképp mi is indokolja, hogy gumicsimmát és kannást félredobva ki kellett jönni a kertvégi budiból? Ugye.

— Szia, Garm! Mikor érezted, hogy számodra a gyermekkor végérvényesen lezárult?

— A micsoda?

— Tudod, amikor kicsi voltál, és a világról sem tudtál még annyit, mint most.

— Én mindig is kicsi voltam, ezért is gúnyolódtak rajtam annyian, aminek okán kialakult bennem ez az erőteljes gátlásosság. Sosem voltam képes igazán elengedni magam, mindig azt kellett figyelnem, mikor állnak körbe és próbálnak megszégyeníteni. Tudod, engem kínoztak, ó istenem, én minden percben komplikációktól tartottam. De ők mindegyre utánam jöttek, üszkösbottal szurkáltak szörnyű módon, fázékony testemet jeges vízbe rántották…

— Garm, értjük. Ekkoriban kezdtél rászokni a pszichedelikus cuccokra?

— A megváltás csak később jött el. Addig végig kellett mennem a beavatódás három szörnyűséges fázisán. Ha nem tudnád ugyanis, három lépés vezet el addig, míg végérvényesen részévé nem válsz a benső lényedből kivetkőztető empíriának: elsőként is szembesülnöd kell vele, hogy tőled idegen akaratukat ők egy immanens, magasabb szintű igazságként kívánják eladni számodra, olyan szintű metafizikai realitásként, amilyen egy matematikai bizonyítás is. A második lépcsőfok ezután az, hogy megkötöznek egy sötét cellában, és legsötétebb rémálmaidat valósítják meg azon célból, hogy kicsiholják belőled lelked még megmaradt morzsalékát. Amikor megláttam az ajtó alatt beáramló patkányhordát, úgy éreztem, sikítani szeretnék, de nem jött ki hang a torkomon. A harmadik aztán…

— Na de Kristoffer, az 1984-et mi is olvastuk. Mégis, mikor jött el az a perc számodra, amikor rádöbbentél, hogy a hagyományos zenei megoldások téged nem érdekelnek, és minden egyes albumoddal egy festményszintű, megismételhetetlen produkciót kívánsz a hallgatók elé tárni?

— Mindig is úgy éreztem, hogy reprodukálni estéről estére művészetemet olyan lenne, mintha a regényírót arra kérnék, hogy újra és újra írja meg Nobel-díjas alkotását. Én nem tömeggyáros vagyok, igenis az alkotás érdekel a nyerészkedés helyett, és ha ez azzal jár, hogy nem kell koncerteken néznem a lerészegedő tizenévesek hordáját, hát annál jobb. Mélységesen megvetek mindent, amitől félek, és félek mindentől, ami mélységesen megvetésre méltó. Tudod, a remény hal meg utoljára, előtte pedig elsorvadnak a végtagok, felforr az ember agyvize, szívszélhűdést kap, és nyomorúságos körülmények között kell bevárnia, míg kiszenvedi utolsó lélegzetét ebből a lehetetlen világból. De a férgek tudják, hogy én, Garm, a művész, én isteni szép lényegükben őrzöm elrothadt bakelitjeimet!

— Jefferson Airplane, The Pretty Things, United States of America? Mesélj kérlek legkorábbi szürreális zenei élményeidről!

— Lubickoltam Sátáni Depresszióban.

— Ennél a szójátéknál azért kicsit többre gondoltam…

— Nézd, minden pózer azt gondolta, hogy a Pink Floyd és a Yes ennek a zenei megvalósulásnak az alfája és ómegája. Mindig is szánakoztam az ilyesmin: hát hol voltak ezek attól, hogy The Electric Prunes-t hallgassanak, és átérezzék a szárnyalás valódi súlytalanságát? Amikor az ember úgy érzi, hogy a lelke túl könnyű a testének, a feje egy nagy léggömbbé fúvódik fel, majd héliummá vált agytekervényei segítségével elemelkedik a földtől, és száll, száll, sólyom szárnyán, a csilagokon is túl vágtázik, ott, ahol a madár se jár.

— Na de hova futnak ezek a fekete gyermekek?

— Ide Garm apóhoz, hahaha! De viccre nem is gondolva, el a kirekesztő világ elől, melyet a mögöttük lépdelő japán turisták testesítenek meg, kiknek minden vágya, hogy az év sajtófotója pályázaton díjnyertesek legyenek azzal, hogy megörökítik az éhezők nyomorát.

— De Garm, ez valóban rettenetes!

— Mint minden, amit mondok. Gyötrelem, bánat, kínkeserv. Növekvő benzinárak, globalizáció, gyermekeket széttépő keselyűk. Tömegmészárlás, hullahegyek, öngyilkos tinédzserek, holokauszt, kukac az almában, análisan megerőszakolt kislányok, sok ember a metrón, éhezés, Children Of Bodom, háborúk, atombomba, cigánybűnözés, fűtilalom, pedofil papok, kibelezett kiskutyák, kispolgárok, karóba húzott lamantinok, családon belüli mindennapos erőszakot alkalmazó agybeteget elkapó rohamok…

— Ne folytasd, kérlek, soha többé nem leszek vidám, ígérem! Köszönöm az interjút!

