Tudtad-e, milyen kevésen múlt, hogy az Ossian végül ne egy avantgarde black metal zenekar legyen Thy Ossian név alatt? Hát azt, hogy Vicotnik egy eredeti Bergtatt-kazettát adott egy Pokolgép-felvarróért 1996 zimankós telén?
Az Ossiant és a Dodheimsgardot valójában jóval több köti össze annál, hogy mindkettőben zenészek vannak, és egyik sem dolgozott még fel The Agonist-számot. Meg tudnánk-e például elsőre mondani, hogy A pokolnál hangosabb egy Ossian- vagy egy DHG-szám címe-e? De az Angel Death is majdnem Magányos Angyal – és ha ez nem lenne elég, mindkét szám majdnem négy perces. „Mint amikor a gyermekek sírnak, ha éjjel rossz álmot látnak” – brrr, már be is kerített minket a rideg DHG-hangulat, ugye?
Nem csoda hát, hogy az új év egyik legnagyobb kérdése az volt: a magyar eredeti további szárnyalása vagy a norvég másolat visszatérése fogja-e jobban felborzolni a kedélyeket? Tud Vicotnik még olyan jól gitározni, mint Rubcsics Ricsi? Hát dallamosabb dallamokat kiadni magából, mint Paksi Endre? Megmarad-e az ördögi hangulat a DHG-nál, az Ossiannak sikerül-e bizonyítania, hogy még mindig ő a Metál Koronázatlan Királya Európa-szerte?
Persze, hogy sikerült. Hajt a szív, harcba hív – ki, ha nem maga Paksi Endre hívna harcba a Lélekerő első, intrónak is felérő számában. „Keresed a jót egy rossz világban” – már rögtön az elején egy generáció vívódását láthatjuk, a XXI. századi ördög által megkísértett szakmunkás fájdalmát, aki próbálkozik, próbálkozik, de végül rendre – kiszámíthatóan – elbukik. Itt van rögtön egy koncertfelvétel, Endréék ezúttal is zseniálisan tüzelik a közönséget – az őrjöngés közepette egy fiatal rajongó még egy magyar zászlót is elkezd lengetni, ezzel is mutatva, hogy a norvégok most nem rúghatnak labdába. És hát sajnos tényleg nem: a The Love Divine láthatóan csak egy töltelékszám, nem biztos, hogy szerencsés rögtön ilyennel kezdeni az A oldalt. Egy perc az egész, semmi fogós refrén, csak recsegés-ropogás: ez bizony kevésnek mondható a Hajt a szív lendületes nyitányához képest.
Mintha csak kompenzálni akarna Vicotnik és Aldrahn, a második szám, az Aphelion Void már 15 perces. Ez kifejezetten jó döntés volt a harc szempontjából: hiszen Endrééknek, ha győztesen akartak kikerülni, három jó számot is írniuk kellett az album elejére, míg a DHG-nek elég volt csak egyet. És milyen ez az Aphelion Void? Titkos ünnep hangulata árad a zenéből, érezzük, hogy ezek a srácok szeretnek együtt zenélni, nem csak a nosztalgia hajtja őket. A negyvenedik, jubileumi pecsás koncerten ez majd biztos elő fog kerülni a jövőben.
Lassan építkezik a szám, érezzük, hogy ez most egy utazás az emlékek völgyében, és a végzet kapujában már nincs menekvés, ott nem várja más a szívet és az eszet, mint ezer dal meg száz csillag.
De nem kell az Ossiant sem nógatni, A barát – Ahányszor látlak – Egyszerűen hármas legázol minket, érződik, hogy ezek a srácok harminc év után is olyanok, mintha csak ma léptek volna ki a gimi kapuján, szabadon szállva, könnyű szívvel várva, mit hoz a jövő. „Hidd el, a barát veled marad” – gyönyörű sorok, Endre feltehetően nem felejtette el, honnan jött. Vicotnik és Aldrahn számára is példaértékűek lehetnek ezek a mondatok – Endre nyilván tudja, miről beszél, hisz Rubcsics Ricsi már 1998 óta vele zenél, ami szép hosszú idő, még akkor is, ha az Ossian eredetileg 1986-ban alakult. Ki ne tudná hát, milyen fontosak a jó barátok, mint Endre, aki sajnos egyedül maradt a kezdeti évek felállásából?
Ahányszor látlak – érezhetően ez lesz az album nagy slágere, ahogy a DHG-nél erre a címre az Architect of Darkness pályázik. Csak hát az a helyzet, hogy Endre soraiban megint több bölcsesség, élettapasztalat és szív van, mint a norvég zenészekében. “Don’t fear the frown // From the tongue-washed disdain // Don’t hear the slander // When no one remains // Don’t wear no crown // When they shout your name” – kezdjük ott, hogy ezekkel a sorokkal nem biztos, hogy le lehet nyűgözni a srácokat a kislődi kultúrban is: akkor meg minek is volt ez az egész? Mi végre a nagy technikázgatás és elvontkodás, ha a kismarosi közmunkás már nem érti az egészet? Egyszerűen – szól a megfontolandó javaslat Vicotnikéknak, és hát valóban, érdemes néha arra is gondolni, mivel lehet könnyebben elérni a tömegeket, az ifjúságot. Hahó, norvégok, nem kell ám úgy lenézni az egyszerű embereket, nem kell olyan magasan hordani az orrot!
God Protocol Axiom – na, ez viszont egy rohadt jó szám, csak ne érződne benne annyira Kálozi Gergely dobjátékának hatása. Viszont a szám nagyon egyben van, felépít egy hangulatot, magába szippant. Néha azért Endréék is jobban tennék, ha a nagy szívvel megírt dalok mellé egy-két reménytelenebb, hidegebb is jutna. Elvégre tavasz után eljön a nyár és ősz után a tél, és néha van olyan is, hogy a tizenkét soros bakancsot munkáscipőre kell cserélni. Lélekerő pedig sokszor épp onnan jön, ha látja az ember, hogy másoknak meg még rosszabb – nem kell ezt külön magyaráznom, ugye?
Na, de nem akarok számonként végigmenni az egészen, így csak néhány dalt emelnék még ki: Visszajövök, Hiába szép, Születésnap, The Unlocking, Blue Moon Duel, Búcsú, Üzenet, Mind itt vagyunk.
A maga nemében nagyszerű lett mindkét lemez, de azt kell mondjam, hogy a Lélekerő ezúttal egy picivel fogósabbra sikerült. De fel a fejjel, Vicotnik – nyolc év múlva talán sikerül legyőzni az Ossian akkori lemezét. Igaz, a ti nyolc évetek mögött akkor is csak egy új album és hat új szám lesz, Endréék mögött pedig nyolc album és száz új szám. : ((((((((
Ossian: Lélekerő 10/9
Dodheimsgard: A Umbra Omega 10/7,5
), szóval váltsátok meg szavazataitokkal a metálvilágot! Ha már a Petőfi rádió úgyis elhallgatja mind a hármat. 