— Szívesen, száz euró lesz.

1.	Bracelets Of Fingers (originally recorded by THE PRETTY THINGS)
2.	Everybody’s Been Burned (THE BYRDS)
3.	The Trap (BONNIWELL’S MUSIC MACHINE)
4.	In The Past (CHOCOLATE WATCHBAND)
5.	Today (JEFFERSON AIRPLANE)
6.	Can You Travel In The Dark Alone? (GANDALF)
7.	I Had Too Much To Dream Last Night (ELECTRIC PRUNES)
8.	Street Song (THE 13TH FLOOR ELEVATORS)
9.	66-5-4-3-2-1 (THE TROGGS)
10.	Dark Is The Bark (LEFT BANKE)
11.	Magic Hollow (BEAU BRUMMELS)
12.	Soon There’ll Be Thunder (COMMON PEOPLE)
13.	Velvet Sunsets (MUSIC EMPORIUM)
14.	Lament Of The Astral Cowboy (CURT BOETTCHER)
15.	I Can See The Light (LES FLEUR DE LYS)
16.	Where Is Yesterday (UNITED STATES OF AMERICA)

 

Lévén, hogy a nyár közeledtével az idő tíz fokkal izzóbbra, a prog rockerek meg húsz fokkal könnyedebbre kapcsolnak, mi sem mehetünk el szó nélkül a mostanság egyre csak áradó művészmetálos teljesítmények mellett. Amelyek sajnos többnyire valóban lagymatagnak mondhatóak.
Kezdve azzal, hogy az art rocknak becézett műfajt játszó norvég Gazpacho a két évvel ezelőtti Tick Tock óta valamiért az indie legsötétebb bugyraiban igyekszik elmerülni, és az emlékezetes 2010-es lemez volt a legutolsó albumuk, amely számomra maradandó élményt tudott nyújtani.
Persze szokatlankodnak azóta is, csak éppen a Tick Tock-ra jellemző pimasz burjánzás hiányzik az újabb alkotásaikról – mind a tavalyi Missa Atropos, mind a mostani March of Ghosts csak szellemként susog a sivatag forróságában, ahelyett, hogy maga építene fel a semmi közepén egy nehezen kiismerhető, éltető erejű, bebarangolásra érdemes esőerdőt.
De a magyar post-rock fenegyerekei, a Képzelt Város tagjai is mintha valóban túl sok vattacukrot ettek volna: az idén megjelent Hélium borítójának képi világa is kiemeli a vidámparkban töltött boldog órák emlékét, de a lemez aztán erre is képes rátenni egy lapáttal. Az új számokat már tavaly elkezdték adagolni, de akkor még reménykedtem, hogy ez az Útmutató az újszülöttnek- és Tejbe fúlva-féle mézesmázasság csak amolyan mellékvágány lesz az álmodozás kétes mezején, de nem: az egész lemez arról szól, hogy ők most marcipánnak érzik magukat a gyermekkorukban elfogyasztott habos süteményen, és addig legalábbis semmiképp nem szabad megzavarni őket, míg meg nem kapták a tökéletes komfortérzethez szükséges kakasos békenyalókát - természetesen köldökzsinóron keresztül. Így hát semmi katarzis, semmi kiugró momentum – csordogál a post-rock, ahogy a szelíden nyugvó magzat nyála is szája szegletében, mi pedig azon kapjuk magunkat, hogy inkább a pár évvel ezelőtti demót, a Csend utcát hallgatjuk szívesebben újra. Hiába, ott még valóban volt erő a csapatban – nem mintha ez a mostani album olyan gyenge volna, csak néha túl ábrándosnak érzem ahhoz, hogy hosszú távon meg tudjon ragadni.
Aztán itt az Anathema új lemeze, a Weather Systems is, melyet még nem hallottam, így egy későbbi poszt tárgya lesz, ellenben most megemlékeznék az O.S.I. friss produktumáról, mely Fire Make Thunder címmel jelent meg, és az év eddigi egyik legkiemelkedőbb teljesítményének nevezhető.
Az Office of Strategic Influence néven ismert csapat nem kisebb nevekből tevődik össze, mint a Fates Warning-gitáros Jim Matheos, illete az ex-Dream Theater-billentyűs Kevin Moore, így nem is csoda, hogy varázslatos minden, ami OSI név alatt megjelenik. A 2006-os Free volt az első nagyobb dobásuk, melyen olyan instant szépségek foglaltak helyet, mint a Go és a Sure You Will – az egész lemezt áthatotta a rájuk jellemző mágikus melankólia, valami borzongatóan egyszerű, mégis titokzatos szomorúság.
A 2009-es Blood is finoman pulzált, helyenként bekeményítve vezettek be minket a véráramlás sűrű, lüktető világába. Az új albumra szintén jellemző, hogy elringat, katatoniai bánattal andalít, mégsem lesz üres, sem fájdalmasan giccses. Helyenként filmzenés (Invisible Men), máshol elektronikus aláfestéssel megbolondított dallamaik az új lemezen is a helyükön vannak, és igazán nem vádolhatóak azzal, hogy elaltatnának lassan kibontakozó zenéjükkel. Igazi éjszakai utazás, melynek muzikális leképezéséről az Árnyak csak álmodhatott létezése során – az OSI viszont maradéktalanul képes kielégíteni az ez iránti szükségleteket.

Faller “Fallen Angel” Angelika lemezkritikája

Nehéz helyzet az enyém, ugyanis eléggé elfogult vagyok Leanderrel kapcsolatban. A kedvenc magyar rockénekesem ő, szerintem a XXI. század eddigi legnagyobb itteni tehetsége, és mióta csak megjelent YouTube-on, szívemet napról napra megdobogtatja egy-egy szívből jövő gondolata, “élj a mának” filozófiát követő kinyilatkoztatása, érzéki pillantása. Leander ráadásul azért is zseniális, mert felismerte az új kor kihívásait, és az Interneten bukkant fel először, ahol tehetségének megfelelő visszajelzést is kapott: sok kommentet, melyben minden valamirevaló metálos csakis áradozva tudott róla megszólalni. De aztán felkarolta Vörös Attila és a HammerWorld is, és egy egész brand épült ki Leander néven, ahogy nekem is van itthon filctollal rajzolt Leander-pólóm, házilag gyártott Leander-bögrém, meg persze Leander arcképével díszített kispárnám. Leander örök!
Utóbbit pedig ő is elmondja első és egyetlen albumának első számában, mely a 8. Főbűn címet kapta, és arról szól, hogy Leandert hallgatni mintha már valami főbenjáró bűn lenne manapság. Én már csak tudom, mert múltkor a köcsög tanár is kitépte a kezemből a Rockinformot, amiben a Leander-interjút olvastam. Tuti, hogy csak azért tette, mert ő utálja a fiatalságot, és az unalmas klasszikus zenéket hallgatja, a valódi zenét pedig megveti. Nem él már benne a tűz, ahogy az a 8. Főbűnben szépen le  is van festve: vannak, akik úgy halnak meg, mintha sosem éltek volna, ez pedig nagyon nem jó, hiszen élni kell! Én már csak tudom, hiszen régen meg akartam halni, amikor még hardcore gothic lolita voltam, de azóta észhez tértem, és rájöttem, hogy 16 évesen nem szabad elhamarkodni az egészet, meg akkor nem is hallhattam volna a Szívidomárt, ami óriási baklövés lett volna!
Szóval élni muszáj, mert akkor az ember sosem hal meg, mondja Leander, ezt pedig érdemes mindenkinek megszívlelnie ám, mert rendkívül eredeti gondolat, fent idézett sorokon például végig lúdbőröztem, olyannyira képtelen voltam elhinni, hogy egy ember ennyire élni akaró, heves és értelmes üzenettel felvértezett legyen. Korábban csak a Depressziónál találtam meg ezt a fajta pozitívságot, mellyel érezhetően minket, fiatal felnőtteket akarnak helyes irányba terelni, melyet nagyon is hitelesen tesznek, hisz ők már megjárták ezt az utat, a poklok poklát: a Depinek is volt például egy olyan demója, amin még öngyilkosak akartak lenni, de aztán rájöttek, hogy rocksztárnak lenni sokkal jövedelmezőbb vállalkozás.
A 8. Főbűn című slágerszerű nóta után jön a régi kedvencek sora, először a Viharom, tavaszom, mely klasszikus- és folkzenével lett össze-vissza bolondítva, nekem speciel nagyon tetszik, hogy Leander ilyen hatásosan vegyíti azokat a stílusokat, melyek külön-külön elég fárasztóak, de nála megkapják az ehhez szükséges savat-borsot, és az egész annyira elementárisan sokszínű lesz, hogy arra már szavak sincsenek, csak lájkok! Ahogy YouTube-on is írta valaki, “A szöveg igényes, mély értelmű, nem csak felszínes ” Mizu mizu mizu” “. Hát bizony, itt igencsak összetett gondolatok sorjáznak életről, halálról és szívben való elrejtőzésről.
“Fáj ez a szerelem, hát végzek veled” – vált hörgésbe az én Leanderem, de előtte még meghallgathatjuk a címadó dalt is, melyhez korábban szintén készült klip, ráadásul egy vicces Vörös Attissal készült videó, melyben ők ketten eljátsszák, hogy szerelmesek, de mégsem örökké, mert ez egy nagyon keserű történet, ahol ugyanaz minden kibaszott részlet, és végül csak a fájdalom marad. Ahogy nézi az ember a klipet, láthatja, hogy Attila és Leander nagyon jól érezték magukat a forgatás során: bohóckodnak végig, Attilát még ki is sminkelik, ami még humorosabbá teszi a klipet, de az is nagyon aranyos, ahogy ők viccesen pózolnak mindenféle metállal poénkodó szituációban. Attilának például ez az egyik ismertetőjegye: úgy csinál, mintha keményen riffelne és egy szigorú metálzenész lenne, de valójában egy belevaló és szeretetreméltó srác ő, aki nem veszi az egészet komolyan, és mindenkit arra biztat szintén, hogy ne nézze véresen szigorúan a dolgokat, legalábbis amíg álhírt nem írnak az emberről. Én is olvastam már jó pár ilyet, és hát el kell mondjam, undorítóra sikeredtek. Állítólag volt korábban egy direkt Attilára kihegyezett, legalábbis ezt olvastam egy régi Hammer-interjúban, de hát mit várjunk az ilyen trolloktól? Kipécézik maguknak azokat, akiknek jól megy, akik sikeresek, akik letettek valamit az asztalra, csak mert féltékenyek, mert ők nem vitték többre, pusztán holmi névtelen blogokon osztják az észt. Hát szerintem ez szánalmas dolog! Talán csináljatok jobbat, héhó, aztán lehet pofázni!
Persze beszélhetek én ezeknek az irigykedő szellemi rövidnadrágoknak, úgysem fogják soha megérteni a Leanderben rejlő hatalmas energiafelszabadító képességet, melynek következménye, hogy minden koncertjén teltház van, ráadásul nem is csak lányoknak köszönhetően! Bizony, vannak olyan pasik, akik képesek felismerni a Jót, a Szépet, az Igényes Zenei Produkció mibenlétét, és nem játsszák azt, hogy csak azért szólnak le egy zenét, mert jóképű srác énekel benne szerelemtől és fájdalomtól ittas dolgokról.
“Kitépem szívem és a kezedbe adom, hogy lásd, nekem nem számít már más, hát pusztulj el velem kedvesem.” Ennyi, nem több. És ez mégis mennyi minden! Szinte minden. Több, mint zseniális. De az is lenyűgöz, ahogy egyszer andalító mód’ dalolja Leander, hogy “csak te maradj meg nekem”, aztán rögtön hörögni kezd, mert a vadabb mondandó ezt kívánja meg, és bizony, ő halad a korral, és minden gondolatot úgy énekel el, ahogy adott helyzet megkívánja. Alatta pedig végig szól a modern metal, mely ugyan kis késéssel érkezett el hazánkba, de annál örömtelibb felbukkanása.
Uhh, ami ezután jön, arról még én is csak elszorult szívvel tudok beszélni. Szomorú vasárnap. Néha minden olyan nehéz… Olyannyira elkeserítőnek tűnik az élet, olyan sok kegyetlenség van a világban, én is rendeltem egy méregdrága fűzőt, és kiderült, hogy nem jó a mérete… Fura, hogy eddig egyetlen metálzenész sem ismerte fel az ebben a dalban rejlő lehetőségeket, de szerencsére itt van Leander, aki észrevette, hogy egy szívszorongató klasszikushoz érdemes hörögve fordulni, így hát az egész kapott egyfajta keményebb élt, ahogy igazából az eredeti dal ezt meg is kívánta. Szerintem direkt azért is írták korábban a számot, hogy valaki metálosítsa, talán épp Leander élt a szerző fejében, hogy hátha egyszer ő is feldolgozza, és lőn!
“Gyarlók az emberek” – hörgi Leander, és bizony, hogy gyarlók, főleg, akik még nem jöttek rá, ki is most a legistenibb zenész Magyarországon. De hát mit is várjunk ilyen botfülű, szépérzékkel nem rendelkező, középszerű néptől? Leander bizony megüti a külföld mércéjét is, és valamelyik new york-i vagy los angeles-i színpadon lenne a helye, de ő mégis itt van a Dürerben, ami kész szerencse, mert jelenlegi anyagi körülményeim közepette nehezen engedhetnék meg magamnak egy retúrt az USA-ba.
Az ördög naplója már egy újabb dal, amely szintén bűnökről és vágyakról szól, akár csak az összes többi sláger, de hát ezért szeretjük őt, mert annyira ismeri az emberi lélek rejtelmeit, a szívben rejlő megannyi lehetőségek kimeríthetetlen tárházának bonyolultságát.
“Nem elég embernek lenni, nem, nem, nem, nem, neeeeeeeeem” – üvölti Leander, és ő már csak tudja, hiszen egy félisten, vagy félördög a dalszöveg alapján, hihihi. Egy igazi bálvány. Bűnökről ráadásul énekelt korábban az Agregator is, de náluk nincs olyan helyes tag, mint amilyen Leander, bár az alapgondolat ott is azonos: bűnösök vagyunk, mert igazán élni akarunk, de kit érdekel, míg szól a rock, igyekszünk mi túlüvölteni az akadékoskodók mindegyre káráló szólamát.
Három angol dal (Ghost Away, Reborn, Diamond and Coal) után érkezik egy igazán lebilincselő darab, a Két világ közt, mely annyira zokogtató, hogy az valami egészen elképesztő. “Minden könnyem elsírtam már” – dúdolja Leander, és már a zsebkendőmért nyúlok, de megint a másik málhámban hagytam, na mindegy, szóval ez egy borzasztóan szomorú dal, közben mindannyian elvesztett szeretteinkre gondolunk, én például szegény Bélára, a tengerimalacra, aki a legjobb barátom volt addig, amíg csak el nem veszett költözéskor.
Végül a Bad Romance érkezik, a Lady Gaga-feldolgozás, melynek klipje elképesztő! Úgy indul, hogy kiírják, hogy Lady Gaga & Brahms, hát mit ne mondjak, illusztris társaság ez annak a Brahms-nak vagy kinek, valószínűleg a producer volt, de mindegy is. Szóval a csokornyakkendős Leander komolyan néz az elején, majd a szám beindulásakor hirtelen ördögi vigyorba dermed szája, kacsint, és már mosolygok és hevesebben ver a szívem, mert jajj, ez bolond egy figura, ilyen is csak egy van, hát kinek jutna eszébe metálosítani Lady Gagát? De nála ez sem ciki, mert tudja, hogy ami végül kikerül keze alól, az úgyis mind aranyat fog érni. És bizony, ki hallott már ilyen hasonlóan eszement ötletet? Mármint a Helián kívül. Aztán máris a zongora billentyűin Leander keze, de rögtön hegedűt is ragad, és egy utólag Painttel odarajzolt bajusz segítségével nevettet meg mindannyiunkat. Hihetetlen egy srác!
Szóval, Leandert nem érdemes átlépni, mivel kikerülhetetlen. Jól mutatja ezt az, hogy a Kék Yukban is fellép, ami pedig egy igazán metálosnak mondott hely, de hiába, Tóth Balázs legalább felismeri az új idők szavát, és tudja, mitől döglik a légy.
Még több Leandert a Kék Yukba, még több érzést a szívekbe, még több kecskekirályt az albumborítókra!

A nagy hardcore összeröffenések egyik legszebb hagyománya az ideológiai húsvétitojás-keresés, azaz amikor a tömegben a versenyző elkezd keresni egy nemzetiszocialista érzelmű személyt, és amikor megtalálja magának, hát akkor mosolyog nagy örömében. Szerencsére a mostani, Save the Gorillaz nevű rendezvényen sem maradhatott el ez a kellemes szokás, így most mi is játszani hívjuk kedves rajongóinkat: találjátok meg alábbi, Hold X True koncerten készült pillanatképen Vilit, a nácit.

Ha sikeresen rábukkantatok a fasiszta Vilire, akkor elkezdhettek szörfölni a neten, NS Straight Edge oldalak után kutakodva, melyeken az előző századba ragadt fiatalok ajnározzák egyszerre a drogmentes életet, a kőkemény hardcore muzsikát, illetve a nemzetvezető Szálasi Ferencet.
Egyébként a Save the Gorillaz egy igazán nemes céltól vezérelve került megrendezésre péntek tizenharmadikán: az összetartó színtér igyekszik megmenteni a vegetáriánus angol popsztárokat a kihalástól, illetve a koncert megrendezésének célja volt az is, hogy a Deák térnél megtalálható sötét bőrű idegenvezetők ne csak templomokat, de vegetáriánus tetovált fiatalokat is mutogassanak a széles látókörű, nyitott, családias járókelőknek.
Ebből adódóan már a Facebookos eseménynél elkezdődött az egymásba kapaszkodó és együttérző hardcore-arcok kedves propagandája is, “ezt a bulit várjátok, bezzeg a Deák térnél sosem ettetek vegetáriánus hamburgert, basszátok meg” felkiáltással, mely feddő megszólítást a koncerten is sikeresen abszolválta a Motivation nevű hardcore banda műfajkompatibilis énekese, aki egyébként a Crippled Foxban is üvöltözött aztán, éppen ugyanolyan módon, mint előbb említett zenekarban.
Persze a móka leginkább a régóta fel nem lépő két, reunion-jelleggel megjelenő csapatra, a Hold X True-ra és a Neszére volt kihegyezve, melyek közül előző a morózus unalmakra szakosodott keménymagnak, míg utóbbi az okos gondolatokra vevő, csillogó szemű ifjúságnak szólt. Ha valaki nem ismerné a Neszét, az biztos szívesen poénkodna ezzel a zenekarnévvel, de azontúl sejthetőleg annak sincs tudatában, hogy a formáció a Hátsó Szándék nyomdokaiban lépdelve fogalmaz meg mélyenszántó gondolatokat elidegenedésről, magányról, jövőtlenségről meg efféle hasonlóan bohókás dolgokról. Ezt viszont már egy ideje nem tették meg élőben, lévén kimentek nagyszünetre, most viszont visszatértek egy koncert erejéig, ezzel is menteni a menthetőt, meg a növényevő gorillákat. Performanszuk felettébb bájosnak is bizonyult, ugrált mindenki, volt, aki ráadásul ezt a többiek fején tette, de hát ettől lesz igazán baráti és összetartó egy hardcore-találkozó. A srácok pedig nem éppen közönyösen dolgoztak fel Hátsó Szándékot, énekeltek apákról és fiúkról, de még azt is elárulták nekünk, hogy nekik otthonuk van, és nem hazájuk. Szívmelengető volt az egész, mint amilyen mondjuk a Hetedik Mennyország című sorozat is.
Itt volt még aztán a megbízhatóan semmilyen, de annál keményebb Wasted Struggle, a fájdalmasan visongató New Dead Project, a Kemény Henrik képében újabban még követőkre is bukkanó post-akármi Fuseism, de még a menő blackgazengúz tömörülés, a Wolf Shaped Clouds is.
Amíg a Föld kerek, mindig lesznek gorillák, de mivel a hardcore metál is, kell nekünk punk majális.

Puzsérral beszélgettünk képzeletben.

— Szia Robi! Nem gondolod, hogy a népszerűséged annak köszönheted, hogy ugyanolyan alpári stílusban beszélsz a Csillag Születik-be jelentkezőkkel, mint amit te állítasz produkciójukról, és hogy mostani lelkes táborodat ugyanolyan csekély értelmű átlagemberek alkotják, mint amilyenek a műsorban látható tehetségek is, illetve előbbieknek tévés szerepvállalásod előtt fogalmuk sem volt létezésedről, állításuk pedig, hogy “csak miattad nézik a műsort”, ugyanakkora hazugság, mint amekkora a ’90-es évek elején volt az újdonsült Metallica-rajongók metálos önképe?

— Dehogynem.

— Köszönjük az interjút!

Most lehet, hogy én játszom itt egyedül az értetlent, de azért mégis megkérdezném: pontosan melyik évben, melyik hónapban, melyik nap melyik órájában és hanyadik percében került bejelentésre, hogy elmarad az áprilisi pesti Ava Inferi-koncert?
Mert úgy néz ki, rajtam kívül mindenkit értesítettek döglött galambpostával, azon túl meg már az interneten sem vagyok képes eligazodni, de sem az Ava Inferi, sem a Blue / Red Hell oldalán nem találtam egy árva infót sem arról, hogy most mi is történt tulajdonképpen.
Persze nyilvánvaló, hogy lemondták az egész Ghostlights Over Europe turnét, mely olyannyira underground koncertsorozatnak bizonyul, hogy magyar oldalakon kívül sehol semmi nyoma, mintha csak a a Planetnoir Industries-agytröszt Tóth Balázs találta volna ki az egészet, úgy gondolván, hogy ha a portugál csapat rábukkan véletlenségből a Világhálón a flyerre, akkor értetlenül ráncolják ugyan szemöldöküket, de azért eljönnek ide egy jó kis egyállomásos turnét csapni.
Az események a mai napon aztán megnyugtató fordulatot vettek. A Blue Hell törölte az eseményt a Facebookról. Nem, nem közleményben tájékoztatott az elmaradásról, magyarázkodással nem is fecsérelte drága idejét: eltüntette az utolsó árulkodó nyomát is részéről, hogy valaha hirdetett egy efféle koncertet.
Zseniális. Tehát úgy néz ki, idén nem gyönyörködhetünk egy órán át testközelből a mágikus milf, Carmen Susana Simões látványában, sem emlék, sem varázslat: idén nincs atmoszférikus portugál metál Magyarországon.
Azért ha az Ava Inferi nem is, a magyar szervezőgárda mindenképp mehet a színes-szagos Pokolba.

Frissítés: A koncert valóban elmarad, alább láthatjátok az Ava Inferi Facebookon adott válaszát.

 

 

 

 

 

 

Ez itt a Transcending Bizarre? nevű formáció. Arcturus-tagoknak öltöztek, és a Sleepytime Gorilla Museum zenéjét játsszák.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A King Crimson első albumának borítója. A TB két tagja ezt nagyon-nagyon sokszor meghallgatta.

 

 

 

 

 

 

 

 

A Transcending Bizarre? említett két tagja, ezúttal civilben. Hail Spirit Noir-nak nevezik magukat.

 

 

 

 

 

 

Nagyon szeretik a futballt is.

 

 

 

 

 

 

Hatalmas koponyák hírében állnak.

 

 

 

 

 

 

 

Ők is a Magyar Népmeséken nőttek fel.

 

 

 

 

 

 

 

 

Gyermekkorukban ministrálniuk kellett, ezért haragszanak szüleikre.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kiskamaszként Csihar Attilával ijesztegették barátaikat. Aztán elárulták nekik, hogy a Hétszünyű Kapanyányi Monyók valójában egy fa.

 

 

 

 

 

 

 

Úgy vélik, Európa egy istentelen kozmosz felé tart.

 

 

 

 

 

 

 

Ám őket ez hidegen hagyja.

 

 

 

 

 

 

Remélhetőleg sosem nyernek díjat, hogy aztán így nézzenek ők is ki.

 

 

 

 

 

 

 

Fényes sikernek néznek elébe.

 

 

 

 

Ám sosem feledik, honnan jöttek.

Ugyan mind tudjuk, hogy a “metálos költő” cím idehaza Angyal Gyulát illeti meg, mi mégis egy másik kedves honi lírikusunkat választottuk elemzésünk tárgyának A Metálos Költészet Világnapján.

Paediatrician – Műtét

nincs altatás nincs érzéstelenítés
nincs vizitdíj se… kezdődjék a műtét

In medias res vág a költő a dolgok közepébe – mint mondja, nincs szükség védekezésre a művészet ellen, sőt, annak támadnia kell, hogy igazán mély hatást váltson ki a társadalomban. A neoavantgárd lírikus ezzel egyértelműen kijelölte helyét a verselők sorában – Szkárosi Endre és Szilágyi Ákos nyomdokain haladva véli úgy, hogy a költészetet vissza kell foglalni a fűzfapoétáktól, és a művészet segítségével elemi csapást kell mérni a jól berendezett fogyasztói társadalomra. “Nincs altatás” – mondja a lírai én, ezzel is kijelentve, hogy ezúttal nem fogja hagyni, hogy a befogadó feleslegesen bámulja a köldökét a szenvelgő sorok olvastán. Sokkal inkább érkezik egy igazán elementáris erejű kinyilatkoztatás, melynek politikai üzenete is nyilvánvalóvá válik a második sort látván: “nincs vizitdíj se”. Mind tudjuk, ki érte el korábban, hogy ne legyen vizitdíj sem, így a szerző állásfoglalása egyértelmű a politikai csatározásban – ezután pedig bejelenti igényét a történelem újraindítására, melyhez egy műtét metaforáját használja. A társadalom tehát beteg, meg kell gyógyítani, melyre egyedül a neoavantgárd ütőssége lehet alkalmas – lássuk, mire megy “műtéte” során a szerző.

Szikét-szike
ollót-olló
fűrészt-láncfűrész

Az eposzi kellékek közül az invokáció kikerülésével egyértelműen az enumeráció, azaz a kellékek felsorolása következik, melyek a cselekmény során hangsúlyos szerepet fognak játszani. A költő tovább halad a kijelölt “műtét” útvonalán, és számba veszi az ahhoz szükséges eszközöket. Szúró-vágó eszközök jelennek meg, melyek kifejezhetik a költő vagdalkozását is az általa nem becsült környezetben, ugyanakkor az aranymetszés szabályát is felidézhetik bennünk. A költő radikális változást szeretne látni maga körül, ehhez pedig igénybe vesz nem mindennapi eszközöket is: a három eszköz itt sokak szerint a mostanság ismerős “három csapás” politikájára kíván reflektálni, és a szerző úgy gondolja, hogy csak erő érzékeltetésével érhető el gyökeres változás.

nem véletlen félnek az orvostól
a szemüveges Dr. Fausttól
ki megóvja a gyerekeket
többet nem lesznek betegesek

A költő kijelenti: nem csodálkozik azon, hogy sokan félnek a társadalmi változásoktól, hiszen az a felnövekvő generáció javát akarja: kiirtani azokat az anomáliákat, melyek az idősebb korosztálynak köszönhetőek, és melyek régóta mételyezik egy valaha egészséges társadalom életét. A szemüveg itt egyértelműen az intelligencia és a kultúra megjelenítő lesz: a költő szerint egyedül a kulturális kinevelődés az, amely elhozhatja a szebb jövőt, ehhez viszont szükséges az oltalmazó értelmiség jelenléte, amely megvédi az ifjakat az érdekeiket felismerni képtelen vénektől. A költő kijelenti, hogy az intellektus megjelenésével a társadalom is meggyógyulhat, és ezáltal létrehozhat egy erős államot.

szeretem ha folyik a vér
a gyermeksikoly kíséretét
szeretem ha zsenge a bél
szeretem ha remeg a kéz

A lírai én csodás elemeket jelenít meg: az ún. deus ex machina során egy mészárlás képei jelennek meg, mely egyértelműen azt a gyökeres megújhodást igyekszik kifejezni, melynek során a mérgek távoznak a gyermeki lélekből, és annak helyét átveszi valami új, valami egészséges szellemiségű jelenvalóság. A költő nyilvánvalóvá teszi, hogy elkerülhetetlen a fájdalom a változás során: egyesek talán vissza fogják sírni a régi világot, a jólétet és a biztonságos életet, de mégis meg kell érteni, hogy az egyetlen lehetőség az új rendszer eljövetele lehet. A kéz remegésével fejezi ki a költő, hogy bizonytalan a társadalmi változásokhoz szükséges út kijelölésével, mégis érzi, hogy erre van szükség ahhoz, hogy felfrissülhessen a lélek, hogy a gyermekek mentális állapota egészen újszerű formát ölthessen, hogy zsenge legyen a bél, egészséges a máj, és bársonytapintású a bőr.

jöhet a következő kire vár a műtét
gyermekhullák tetemek hevernek szerteszét

A szerző egyértelművé teszi: senki nem kerülheti el a változás szelét. Ez ugyan a régi hit halálát jelenti, de valami új fog kinőni az elhullt vélekedések tetemén, hogy egészséges társadalom serkenjen általa.

zokog a nővér hisz ömlik a gyermekvér
nem tudja még az anyuka holt gyerekkel megy majd haza

A régi rendszer oltalmazói és megteremtői bizony sirathatják egykorvolt világukat: az “újak” megteremtették a szükséges feltételeit a változásnak, így az, aki még mindig hisz a régi tanítás hatásos voltában, csalódni fog. Ezt fejezi ki a második sor is, mely arra igyekszik rávilágítani: a meghaladott eszmék őrzői hiába próbálnak újabb hívőket kinevelni maguknak, hiszen a gyermek már “halott”, azaz süket és vak a régi tanokra. Nincs szüksége az eltemetett, elfeledett világképre.

jöhet a következő kire vár a műtét
vár az orvos ki nem fél

És újabb és újabb szemek nyílnak fel, és vetnek véget a koloncként rajtuk ragadt bálványok imádásának. A társadalom orvosa, az értelmiség nem fél, hiszen Bibó István üzeni neki: “demokrata nem fél”. A társadalmi berendezkedést meg kell változtatni – ha valamiben, ebben teljesen biztos, és nincs, mi megállítsa őt.

jöhet a következő kire vár a műtét
gyermekhullák tetemek hevernek szerteszét

A költemény zárása tökéletes kvintesszenciáját nyújtja a mű tartalmának: mindenkiben létre kell jönnie a változásnak, más út nem lehetséges. Az egykori hit kineveltjei már csak az emlékezetben élnek, hiszen az új világ hirdetői itt vannak, és bátran vesznek részt a gyarló gyermekek életeinek új alapokra helyezésében.

 

Magyar rocksztár vagy mi a fasz vagyok mondd csak,
közhely srác, épp ezért tépem a számat,
két menet között ki másnak is rontsak,
a Vivánál meg úgyis tartom majd a picsámat

Aszondja nekem a templomban a tömeg,
hogy a Punk & Roll óta lapos a szöveg és
van aki hiszi, és van aki vallja,
hogy az Élni vagy égni már mindennek az alja,
szerintem tévednek, ennek semmi köze nincs a férgekhez,
és attól hogy párszor má’ bebasztam rég
én lettem itt a megasztár ezé’
most guggolj elém, semmit nem mondok,
ebből is lesz nagyszerű dal, mégis
a fórumozók szerint sok bölcset szólok,
mer’ tudod fasznál meg a kurvánál a szövegben nincs több de Fluornál
meg SP-nél jobbnak hiszem zeném,
bár sajnos csak Cserkó osztja és nem én,
de azért te engem is leszopnál, leszopnál

Amikor punk arc voltam, még a kannás volt a bor
a Slágeren sem szóltak Tank-dalok és
Sláger helyett is csak lófaszt szívtatok,
de amiről nem tudok, arról én nem hallgatok,
erről szól nálam csak a rock,
ha sokat buxa faszra te is ‘Csapdában tolod
de a szemem még is baxa hogy te is két riffel nyomod,
hát jobb ha nem vagyok néma, a sztárság már úgy is béna,
meg a hatalom sem dob semmit,
na erről ennyit, a Kossuth-díjról ennyit

Lassan kőbuzi a tábor de nem erről kéne szólnia,
a bicómnak sem kell tovább tolnia mer’
a bicó már gecó és ugyanúgy szar hogy
ugyanezt a szöveget tolja Halász Fecó de
ha levágom is a balt marad a jobb,
Südinél azért még Sidi a jobb és tudnod kell, hogy
nem a pózna, nem is a flaszter,
inkább te vagy az, aki az életed baszd el és
létfilozófiám ebben a legjobb szolgáltatást nyújtja

Magyar rocksztárként még nagyobb az arcom,
mer’ azt látom, hogy nálatok a szar sem lehet gáz,
a sztárságért azért vívom még a harcom,
mer Lukácsnak ennyi bőven jár,
a sok faszságért nekem minden jár
minden szarért nekem minden